Hiányuk pótolhatatlan… – II. rész

A birkenaui tábor főbejárata rászolgált a horrorisztikus jelzőre: a Halál kapuja. Akár Dante Poklának feliratát is kitűzhették volna: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Ezen a kapun ugyanis csak érkezni lehetett, kijutni csak a krematórium kéményén át. Az első, ami szíven üt, a szervezettség halálos precizitása. Akár egy nagyüzemi futószalag, úgy működött a beérkező eleven “nyersanyag” osztályozása: munkára fogható, orvosi kísérletekre alkalmas élőkre és a már éltükben is holtakra. A vasúti kirakodóhoz érkeztek a szerelvények, legtöbbjük Magyarországról. Ezért is nevezték el “magyar zsidó rámpának”. Jobbról, a rámpánál volt a fogadás és a szelekció, amelyen Mengele, a halál orvosa is megjelent. Most is ott áll, az egyetlen róla fennmaradt fényképen, mögötte a deportáltak csoportja. A felvétel majdnem olyan látszatot kelt, mintha hadiüzemben készült volna, gyűlésen. Bizakodók a tekintetek, hiszen még nem tudják, mi vár rájuk. A munkaképesekre nyomorúságos szállás, a bejárattól balra sorakozó téglabarakkokban. A többire – gyerekre, öregre, betegre – azonnali halál.

Erről árulkodnak a rakodó végén a felrobbantott krematóriumok és a gázkamra üszkös romjai. Jól felismerhető a vetkőzőterem, ahol a halálba indulók levetették a ruháikat, és a gázkamra. Öt gödör ásít az égetőkemencék helyén. Sietős munkát végeztek a menekülő SS-ek, minden nyomot nem sikerült eltüntetni maguk után.





Irdatlanul nagy a tábor, és tűz a nap. Elcsigázottan bandukolunk Nyári Lacikával; ő hegedül majd délután, amikor megnyitják az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum 18. blokkjában az állandó magyar kiállítást. Lacikán fekete öltöny, kezében a fekete hegedűtok, rajtam vattamellény és a teljes újságírói menetfelszerelés. A diákok már messze előttünk járnak, színes ruhájuk vidáman virít a dupla szögesdrótok mögött. A fák is zöldbe öltöztek, a füves részek tele apró, fehér virágokkal. Még ezt a gyászos tábort is megszépítik. A természet gyorsan felejt. Neki az a dolga, hogy felejtsen, az embernek az, hogy emlékezzen. Különösen itt, ahol a halottak emléke továbbél minden fűszálban, a belőlük sarjadt virágokban. Az egész tábor egyetlen hatalmas urna, Magyarország legnagyobb temetője. Több embert öltek itt meg, mint Mohácsnál, Isonzónál és a Don-kanyarban együttvéve. Amerre megyünk, mindenütt szembejönnek velünk a magyar áldozatok felnagyított fotói. Ők néznek ránk, “boldogbékeidős” családi képekről, a magyar múzeum falairól is. Az egyik fényképen szép, fiatal nő simul fürdőruhában a párjához. Nyári napfény, strand, felhőtlen boldogság. A másikon ugyanaz a nő, csontvázzá aszalódva. Ketten támogatják, mert megállni sem tud a saját lábán. Így találtak rá a tábor felszabadítói. Vajon mi lett vele? Mi lett azokkal, akik túlélték az embertelen megpróbáltatásokat?

•

“Az 1960-as évektől már alig volt itt néhány zsidó család. Vogel Miklós volt az utolsó zsidó Tótkomlóson. Szívesen mesélt nekem a zsidó közösség múltjáról, családjának történetéről, a szokásokról, esküvőről, ünnepekről. Nélküle a könyv nem jöhetett volna létre. Négy éve hunyt el, 80 éves korában, e sorokkal neki állítok emléket.”

•
Ez a fejezet is Balogh István könyvéből való. Érződik belőle, hogy szereti a szülővárosát, mindazokkal együtt, akik tettek valamit érte. Nem tesz különbséget ember és ember között, sőt, azt is ki meri mondani, hogy hiányoznak a város történetétől elválaszthatatlan családok. Vogelék, Grószék, Braunék, Buchbinderék és a többiek. Buchbinder Mózesné 1944-ben, a deportálás előtt hunyt el, férje a deportálásban halt meg, egyik fiát, Ábrahámot, medgyesbodzási feleségével és öt gyermekükkel Auschwitzban ölték meg, a másik kettő munkaszolgálatban vesztette életét. Akik visszatértek, rövidesen Ausztráliába és Izraelbe költöztek.





– Sajnos, kevesen tértek vissza Komlósra, ők is csak rövid időre. Szétszóródtak a világban. Nagy kár. Tiszteletreméltó, értékes embereket veszítettünk el, a hiányuk pótolhatatlan – mondja ezt egy nyílt eszű, komlósi diákgyerek, aki nem élte meg a holokausztot, és akkor sem kellett volna attól tartania, hogy kiközösítik, meghurcolják, ha korábban születik.
Pista és társai már megtették azt, amiről Magyar Bálint oktatási miniszter beszélt, az auschwitzi magyar múzeum ünnepélyes megnyitóján: „Amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell. Nyíltan és szabadon beszélni. Mondjuk tehát el, hogy mi történt hatvan éve Magyarországon! Mondjuk el gyerekeinknek, a következő generációknak, hogy hat évtizede magyarok üldöztek, aláztak és gyilkoltak meg magyarokat egy gonosz és értelmetlen ideológia alapján”. Ugyanott mondta el Schweitzer József főrabbi, a következő történetet: “Amikor 1944 márciusában jogász édesapámmal beszélgettem a bekövetkező deportálásokról, figyelmeztettem, hogy ezek meg fognak gyilkolni bennünket. Hogyan mondhatsz ilyet? – nézett rám szemrehányóan –, hiszen ők is magyarok.”

Akár az áldozatok Birkenauban. Ők is magyarok. A Mi halottaink. Azokkal együtt, akik szintén értelmetlenül pusztultak el a Don-kanyarnál.