Öltözõi randevú Fullajtár Andreával

Ni csak! A Fullajtár! – szól oda hangosan egy hölgy barátnőjéhez az egyik polc előtt. Felkapom a fejem: mármint hogy a Fullajtár?? Hiszen nekem néhány perc múlva találkozóm van vele! És akkor most itt a belvárosi könyvesboltban egyszer csak felbukkan? Ám kiderül, hogy az eset bizonyos szempontból banálisabb, más szempontból különösebb: a hölgy ugyanis éppen egy albumot lapozgatva fedezte fel – mint kiderült – kedvenc színésznőjének a fényképét, aztán percekig beszél arról, hogy ez a Fullajtár Andrea milyen magával ragadó is a színpadon.

Ha filmben látnék egy ilyen jelenetet, azt gondolnám, hogy kitalálhattak volna kicsit mesterkéletlenebbet is. Könyvben olvasva eszkábált kezdésnek tűnne. És egy riportban? Csuda tudja… Mindenesetre, mielőtt beállítana Dzsingisz kán, akiről szintén hever ott egy kötet, inkább odamegyek a Katona József színház portájához.
– Rögtön jön! – néz rám biztatóan egy kedves hölgy a fülkéből – Éppen most telefonált, hogy a dugó miatt picit késni fog.
És valóban pár perc múlva feltűnik az árkádok alatt. Gyors bemutatkozás és megyünk is befelé. Felmegyünk a lépcsőn, egyenest a társalgóhoz. Kávét kér. Kiderül, elromlott a gép, csak insatnt kávét tudnak adni. Sebaj, mondja, az is jó. Bevezet az öltözőbe. Két-két asztal egymással szemben. A belsőnél leül, int, üljek mellé. Aztán kimegy, behozza a kávét. Akkurátusan keverni kezdi és rágyújt. Mélyet szív, kifújja, aztán kortyol egyet.

– Tényleg ennyire nyugodt?
– Ha ilyeneket fog kérdezni, akkor nem leszek!
– Csak csodálkozom, mert egy ennyire érzékeny, szenzibilis, valakiről nem tudom elképzelni, hogy az volna…
– Fegyelem kérdése is. Régebben tényleg hajlamos voltam arra, hogy túlpörögjek. Hogy mindenen idegeskedjek, robbanjak, mindent sokszorosan átéljek és felnagyítsak, aztán idővel rájöttem, hogy kár ilyen feleslegességekre energiát fecsérelni. Elkezdtem nevelni magamat. Igyekeztem rendre lefojtani ezeket a szilaj indulatokat, aztán, láss csodát, szép lassan kezdtek helyrekerülni a dolgok bennem: mi lényeges, mi nem, mi az, amit hagyhatok, hogy egyáltalán érintsen, és mi az, amit be sem szabad engedni, vagy mi az, amire aztán teljes odaadással reagálni kell. Tehát, hogy ne a szenvedélyeim irányítsanak engem, hanem valamelyest én őket.
– És amikor ez mégsem megy? Amikor elragadja a hév, amikor dühös, ideges?
– Olyankor odabújok a kedvesemhez, és várom, hogy szeretgessen.

Bang!!! Kellett nekem forszíroznom a beszélgetést! És akkor erre most hogyan reagáljak? Szerencsére megúszom. Rezes Judit érkezik. Kiderül, éppen az ő helyén ülök, de szól, hogy még úgyis tesz-vesz, addig maradjak. Aztán Ónodi Eszter. Ő szemben ül, miközben táskájában matat, titkon felénk les. Rövidesen befut Bertalan Ági is. Megáll a tükör előtt, és csodálkozva figyel. Fura így: négy gyönyörű nő, négy nagyszerű színésznő talpalatnyi helyen. Villanásaikból úgy érzem, hogy sajátos a kapcsolatuk. Ónodival tiszteletteljes, de inkább tartózkodó lehet, Bertalannal nyitott, de még nem igazán bensőséges, Rezessel viszont cinkos és baráti. Említem Andreának. Ő sejtelmesen mosolyog: vagy így van, vagy nincs, de is mindig van egy sejtelmes, de tartózkodó jellege. Valami halvány, fátyolos szomorúsága. Ismét rágyújt, és kortyol a kávéból.

