Nem vagyok Bonnie… – II. rész

„A lejtőn nincs megállás”

– Nem éreztetek bűntudatot?

– Laci halála döbbentett rá, hogy súlyosan hibáztunk. Egy pillanat alatt felnőttem. Addig olyan viccesnek tűnt, hogy naponta változtatjuk a lakhelyünket. Szabadok voltunk, mint a madár, jóformán senkinek sem tartoztunk felelősséggel. Amíg Laci élt, a börtönt is úgy fogtam fel, mintha ugyanaz történne velem, ami az akciófilmekben. Csak akkor ébredtem rá, hogy mit is tettem, amikor elveszítettem azt, akit szerettem. Rajta is múlt, hogy ez bekövetkezett. Akkor eszméltem rá arra is, hogy mit érezhettek azok, akikhez odaugrottunk csuklyában, és rájuk szegeztük a fegyvert. Hiszen nem sejthették, hogy magunk is féltünk, és nem akarunk megölni senkit. Belesodródtunk ebbe az ördögi körbe, és elfogtak, mielőtt kiszállhattunk volna. A lejtőn nincs megállás.

– Miért nem vallottátok be egymásnak, hogy féltek?

– Mert attól is féltünk, hogy elrontjuk az egymásról kialakított képünket. Gyengítette volna a szerelmünket, hiszen attól, hogy bűntársak vagyunk, még szorosabban kötődtünk egymáshoz. Ha valamelyikünk bevallja a gyengeségét, az úgy tűnt volna, mintha kételkedne a másikban.

– Laci bankjából huszonhétmilliót hoztatok el. Mire kellett a pénz, és mi lett vele?

– Azzal akartuk megalapozni a jövőnket. Végül maradt belőle, ha jól emlékszem, hétezer-ötszáz dollárunk. Befőttesüvegbe raktam, és odaadtam annak a „barátnak”, aki feladott minket. Már ez sem érdekel, hogy mi lett vele. Nincs rá szükségem. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem a kinti bűnös pénzből, hanem legális keresetből – a könyvem tiszteletdíjából – fedezhetem a napi kiadásaimat.

– Az ablakokon kalocsai mintás függönyök, a rácsokat leszámítva, egész tűrhető a környezet. Mit szoktál meg a legnehezebben?

– A négy biztonsági fokozatot. Azért rendelték el, mert attól tartottak, hogy kárt teszek magamban. Erről is magam tehetek. Éjszaka félóránként kapcsolgatják a villanyt, kijelölt ágyon fekhetem, az ajtóval szemben és szállítások alkalmával különleges módon bilincselnek meg. Az embernek amúgy sem lehet magánélete a börtönben, engem külön is megfigyelnek. Az egyetlen intim hely a vécé, bár ott sem lehetünk mindig biztonságban a zárkatársaktól.

– Hogyan fogadtak?

– Amikor idehoztak, teljesen elfoglalt a saját fájdalmam. Elveszítettem Lacit, tizenegy évet kaptam, hogyan fogom ezt túlélni, mi lesz velem? Kívülről ezt úgy ítélték meg, hogy fennhordom az orromat, és azért nem állok szóba senkivel, mert én vagyok a Bonnie. Attól sem lettem közkedvelt, hogy elkövettem egy hibát, végezni akartam magammal. Emiatt szigorították a szabályokat, azzal sokat ártottam magamnak és a társaimnak. Most a film miatt kapok csipkelődő megjegyzéseket, de már eljutottunk oda, hogy elfogadnak. Sőt, barátokat is találtam. Jelenleg egy négycsaládos anyával kerültünk össze, és jó hatással vagyunk egymásra.

Még hat év

– Hiányzik a szabadság?

– Nem gondolok rá. Teszem, amit kell. Sorakozó, ebéd, munka, akár a katonaságnál. Mióta megtanultam alkalmazkodni, kicsit otthonosabban érzem magam. Tudom, kihez hogyan kell viszonyulni, kinek mit szabad mondani. Végre olyan munkát is kaptam, amit szeretek: ez a géppel való hímzés. Belevihetem a saját lelkivilágomat és a kézügyességemet.

– Az írás mit jelent neked?

– Az egyedüli mentsvárat, mert se beszélgetni, se nyilatkozni nem szeretek magamról. Most is írogatok, de kitaláltam egy olyan írásjel-rendszert, amit csak én tudok elolvasni. Készülődik a következő könyvem. Egyre jobban kezdem úgy felfogni a sorsomat, hogy nem véletlenül vagyok itt. Talán meglátom azt, amit más nem, és ha van hozzá tehetségem és lehetőségem, ezt szeretném megírni.

– Ha kimehetnél egy napra, mihez lenne kedved?

– Tennék egy hatalmas felfedező utat Miskolcon. Szívesen találkoznék azokkal is, akiket a börtönben ismertem meg. Részévé váltak az életemnek, és sokat segítettek abban, hogy jó irányban fejlődjön a személyiségem. Nincsenek különösebb kívánságaim, a szabadságot kivéve.

– Hat év múlva szabadulsz. Mi lesz azután?

– Lacival tudtuk, ha egyszer meghalunk, bűntudattal a lelkünkben halunk meg. Ezen nem változtat az sem, hogy törvényesen letöltöm a büntetésemet. Abban hiszek, hogy a sorsnak talán más célja is volt velem. Harmincéves leszek, amikor szabadulok. Bizonyos dolgokhoz még fiatal, másokhoz már idős. Ezért még a börtönben szeretném letenni az érettségit, kint pedig az anyagi hátteremet kívánom majd megteremteni, a saját erőmből. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy találok majd egy férfit, és gyereket is szeretnék. És még valami: le akarom vetni a Bonnie nevet. Nem vagyok Bonnie! Ha van tehetségem valamihez, esetleg az íráshoz, ahhoz a saját nevemet adnám. Hiszen nem bűnözőnek születtem, és nem akként szeretnék megmaradni az emberek emlékezetében.