Gyász, 9 évesen – Folytatás

A különböző szerzők különböző módon írják le a “gyászmunka” lefolyását, de a legtöbben megegyeznek abban, hogy a gyász feldolgozása mintegy négy szakaszra osztható. Az első szakaszt talán azzal lehetne jellemezni, hogy a túlélő “nem akarja elhinni”, hogy a szeretett személy meghalt.

Amikor Lackó nem kérdezett semmit, megtudva a történteket, s még a temetést követően sem emlegette édesapját, akihez egyébként erősen kötődött, ebben a “nem hiszem el, nem akarom elhinni” féltudatos állapotában volt. Talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem az édesapját “próbálta elfelejteni” – mint írja –, hanem azt, ami történt. A második szakaszban a gyászoló elkezdi átérezni a veszteséget, amely érte, érzi, hogy el van választva a szeretett személytől, nem tud hozzáférni, megközelíthetetlen a számára. Az egyedül maradásnak ez az érzése is keményíthette “koravén kiskatonávᔠezekben a hetekben Lackót, és ebből fakadhatott az is, hogy minden pillanatban magára, az édesanyjára tapadt, magára vigyázott, és mindenről tudni akart. (Már az oldódás jelének tekinthető, hogy néhány hónap elteltével önállóan kiment a temetőbe, végre sírdogálni kezdett esténként, és kimondta, hogy “nagyon hiányzik”.) Ezek a szakaszok persze, soha nem különülnek el a valóságban ilyen élesen, az egyik átfolyik a másikba, a későbbi, bizonyos tüneteivel jelen lehet már a korábbiban is.

A szakértők szerint a kétségbeesés a harmadik szakasz jellemzője, amit úgy próbálnak jellemezni, hogy a gyászoló számára végérvényessé válik, hogy az eltávozott nem tér vissza. Ilyenkor a mély lehangoltság, feszültséggel, bűntudattal – “én is tehetek róla?, mit mulasztottam?” – és haraggal – “hogy tehetett ilyet, hogy itt hagyott?, becsapott…” – keveredik. A gyászoló átmenetileg elveszti érdeklődését a külvilág iránt; meglazulnak társas kapcsolatai és betegségtünetek is felbukkanhatnak… Lackó esetében az alvászavaroktól a fizikai rosszullétekig ívelnek ezek a tünetek. (Nagyon jól tették, hogy szakemberhez fordultak, és a gyermekpszichiáter helyesen járt el, amikor depresszió elleni gyógyszerrel könnyített – mint írja – Lackó hangulatán.) Összefügg mindezzel az iskolából való “menekülés” is és a túlzottan erős ragaszkodás a televízióhoz, a számítógépes játékokhoz, mint egyfajta önmagából való kikapcsolódáshoz, “kábítószerhez”.

A szakemberek a negyedik fázisnak azt tartják, amikor a gyászmunka befejeztével már képes a veszteséget elszenvedett anélkül gondolni az elveszítettre, hogy elárasztaná a kétségbeesés érzése. Leírásából úgy tűnik, hogy Lackó már megérkezett ebbe a negyedik szakaszba, és hogy jelenlegi problémái már nem édesapja elvesztésével függenek össze (bár ez a veszteség biztos, hogy még mindig átszínezi élményeit, hangulatait).
Itt lép be, a kilencedik életév és a fiúgyermekét egyedül nevelő anya problémája.

A kilencedik életév körüli időt – erről már többször beszéltünk – a gyermeklélektan (Mérei) a metafizikai nyugtalanság korának nevezi. A Waldorf iskola megalapítója, Rudolf Steiner pedig a Rubicon-átlépés korszakának. Sokáig úgy tűnt, hogy ez egy nyugodt, sajátos tünetektől mentes időszak. De nem az. A gyereket különböző felbukkanó kérdések feszítik: élet és halál, eredet és származás problémái. Szüleim-e a szüleim – vagy csak örökbe fogadtak, és még nem mondták meg nekem? Mennyire lehet megbízni a tekintélyben, mennyire bízhatom rá magamat azokra, akikre eddig gond nélkül rábíztam magam? Igen, ez egy sajátos “előserdülőkor”, mint írja, Lackó esetében megterhelve a valóság által felvetett metafizikai kérdések – a halál – problémájával, ami még bonyolultabbá teheti ennek az életkornak a megnyilvánulásait.

Ami az iskolát – és a hasfájásokat – illeti: Lackó jól tanuló, tehetséges gyerek. Tudnunk kell, hogy a gyerekeknek időnként pihenésre van szükségük. Ha lehetséges, Lackó hadd maradjon otthon, hadd “lógjon”, ha bizonyos esetekben úgy látja jónak. Hiszen: egyébként helyt áll, teljesít. Lackó azt panaszolja, hogy “nem törődöm vele, nem értem meg őt” – írja. Mi hiányzik Lackónak?

A “haszontalan” együttlét, a feltétel nélküli elfogadás. Örülünk egymásnak, hogy vagyunk egymás számára is. Én tehát nem mondanám, hogy Lackó manipulálja magát, szerintem valódi szükségletet jelez. Ami pedig a televízió és a számítógép előtt töltött időt illeti – és az ezzel is összefüggő “túlsúlyt” és pocakot –, itt alkudozásba bocsátkoznék a maga helyében Lackóval, és korlátozni próbálnám a képernyők előtt töltött időt (de nem büntetésképpen!). Mozogni egyelőre nem “küldeném” a gyereket, hanem együtt sétálnánk, futnánk (netán úsznánk, kirándulnánk, stb.).
Az pedig, hogy “abba mar, akit szeret” – természetes, most is és a későbbiekben is…