A művésznő alaposan megijesztette a cikk szerzőjét

– Tudja, 4 évesen átestem egy súlyos betegségen. Nagyon közel voltam a halálhoz, és ezt mindvégig tisztán éreztem.
– Ezt hogy viselheti egy 4 éves gyerek? Elfogadja, vagy lázad ellene?
– Akkor még annyira magától értetődőek a dolgok! Egyszerűen tudomásul vettem, hogy nekem ennyi adatott az életből. Verset írtam arról, hogy én bizony most meghalok. Talán ez az elfogadás is adott erőt ahhoz, hogy végül visszahuppanjak erre az oldalra. De tudom, hogy jártam ott a mezsgyén, és ezt az élményt soha nem felejtem el…
– …ami csaknem ,,halmány” lett…
– Tyű, de vicces!
– Csak ijedt.
– Miattam? Az a különös, hogy már mások is mondtak ilyet. Illetve nem is ezt, hanem, hogy félnek tőlem. Csak nem tudom miért.
– Talán mert annyira bölcs, átgondolt, tudatos.
– Vagy érzékeny, sérülékeny, sokfelől sebezhető.
– A színpad ad valamelyes biztonságot?
– Olykor. Olykor alig várom, hogy megkezdődjön az előadás, kiléphessek, és játszhassak, más esetben pedig úgy kell betuszkolni.
– És mikor enged fel?
– Csak amikor sikerül elkapnom a többiek tekintetét, akkor már elragad a játék heve. Olykor túlzottan is. Vagy akkor se. Változó. A Talizmánban például minden pillanatot élvezek a színpadon. Felszabadultan tudok játszani, komédiázni, néha még el is ragadtatom magamat előadás közben. A Kés a tyúkban viszont kutyanehéz, soha egyetlen pillanatig sem érzem, hogy bármit megoldottam volna. Mindvégig prés alatt érzem magamat.
– Tudja, hogy mikor szokott jobb lenni?
– Majd, ha egyszer a nézőtérről megnézem magamat… Nem, nem tudom, de visszajelzések alapján úgy érzem, hogy a nehezebben megoldottabbak lesznek a sikerültebbek. Amikor kétségbeesésemben minden energiámat, meg még azon felül is, mind arra koncentrálom.

Lábait felhúzza magamellé a székre. Az oldódás jele, vagy a távolságtartásé? Vagy egyszerre mindkettő? Lényének egyik varázsa lenne ez az állandóan jelenlevő kettősség: a közvetlenség és kimértség, kitárulkozás és rejtőzködés, lelkesedés és fanyarság, szertelenség és fegyelem, szárnyalás és szárnyaszegettség. Talán ettől személyének ez a sajátos fénytörése, művészetének lélekig hatoló varázsa.

– Tudja, hogy nagyon szép?
– Szép? Ugyan! Talán csak érdekes. A Nemzeti stúdiójában még együtt játszottam Gryllusz Dorkával és több, más születetten szép lánnyal. Megtanultam érzékelni a különbséget.
– Ön másként szép. Asszonyosabb, érettebb.
– Érettebb? Talán csak többmindent kellett megéljek, mint általában a korombelieknek. Talán ebből adódott, hogy kicsit mindig más voltam, másként gondolkodtam. Emlékszem, tíz évesen, amikor a lányok nemigen szoktak verseket falni, nekem Tóth Árpád volt a mindennapi kenyerem. Mindent komolyan vettem, és veszek a mai napig is. Mind a színházban, mind az életben.
– Nem irigyli azokat, akiknek minden annyira egyszerű, akik nem csinálnak semmiből problémát, akik könnyedébben képesek élni?
– Dehogynem! Csak éppen tudom, hogy nincs más választásom.

A mikrofonba bemondják az első figyelmeztetést. És ahogy körbenézek, valami azt sugallja, hogy innentől rám itt bent az öltözőben nincs pótolhatatlan szükség. Ezt megerősítendő Andrea közli is ennyi lett volna amit a beszélgetésre szánt, a további fél óra már a készülődésé. A társalgóban még várok egy kicsit. Nagy, pezsgő élet folyik. Töröcsik Mari telefonál, Haumann szidja a hirtelen bejött meleget, Máté és Ascher buzgón tárgyalnak valami szakmai kérdést. Andrea háromszor vonul át a sminkszobába. Arca egyre feszültebb, befelé fordulóbb, koncentráltabb. Harmadszorra egy poharat hoz visszafelé. Nagyon bambán nézhetem, mert elneveti magát. Tiszta víz – mutat rá, és már libben is, mert elhangzik a harmadik figyelmeztetés. Nézek utána és szedelőzködöm. Úgy kell a színházból kituszkolni.