Aki az utcán szeret

Már fújta is kívülről – mintha csak az élet alapvető információi lennének – a lakcímet, telefonszámot. Ahogy fújják még annyian az utcáról, több mint harminc éve Zsuzsa „gyerekei”. Több százan.

– Csak nehogy maga is ezzel a ,,magyar Teréz anya” szöveggel jöjjön nekem…! Ez az egész nem az én művem. A Jóistené – szögezi le rögtön az elején. Mintha minden pillanatban robbanni készülne: az örömtől, a dühtől, a szeretettől, a felháborodástól, a hálától, az aggodalomtól, sorolni is nehéz. És a szeme! Vakító kék, vagányul fiatal, és még szomorúságában is nevet. Ott van benne az a szabadság, amely olyan nagyon fontos neki. A „Csukás”: így beszél magáról. A név utolsó, harmadik férjétől, a költő Csukás Istvántól maradt rá.
– Megtartottam, nehogy még egyszer férjhez menjek…!– mosolyog.
Mert az egy másik világ volt, az utcai munka előtt: nagyon jó családba született, majd jött a nagyvilági élet, a felső tízezer, művészek, klubok, kérők hada, három férj…
– És nem akármilyenek ám! – emeli fel az ujját. Aztán körbemutat a picike, tiszta szobán: – Most pedig nézze, hogy néz ki ez a lakás! Egy kopott dzsumbuj… De hát ebben a sarokban ültek a délisek, abban a blahások, ott a moszkvások… Nyitva volt mindig az ajtó, az jött be, aki akart. Akkor is, ha nem voltam itthon.
1971-ben kezdődött minden. Miközben meséli, hogyan, a körülöttünk lévő képkupacból percenként előkerül egy-egy rég nem látott fotó, akkor pedig tódulnak az emlékek, ugrálunk az időben.
– Ó, a Hulla! Ez egy óriási fazon volt, blahás. Nagyon szerettem. Őt is jól megverték a rendőrök…” Aztán vissza a kezdetekhez: „Pedagógusként dolgoztam évtizedeken keresztül, amíg beteg nem lettem, aztán leszázalékoltak. A kórházban 1971-ben, a tüdőosztályon összetalálkoztam néhány állami gondozottal, és akkor már minden jött magától. Rendszeresen felhívtak, feljöttek ide hozzám, moziba, színházba, templomba jártunk, gitároztunk, táncoltunk, szóval szerettük egymást! Aztán már a barátaikat is hozták. Csavargók, hajléktalanok, csövesek, skinhedek, rockerek…

Annyit tanultam ezektől a „rossz” fiúktól, mint másoktól soha. Ők nem ,,dumálják” a szeretetet, hanem szeretnek. Átlátnak minden hazugságon. És szabadok! Ezért csapódtak később hozzájuk komoly értelmiségi családból való srácok is: ők is a szabadságot keresték.”
Újabb fotó húzza mosolyra a száját. A képen vékonyka, nagy szemű roma fiú.
– Nézze ezt a tündért! Az én kis Józsikám. Rendszeresen fogtam a kis cigánygyerekeimet, és bevonultam velük a Hiltonba. Őt is elvittem egyszer: lássák végre az emberek, hogy ők sem mások. Közben pedig állandóan azt halottam: ,,Zsuzsa, te megőröltél?! Ezekből soha nem lesz senki és semmi!” Üvöltöttem, rúgkapáltam, veszekedtem! Kemény dolgokat éltem át velük. Sokan rendbe jöttek azóta, de rengetegen meghaltak. És sokan még mindig az utcán, és nagy bajban vannak…

A lakáson szervezett együttlétek abbamaradtak, de a rendszerváltással elkezdődött a hivatásos utcai gondozás.
– Augusztus 27-én mentem le először a Moszkva térre a „gyerekekhez”, egy kis kenyérrel, szalonnával a kezemben és iszonyú félelemmel a szívemben. Onnantól kezdve közöttük éltem: Déli, Nyugati pályaudvar, Blaha Lujza tér… Rettentő nehéz volt egyszerre az anyjuknak, a barátjuknak, a haverjuknak lennem, kiállni mellettük a rendőrségi razziákkor, az állam helyett intézni az igazolványukat, a ruhájukat, az élelmüket, az elhelyezésüket, az egészségügyi ellátásukat: egyáltalán, életben tartani őket! Emlékszem, egyik karácsonykor nem engedtek be minket sehova. És akkor két fiatal ferencessel, az Ábellel meg a Simonnal fogtuk a keresztet és néhány gyertyát, és leterítettük az egyetlen ünnepi terítőmet a Déli pályaudvar lépcsőjén… Gyönyörű karácsony volt, tele gitárszóval, könnyekkel, szeretettel. Ma már túl beteg, öreg vagyok ahhoz, hogy az utcán dolgozzam, és egy ideje rettentően begubóztam. Bár sok segítséget is kapok, mégis félek az emberek gonoszságától. De ezekkel a srácokkal más a helyzet. Tudják, hogy sokszor gyógyszerre sem telik a nyugdíjamból, de ők csak annyit mondanak: „Mi kell, anyám? Hozzuk.
– Nem rég volt a hetvenedik születésnapom. Aznap szólt a kapucsengő: az egyik hajléktalan fiú kérte, hadd jöjjön fel, csak az ajtóig… Beengedtem. Megállt a küszöbön, és azt mondta: „Csak angyalkát hoztam neked, kettőt.” Nem tudta, hogy születésnapom van. Nyeltem a könnyiemet piszkosul, megöleltem, és odasúgtam: „Öreg, ma vagyok hetvenéves!” Ő meg felkapott, és agyonpuszilt. A leggyönyörűbb születésnapom volt. És enyém a világ legcsodálatosabb élete!