Tovább élünk – mint a mesében

Hiába a bő szókincs, a halál körül a legnagyobb a némaság. Különösen akkor, ha gyerekeknek kellene róla beszélni.

A szeretett ember halála: veszteség, amelyet fel kell dolgozni. Ez a felnőttek számára is nagy megpróbáltatás, a gyerekeknek viszont feltétlenül segítenünk kell benne. Elsőként kíméletes őszinteséggel.

– Akármilyen kicsi is a gyerek, meg kell mondani neki, hogy mi történt – hangsúlyozza dr. Vekerdy Tamás pszichológus –, hiszen átéli a számára fontos emberek érzelmeit, sőt, képzetáramlását is. Klinikai vizsgálatokból tudjuk, hogy olyasmik jelennek meg a gyerek játékában, amikről nem hallhatott, de a környezetében élők tudatában nagyon is jelen vannak. A gyerek mindig tisztában van azzal, mi zajlik körülötte, legfeljebb nem tudatosan.
Az egészen kicsi gyerek nem érti a halál véglegességét, de az elválás, a hiány gyötrelmét ismeri, és megszenvedi, többször, és súlyosabban, mint gondolnánk. Mégis, a szülők általában úgy gondolkodnak: a kicsi gyerek úgysem ért semmit az egészből, ezért nem is sínyli meg a veszteséget. Valójában ők vannak rosszabb helyzetben, mert a felnőttek számára évszázados rítusok sora könnyíti meg a gyászt (ilyen maga a temetés, a siratás, a halotti tor, a gyászruha viselése), miközben a gyereknek a szerettei szenvedését látva sokszoros a kétségbeesése. Nem elég, hogy fölborult a környezete állandósága, nincs, aki megsegítse, hiszen attól kaphatna vigaszt, akit a maga gyásza foglal el.

A világ – nélküle

„Mit jelent a gyász? – kérdezi Polcz Alaine Meghalok én is? című könyvében. – A szeretet „tárgyának” elvesztését. Elveszteni egy hangot, érintést, gyöngédséget, harcot-haragot, gondoskodást, együttlétet, a közös jövőt, a közös terveket, de jelenti az életmód megváltozását is. A közös helyek, közös tárgyak átértékelését is el kell végezni. Ezek átélése, a gyász megélése, kifejezése és felszámolása a gyászmunka: a valóság elfogadása nélküle.”

Mindennek a végigjárása még egy felnőtt számára is sok szenvedéssel, bűntudattal, átkozódással szegélyezett út. Magda harminchárom évesen maradt magára három kicsi gyerekkel. Harminchat éves férje egy föl nem ismert és nem kezelt betegségben szinte egyik napról a másikra esett kómába, és halt meg.

– Az első hetekben egyre csak a miértekkel birkóztam – emlékszik vissza. – Miért éppen egy ilyen ember hal meg, miért az én férjem, miért nem a másé, miért mászkálnak egészségesen öreg emberek, amikor neki meg kellett halnia? Utáltam minden utamba kerülő családra ránézni – dögöljenek meg, amiért boldogok, én már nem lehetek az soha többé. Alig tudtam aludni, képtelen voltam főzni a gyerekeknek, a barátnőm hozott mindennap főtt ételt nekünk. Ebben a „kváziéletben” éltem fél évig.

Szeptemberben aztán elkezdtem tanítani, és azóta is ezt a stratégiát követem Annyit dolgozom, hogy nem marad erőm gondolkodni.



Magda legkisebb gyermeke kétéves volt az apja halálakor.
– Rajta semmi változást nem láttam, ugyanolyan kiegyensúlyozott maradt, mint előtte. Anna négy és fél éves volt, ő folyton sírt, különösen esténként, hogy hol van Pista, miért nem jön őt megfürdetni. Elutasító volt velem, egészen addig, amíg egyik este elsírtam magam, miközben fürdettem. Ettől furcsamód megnyugodott, talán azért, mert látta, nem csak neki fáj az apja hiánya.

Laci hatéves volt, ő a mesék szereplői közé ültette az apja emlékét: „fönn van az égben, mondta nekem, és figyel, hogy jól viselkedem-e”. Ezzel aztán nagyjából egyensúlyba került.

Alig tudtam azzal törődni, mi játszódik le bennük. Amennyit tudtam, beszéltem nekik a halálról. Azt mondtam, hogy az elmúlás természetes, de bekövetkezhet rendellenes módon is, ha az ember nem vigyáz magára. Kijártunk együtt a temetőbe, sokat beszélgettünk Pistáról. Egy ideig gyűjtötték, kinek milyen emléke van az apjáról. Néhány hónap után azt vettem észre, hogy feltűnően együttműködőek lettek – mi négyen attól kezdve megbonthatatlan egységet képeztünk. Ha valahová elutaztunk, akkor mint egy alom kiskutya, egyszerre, egy kupacban aludtak el. Sokat gondolkodom azon, milyen nyomot hagyhatott bennük, amin keresztülmentek, és az, hogy apa nélkül nőttek föl. Talán a tünékeny párkapcsolataikon látszik. De nem biztos, hogy van közvetlen összefüggés.


A teljes cikk a 11. heti, március 16-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.