Nem volt mindig sikerem a pasiknál! – II. rész

– Bizisten irigyelnélek, ha fiatalabb lennék. Körülötted minden pasi tüzet fog. Ere vágytam tizenhat évesen, és majd belehaltam, amikor álmaim tizennyolc éves hercege a pillantására sem méltatott. Volt részed ilyen pokoli szenvedésben?

– Csak ilyenben volt részem. Tinédzser koromban nem kellettem senkinek. Az élet aztán kielégített – vált drámai hanghordozásból kéjes diadalba –, utána megfordult a kerék. Persze, nagyon nehéz eldönteni, hogy mitől.

– Nyilván attól is, hogy híres lettél.

– Addig is voltak pasik az életemben, amíg nem találkoztam a Gesztesivel, de az más volt. Ahhoz már ismertnek kellett lenne, hogy a bevásárlóközpont parkolójában azt mondja nekem egy nem akármilyen pasi: „Imádlak”. Mit nem adtam volna azelőtt ezért a szóért, vagy azért, hogy megismerkedhessem egy ilyen jóképű palival. Korábban azért volt nehéz megtalálni azt az embert, mert nem érdekelt senkit ki vagyok, milyen vagyok. Utána meg azért, mert ismert vagy és nem tudhatod mit akarnak tőled valójában.

– Talán az lehetett veled a baj, hogy nem volt önbizalmad.

– Nekem még most is kevés az önbizalmam. Tudom magamról, hogy mire vagyok képes, mégis elbizonytalanodom újra, meg újra. Pláne a tévészakmában, ahol minden szubjektív. Akármit csinálsz, az valakinek tetszik, valakinek nem. Mivel nagyon befolyásolható vagyok, eleinte bántottak a megjegyzések, ma már sikerült ezen is túljutnom. Azt gondolom, van három ember az életemben, akik fontosak nekem, és akiknek adok a véleményére. Ilyen a Gesztesi, az édesanyám és a barátnőm.

– Mi lett volna, ha ott maradsz a Vígszínházban?

– Hiszek a sorsban. Hiszem azt, hogy nekem ez az utam. Nem szoktam olyasmiről gondolkodni, hogy mi lett volna, ha villamoskerék lettem volna. Hányszor mondjuk azt is, hogy úgy szeretnék utazni és ha már megtehetjük, nem megyünk el. Nekem most iszonyú nagy vágyam – mindig is az volt – elmenni Borneóra, az orángutánok közé. Imádom őket. Sajnos, túl civilizált vagyok, és ha nincs fürdőszoba és angol WC, már nem is vonz annyira a dolog. Épp most mondtam Gesztesinek, hogy egyszer tényleg el kellene oda utaznom.

– Mit szólt hozzá?

– „Menjél”, dörmögte nem túl lelkesen. Ilyenkor mindig feltételezi, hogy ott valószínűleg nem orángutánokkal akarok találkozni, hanem valamilyen daliás vadőrrel.

– Eszerint féltékeny?

– Igen, de ez jó. Ha két ember szereti egymást, nem zárható ki teljesen a féltékenység. Semmi baj, amíg röhögni tudsz rajta.

– Neked aztán van humorod.

– Bizonyára azért, mert senkinek nem kellettem és ki kellett fejlesztenem magamban valamiféle tudást. Nem akarok senkit megbántani, de a szép emberek attól unalmasak, hogy nekik nem kell megküzdeni semmiért. Nem kell viccesnek lenniük, úgy fogadják el őket, ahogy vannak. Míg a csúnyáknak, a kevésbé szépeknek tudniuk kell még valamit, hogy kitűnjenek.

– Akárhogy erőltetem a fantáziámat, nem tudlak elképzelni csúnyának.

– Pedig az voltam. Görcsös, szürke. Mondtam már, hogy nem voltam a pasik kedvence. Rosszul is álltam hozzá. Erőszakos voltam, sok mindent rosszul csináltam. Túl vagyok rajta.

– A színháznak is vége, lezártad?

– Épp egy éve fogott el a vágy, amikor átszerződtem a TV2-höz, amit sosem fogok megbánni. Borzasztóan jól érzem magam. Meghallgatnak, leültetnek, itt van kreativitás. Talán emiatt merült fel bennem, hogy színésznő vagyok, elvitathatatlanul. Akik láttak Antigonénak Tác-Gorziumban, ma is emlegetik, hogy milyen jó voltam. Pécsi Ildikó rendezte a darabot, ő volt az első, akihez odamentem, hogy színésznő akarok lenni és hallgasson meg. Tizenegy éve. Hiányzik a színház, ugyanakkor mindig azzal vagyok boldog, amit éppen csinálok.

– Most éppen mit?

– Szeptemberben indul az új műsorom a TV2-ön. Vidám lesz, érdekes ötvözete a nevetésnek és a színészetnek. A Claudia Show nem igazán az én műfajom volt, de sokat tanultam belőle, amit kamatoztatni fogok ebben a műsorban. Többet nem árulok el.

– Hallottam, hogy együtt játszol a pároddal, a Magyar vándor című új filmben.

– Úgy együtt, hogy nem vele. Ő ugyanis főszereplő, a hét vezér egyike. Egy hónapból csak egy napja volt szabad. Mikor forgattam én? Akkor.

– Kit játszol a filmben?

– Megdöbbentő fordulattal én vagyok III. Béla király ágyasa. Ne gondolj semmi szexre, talpig fel vagyok öltözve. Nagyon jó a figura, a filmnek is óriási sikere lesz.

– Hány tonna szerelmeslevelet kaptál?

– Az még hagyján, hogy sokat, de milyeneket! Elmebetegektől is. Van egy állandó levélíróm, amikor átszerződtem a régi tévémtől ilyeneket írt, hogy szemét vagyok és dögöljek meg. Utóirat: „Hozzám jönnél-e feleségül?” Kicsit éles volt a váltás, de hát tőle már megszokhattam. Levélre soha nem válaszolok, mert ki tudja mire használnák fel.

– Mit gondolsz, meddig őrjítheted meg a férfiakat a képernyőről?

– Az ember akkor igazán tehetséges az élethez, ha idejében tud váltani. Szeretném elkerülni, hogy egyszer majd nevetségessé váljak és sajnálkozva összesúgjanak a hátam mögött: „Jézusom, hogyan néz ki, és ez még mindig azt hiszi magáról…?” Amikor az első gyerekemet meg fogom szülni – két éven belül biztosan –, bizonyára megváltozik mind az én életem, mind a férfiak hozzám való viszonyulása. Egyvalamit sajnálok csak, hogy 25 éves koromig minden olyan minden mindegy volt. Néha hiányzik, ami akkor kimaradt. Aztán reggelre elmúlik, kialszom magamból. Semmi mást nem kívánok, csak szép életet. Boldogot, nyugalmasat.