Ki a gyerekem, kié a gyerekem?

És miért kell pereskednie annak a férfinak, aki szívesen vállalná az apaságot, de ezt megtagadja tőle a volt kedvese? Két történet, a távoli és a közeli múltból.

Egyik levélírónk különös hirdetés megjelentetését kérte tőlünk: “Kerestetés! Keresünk egy kisgyereket (fiút), aki ma már felnőtt ember. Budapesten született, 1955-ben, a Rökk Szilárd u. 13. sz. alatti Bábaképző Intézetben, amely a Vas utcai kórházhoz tartozott. Kérjük azt a becsületes embert, aki felnevelte, vagy tud róla valamit, jelentkezzen! Elképzelhető, hogy a gyereknek megváltozott a neve, új néven él valahol. Fontos lenne megtalálnom őt. Köszönettel.” Cím a szerkesztőségben. Az anya ugyanis még most, ennyi idő után sem szeretné felfedni kilétét a nyilvánosság előtt.


Miért várt eddig?

Mostanában ugyanezt kérdezgeti magától is. Miért? Annyiszor elhatározta már, hogy véget vet a gyötrődésnek, és kinyomoztatja a gyerek hollétét. Aztán megriadt, és nem tett semmit. Nem merte, nem is nagyon akarta megbolygatni a múltat, bevallani a „szégyenét”. Nem akart fájdalmat okozni az egyetlen embernek, aki a sírig kitartott mellette, és egyikük családját sem hozhatta hírbe. Úgy érezte, soha nem bocsátották volna meg neki, ha foltot ejt két köztiszteletnek örvendő família becsületén. Értem is, meg nem is. Levélírónk – nevezzük M.-nek! –, vidéken élt, tizenkilenc éves volt, és gyereket várt. Abban az időben tilos volt az abortusz, és amikor kitudódott, hogy az ötödik hónapban van, amúgy sem lehetett volna mit tenni. Nevelőapja kereken kijelentette, hogy az ő házukban nincs helye zabigyereknek.





– Eljöttem hazulról – úgy pergeti vissza emlékeit, akár egy sokszor levetített filmet –, azt sem tudtam, hová, merre, kihez. A bátyám Pesten élt, gondoltam, megkeresem. Rajta kívül senkire sem számíthattam. Órákig járkáltam az utcákon, nem ismertem ki magam a nagyvárosban. Egyszer csak úgy éreztem, hogy rögtön összeesem. Odavánszorogtam egy padhoz, és elsötétedett előttem minden. Elájultam. A Rökk Szilárd utcai Bábaképző Intézetben tértem magamhoz. Haza akartak küldeni, mivel nem voltam pesti lakos. Addig hajtogattam zokogva, hogy nincs hová mennem, míg befogadtak. Kiderült, hogy ez egy állami kismamaotthon volt, ahol a hozzám hasonló lányanyák találtak menedékre. A szállásért cserében takarítottunk, segédkeztünk az ápolónőknek.

– A családját értesítette arról, hogy hol van?

– Nem érdekeltem őket. Örültek, hogy megszabadultak ettől a tehertől. Aztán megszületett a fiam, és szóltak, hogy nem maradhatok tovább. Hová mentem volna kéthetes gyerekkel, ráadásul szoptatni sem tudtam, nem volt tejem. Csak azt kértem, addig hadd hagyjam ott a fiamat, amíg dűlőre jutok a családommal. Egy hónap múlva jöttem vissza, és hűlt helyét találtam az otthonnak. Felszámolták. Egyetlen ismerős orvost sem találtam, senki sem emlékezett arra, hogy látott volna egy “gazdátlan” csecsemőt. Még zárójelentést sem kaptam a szülésről.

Negyvenkilenc éve él együtt ezzel a titokkal. Férjhez ment, szerették egymást az urával. Gyerekük sajnos, nem született. Most, hogy egyedül maradt, megöregedett, rendezné az “adósságát”. Nyomozni kezdett. Három orvos vezetéknevére emlékezett – Bereznai, Tass, Kangyal doktorokéra –, de őket rég áthelyezték, senki sem tudta, hová. A főnővérnek is csak a személynevét jegyezte meg, Katinak hívták, őt sem találta sehol. Alacsony, molett nő volt, középkorú, ha él egyáltalán, már nagyon idős lehet. A gyereke apja? Családos ember volt, ezért sem árulhatja el – még ma sem – a nevét.

– Ki lopta el a fiamat? – jajdult fel, mert már rögeszméjévé vált, hogy a csecsemőt elrabolták. Járt az Egészségügyi Minisztériumban is, ott közölték vele, hogy a Vas utcából elszállított anyakönyvek egy része – 1953-1955-ig – elázott a pincében. Egyetlen okmány sem maradt, amely igazolhatná a kisfiú világra jöttét. Mintha meg sem született volna. M. sem tudja pontosan, mikor szült: áprilisban vagy májusban? Milyen napon, melyik órában? Éjszakánként nem jön álom a szemére. Hol lehet a fia? Nem szeretne úgy eltávozni az életből, hogy ne tudja meg, mi lett vele.