És megtörténik a borzalom

Hús-vér meló (a szó szoros értelmében): tetthelyek, holttestek, rablók, gyilkosok, szemtől szemben. Így telnek Dr. Fülöp Valter, a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) életvédelmi osztályvezetőjének napjai. Olyan rabló-pandúr-féle játék: akárcsak a viszkis-hajtóvadászat. Mint a moziban.

H. Gyula megfojtotta élettársát, majd öt évig élt együtt halott áldozatával. Tisztogatta, beszélt hozzá: képtelen volt tudomásul venni, hogy szerelme nincs többé.

„Jó reggelt, Gyula, hogy vagyunk ma? Kávét? A szokásos kis tej, cukor nélkül?…” – érdeklődik barátian Fülöp őrnagy. Apró, összeaszott emberke gubbaszt a Gyorskocsi utcai irodában. „Az jó lenne” – mormogja szűkszavúan Gyula. A rendőr kimegy, kettesben maradunk a félhomályos irodában. Egy pillanat alatt lepergett előttem, hogyan végezhetett az élettársával. Féltem egy kicsit.

(Ennek már fél éve: interjút készíteni jöttem vele, de aztán nem lett belőle semmi. Akkor ismertem meg Fülöp Valter őrnagyot.)

„Kávézott” itt azóta, ki tudja, hány rabló, gyilkos, életveszélyes testi sértést elkövető: ők kerülnek a Fülöp őrnagy vezette életvédelmi osztályhoz. Ezek közül is az „ismert tetteses” ügyek.

– A tegnapi kihallgatáson belépek az ajtón, erre feláll az életveszélyes testi sértést elkövetőnk, egy tizenhét éves, kigyúrt gyerek, és azt mondja, „Csókolom!”… Rég lepődtem meg ennyire… – a főosztályvezető sóhajt, és kisfiúsan, riadtan rám kérdez. – Tényleg így megöregedtem?

– Csak a tisztelet…

De már lendül is tovább a legutóbbi eset mesélésébe, és megjelenik hangjában a lelkesedés: budapesti, negyvenhat éves, földrajzszakos tanárnő lefejezte édesanyját, majd öngyilkos lett…

– Nagyon szép nap volt már ügyindításkor…– emlékszik vissza elégedetten.

– Szép?!

– Szakmailag, persze. – Belemerül a legapróbb részletekbe, az ő szempontjából minden mozzanat fontos. Amikor ahhoz a ponthoz érkezik, hogy megtalálták a mama testét, néhány méterre a fejétől, késszúrásokkal a hátán, (szerencsére) benyit egy kollégája: térkép kéne neki… Valter nyújtja is a keze ügyében lévőt.
– Még Ambrus Attiláé volt… – jegyzi meg. – Ezt hagyta ott az Üllői úton. Elraktam emlékbe. Kabala. Szóval nem volt szép látvány a mama – folytatná a történetet.

– Mintha mostanában több lenne az anyagyilkosság…

– A média hamar rákap az ilyen ügyekre: kellően harsányak és brutálisak. Ahol valaki a saját anyja ellen fordul, legtöbbször nem csak szúr egyet, és kész… Ahogy például múlt novemberben Újpalotán történt: az ember betette az édesanyja fejét a fridzsiderbe, a felsőtestét elásta egy kiserdőben, az alsó részeket pedig a mélyhűtőben találtuk meg. Vagy ott volt az a skizofrén fiú, aki a mama agyában kereste a mikrochipet, ezért olyan szinten szedte szét a fejét, hogy gyakorlatilag…





– Ebbe most ne menjünk bele…

– Elég annyi, hogy talán életem legcsúnyább látványa volt. Akár a Hannibál…

– Hogy lehet ezt elviselni?

– Amikor elkezdtem a szakmát, még a börtönszag is nyomasztott. Aztán jöttek az első holttestek. Szörnyű volt. Akkor még azon gondolkodtam, hogy tehet ilyet valaki egy emberrel… De lassan hozzászoksz, és akkor már a legcsúnyább, feldarabolt hullát is csak úgy nézed, mint egy tárgyat. Ez önvédelmi mechanizmus. Nem is lehet másképp, különben beleőrülnék.

A teljes cikk a 23. heti, június 8-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.