Akik megszenvedték az örökbefogadást…

János (nevezzük így!) és felesége is csak küzdenek csendben, becsülettel, az egyetlen fegyverükkel: a szeretettel. Nem szeretnék, ha megjelenne a valódi nevük, a gyerekek miatt. A faluban úgyis eleget hallották már: „Ezekkel nem érdemes foglalkozni, úgysem lesz belőlük normális ember!”

– Nem lehetett gyerekünk, és már az időből is „mentünk kifele” az asszonnyal – kezd bele a férfi. Aztán szinte ömlik belőle a szó. – Mondták, mivel idősebbek vagyunk, azt ajánlják, nagyobb gyereket fogadjunk örökbe. Így lett aztán ez a kisfiú meg a kislány. Csecsemőotthonban voltak két- és hároméves korukig, aztán kikerültek nevelőszülőkhöz. De ahogy a gyerekek mesélik, ott sem foglalkoztak velük: betették őket egy szobába, bekapcsolták nekik a tévét, aztán csináltak, amit akartak. Laci (nevezzük így a kisfiút!) már akkor is nagyon mozgékony volt, nem bírtak vele, visszaadták hát őket a Tegyeszbe. Az orvos megállapította, hogy hiperaktív. Nem tudtuk, mi az, de karácsonykor elhoztuk őket. Hű, de milyen boldogok voltak! Hogy itt vagyunk mi, a mami, a nagyi, az egész család, meg van karácsonyfa, ajándékok! A kislánnyal nincs akkora baj, csak olyan magának való, szomorkás, de ez a fiú…! Nagyon fáj a szíve, hogy eldobták, és nem érti, miért. Ő úgy magyarázza a rosszaságát, hogy azért csinálja, hátha majd így visszakerülhet az igazi családjához. A kislány azt mondja, ő nem is találkozott a szüleikkel, soha. A fiú meg azt, hogy emlékszik, egyszer valami üvegen vagy ablakon keresztül meglátta őket. A mai napig olyan dolgokat csinál, amiket normális ember nem. Nem számít neki sokszor semmi, csak hogy bosszút álljon a másikon. Rettenetes energiája van. Jön, megy, mozog, kínlódik, rohan két métert, aztán összeesik. Aztán újra. Mint akit hajt a tatár, kimerülésig. Állandóan tüzet rak, a szobában, a pincében… Mikor elhoztuk, Pestre járt pszichológushoz, és nyugtató tablettákat kapott. Mi inkább itthon visszük kifele, hadd biciklizzen, az erdőre járunk vele, hogy az az energia, ami benne van, hadd menjen le. Most már jobb. Egyre jobban tanul, csak a magaviselete rossz. Nem szeretik a tanárok. De az asszony sokszor teljesen kiborult már, volt úgy, hogy nem bírja tovább. Ha legalább az elején segített volna valaki… Meg kellett tanulnunk, hogy szegénykéimben nincsen rosszindulat. Ó, de nagyon ragaszkodnak is ám! Egy igazi családban sem tud úgy ragaszkodni a gyerek, mint ők.

(A hét témájának teljes szövegét elolvashatod a Nők Lapja 2. számában!)