Aktuális

Elmenni egyszer, messzire…

Gálffi László nem bánná, ha megkísértenék. Már pályája legelején, a kirobbanó sikerû Equus címû darabban feltûnt, hogy ebben a fiatal színészben van valami félszeg báj.







Gálffi László
És akkora adag átütő erő, amennyi áramként villanyozza a nézőket. A Vígszínház új csillagát jobbnál jobb szerepekkel halmozták el, rajongók ostromolták a művészbejárónál, lányok írtak hozzá parfümös leveleket.

Az Örkény Színház társalgójában találkozunk, és megállapítom, hogy nem jártak el fölötte a férfiakat sem kímélő évtizedek. Érettebb lett, érdekesebb. Oldott, jókat nevet, engedékeny. Nem bánja, hogy kicsit „benyitogatok” a lelkébe, de az összes titkát nem fedi fel. Még a színpadon sem. Ettől izgalmas az alakítása. És milyen az igazi Gálffi, a civil? Álmodozó, elvágyódó, a színpadra örök visszatérő, rejtőzködő. Nincs körülötte hajcihő, hírverés. Elég, hogy a neve márkavédjegy. Bemegy rá a közönség.



– Hogyhogy megvált a Vígszínháztól, és átszerződött Mácsai Pál Örkény Színházához?

– Nem átszerződtem, mivel öt éve szabadúszó vagyok. Harminc évig dolgoztam a Vígben, ott kezdtem a pályámat, nagyon fiatalon, és egyik nap arra ébredben, hogy már nem tudok továbblépni. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább a szabadságot választom. Bennem hihetetlenül nagy a szabadságvágy, szeretem legalább szabadnak hinni magamat. Nem azért váltottam, mert valami baj volt. Magammal volt bajom. Elhatároztam, megpróbálom egyedül.

– Rosszul is végződhetett volna.

– Persze, csak egyszer ezt is ki kellett próbálnom. Amióta a pályán vagyok, mindig elkényeztettek. Végül ez a szabadság is félelmetesen jól alakult. Egy véletlen telefon – senki sem tudta, hogy szabad vagyok –, Márton Andris hívott Pécsre. Bele nyakig. Tavasz volt, szabad voltam, a szerepet imádtam, és az év legjobb alakítása lett. Utána szóltam Mácsai Palinak, mit szólna, ha eljátszanám Keant, a színészt? Azzal 2002-ben lettem az év legjobb színésze. Ekkortól datálódik igazán a mi szakmai barátságunk Mácsaival. Miután elindíthatott egy színházat, idecsapódtam. Közben játszottam Zalaegerszegen, Veszprémben, sőt, a Vígszínházban is, és nem vesztettem semmit.





– Titokzatos dolgokat művel. Nem sokat árul el magáról.


– Nem hiszek abban, hogy mindent meg kell mutatni. A múltamról sem nagyon szeretek beszélni. Már nem érdekel.

– Pedig épp azt akartam kérdezni, hogy még mindig rajong-e James Deanért?

– A konyhámban még ki van rakva a plakátja.

– Dean egyszer azt nyilatkozta: „Színésznek lenni a legmagányosabb dolog a világon”.

– Ezt akár én is mondhattam volna, bár nem szenvedek a magánytól. Nem unatkozom soha. Felhasználom a magányt, és élek vele. Most belemenjünk ebbe a témába?

– Inkább arra lettem volna kíváncsi, hogy mi válthat ki félelmet a magánytól.

– Ó, hát én naponta játszom, tanítok az egyetemen. Délutánonként fiatalokkal találkozom, állandóan emberek között vagyok. Inkább vágyom, mint félem a magányt. Nálam akkor indulnak meg azok a nedvek, amelyek hasznosak nekem, ha egyedül vagyok.

– Mire emlékszik a főiskolás évekből?

– Nagy mázlim volt. Főiskola előtt már Rimbaud-t játszhattam, Horvai István és Kapás Dezső pedig akkor indítottak először osztályt. Két különböző egyéniség, akik kiegészítették egymást. Várkonyi Zoltán volt a rektor. Nagy, klasszikus időszak volt ez. Nekem csoda és menekülés is. Ami a világból nem jutott el hozzánk, ahhoz mi hozzáférhettünk a főiskolán. Ott láttam Az utolsó tangó Párizsban című filmet és még sok más alkotást, amelyet nem vetítettek a mozikban. Reggeltől estig bent voltunk. A karácsonyt is abból vettem észre, hogy kint hull a hó.


Az interjú itt folytatódik.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top