Elég a találgatásokból! – II. rész

Koczuko nevű, tizennégy éves cicájával

– Meg is lett az eredmény?
– Februárban tudtuk meg, hogy babát várok. A férjem is nagyon boldog volt, repdestünk az örömtől. Bennem hihetetlen módon kezdtek éledezni és működni az anyai ösztönök. Begyűjtöttem a létező összes szakkönyvet, napról napra figyeltem magunkat, és ahogy múltak a hetek, mindig mondtam a férjemnek: „Na, most már van lábacskája, kezecskéje, már ujjacskái is vannak, már lenyeli a magzatvizet, és képes szopni a baba.” Valóssággal együtt éltem a picivel, miközben még tévéztem. Csak a tizenkettedik héten szóltam a főnökeimnek, hogy keressenek utódot, mert néhány hónap múlva abbahagyom a munkát.

– Nem volt ez még korai a harmadik hónapban?
– Odáig is nagyon nehéz volt a titkolózás, már nagyon vártam, hogy elmondhassam az örömhírt. Tudod, ilyenkor az ember már nem egy picike magzatra gondol, hanem futkározó, szőke fürtös kis apróságra. Ha álmodsz róla, akkor is egy totyogó kisbabának látod, aki édesen gügyög. Épp kezdtem a pocakomnál kihízni a szűk nadrágokat, szoknyákat, ezért egy szombati napon elmentünk bevásárolni egy kismamaboltba. Pár nap múlva került sor az első közös ultrahangvizsgálatra. Úgy várakoztunk a folyosón, mint két gyerek. Boldogok voltunk, hogy látjuk majd a kisbabánkat, látjuk a fejecskéjét, a lábacskáját.

– Ekkor csapott le derült égből a villám.
– Azonnal kiderült, hogy a magzat legalább két, de inkább három hete már halott. Egy világ omlott össze bennünk. Rettenetes érzés volt úgy eljönni onnét, hogy tudtuk, itt már semmi sem segíthet, és másnap végre kell hajtani a műtétet. Ráadásul pont aznap, amikor toltak be a műtőbe, megjelent egy bulvárlapban, hogy babát várok. Holott senkit sem avattunk be a titkunkba, a szűk családi és baráti körön kívül.

– Egy újságírónak nem lehet megtiltani, hogy felkutasson dolgokat. Ki gondolta volna, hogy a sors érvényteleníti az egyébként valós információt?
– Csakhogy miután megjelent nyomtatásban, mindenki erről akart írni. Hetekig vadásztak rám, pont amikor a legnagyobb lelki és fizikai fájdalmakat kellett elviselnem.
(Hiába változtatta meg a telefonszámát, és bújt el a világ elől, megtalálták. Főleg az esett neki rosszul, hogy még egy barátjának hitt újságíró is visszaélt a bizalmával. Addig nyomozott, amíg összehozott két cikket, és úgy írta meg, mintha személyesen tőlük szerezte volna a bizalmas értesüléseket.)
– Ha ezt tudtam volna előre, nem biztos, hogy tévés leszek. Tíz éve azonban még nem volt se kereskedelmi csatorna, se ennyire szenzációéhes bulvársajtó, és egész másért választottuk ezt a pályát. A mostani pályakezdők már tökéletesen tisztában lehetnek azzal, hogy ez a mesterség mivel jár. Én nem tudtam annakidején. Persze, engem is ért támadás azért, hogy sztármagazint vezetek, ami szintén pletykálkodó műsor, de mindig tiszteletben tartottuk a szereplők magánéletét, csak hozzájárulásukkal adtunk le róluk híreket.

– Nyilván mégsem emiatt váltál meg a tévézéstől?
– Két lovat nem lehet megülni egyszerre. Vagy a karrieremet építem tovább, vagy a női hivatásomnak élek. Van élet a képernyőn túl is, ami szintén teljes embert kíván. Komolyan elgondolkodtam azon is, hogy mindennek megfizetjük az árát. A sikernek is. Amit a sors megad az egyik oldalon, abból lecsíp valamit a másikon. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább a karrieremet áldozom fel. A főnököm azt mondta, hogy bármikor visszajöhetek.

– Lehet, hogy egyszer még szaván fogod?
– Ki tudja? Lehet, hogy a családi élet annyira leköt, hogy időm sem jut másra. Bízom benne, hogy visszatérek a képernyőre, ha akarok. De az sincs kizárva, hogy valami egészen másba fogok, és nem próbálkozom még egyszer a televíziózással. Nem tudom, mit hoz majd a jövő, csak az irányt jelöltem meg. Ahogy eddig a tévézésnek, most a családalapításnak szentelem minden energiámat. Életem legboldogabb három hónapja volt a terhesség, és szeretném minél hamarabb újra átélni ezt az érzést.

– Mekkora az esélyed?
– A vizsgálatok jóval biztatnak. Lehet még gyerekünk, csak meg kell erősödnöm az átéltek után – fizikailag és lelkileg. Az orvosom szerint elég gyakori, hogy a kismamák nem tudják kihordani az első gyermeküket. Pontosan nem tudni, hogy nálam mi lehetett az oka, valószínűleg a magzat életképtelen volt. Még hálás is lehetek a sorsnak, hogy ez három hónapos korban történt, és nem később. Itt köszönöm a segítségét mindazoknak, akik kifejezték az együttérzésüket, és a saját esetükkel bátorítottak, hogy ne adjam fel.

– Csak halkan jegyzem meg, hogy azért ezt is a sajtónak köszönheted. Talán éppen a szenvedés érlelt meg arra, hogy átrendezd az életedet.
– Tudom, hogy több lettem ettől a szenvedéstől. Nagyon kellemes, amíg minden szép és jó körülöttünk, de felnőni valamihez akkor tudunk, ha próbára tesz bennünket az élet. A baba elvesztése engem is válaszút elé állított, és jól döntöttem. Feladtam a stresszel, rohanással járó munkámat, és annak élek, hogy képes legyek fogadni a következőt. Elkezdtem tornázgatni, zongorázni tanulok, jár hozzám énektanár, vele énekelgetünk. Nagyokat sétálok az erdőben, finom vacsorával várom haza a férjemet. Béke van és nyugalom.

– Ha tévét nézel, picit sem fáj a szíved?
– Ritkán nézem. Most már inkább csak előre nézek, és nem vissza. Bár ember tervez, és Isten végez, azért az embernek is ki kell tűznie célokat. Kell, hogy ismerje, mit szeretne elérni. Nekem most ez a célom. Szeretnék gyerekeket és majd unokákat.

– Mit szeretnél: fiút vagy lányt?
– Nem válogatok. Egy a lényeg, hogy egészséges legyen, és legyen már! Ez most a legfontosabb, hiszen abban a korban vagyok – harminchárom évesen –, amikor időszerű megalapozni a későbbi éveimet. Túl sok gondolkodási időnk már nincs. Megtettem, ami rajtam múlik. Remélem, újból megélhetem azt, hogy milyen óriási boldogság anyának lenni.
– Kívánom olvasóink nevében is, hogy mielőbb teljesüljön a kívánságod!