Látó lettem

– Már vagy tíz éve viselem… – hebegek.

– Erről beszélek én is. Oxigénhiányos a szaruhártyája. De ne búsuljon: a szemüveg öltöztet.
A lencsét eldobom, és innentől kezdve kontúrok nélkülivé válik a világ. A szerkesztőség felé gyalogolván elsiratom a látásomat, azt a szabadságot, amelyet a kontaktlencse jelentett – és eldöntöm, hogy szemüveget legfeljebb a vezetéshez veszek fel. Ez talán nem kis merészség mínusz négy és fél dioptria esetén.

Hajni szerint ez csak merő ijesztgetés, de azért eltűnik néhány órára – mint később kiderül, elszaladt az optikushoz, és átcseréltette a kontaktlencséjét olyanra, amelyik jobban átereszti az oxigént. (Mondtam már, hogy a baráti körömet – hozzám hasonló – hipochonderek alkotják?)

Kontúrok nélküli világ

Ugyan nagyon jó kapcsolatteremtési lehetőség, ha az ember szemüveg nélkül szerencsétlenkedik az utcán, mert a kollégáit ugyan nem ismeri meg, de a vadidegenekre ráköszön – hátha ismerősök. Ám néhány óra után meg lehet unni a kontúrok nélküli világot. Miután belelépek egy – természetesen alig látható – gödörbe, azonnal eldöntöm, hogy a megoldás: lézeres szemműtét.

Kollégáimnak elújságolom a döntésemet.

– Szerintem csak az egyiket csináltasd meg, mert akkor még mindig marad majd egy jó szemed… – viccelődik Szegő Andris. Mihalicz Csilla óvatosan megkérdezi: mi bajom a szemüveggel? (Például nem látok vele rendesen, nem érzem szabadnak magam, meg egyszerűen csak utálom.) V. Kulcsár Ildi szerint direkt jól áll nekem a szemüveg, Molnár Gabi drukkol, hogy mielőbb sikeresen megműtsenek. Anyukám aggódik a szemem világáért, a kedvesem örömmel nyugtázza a döntésemet.

A vizsgálat nagyon alapos, és végig azért drukkolok, hogy elvégezhető legyen a beavatkozás. Arra gondolok, ha sikerül a műtét, örökre megszabadulok a szemüvegemtől.

– Nincs akadálya a kezelésnek – mondja ki a döntő szót a doktornő. Örömmámorban török ki, végigtelefonálom a szeretteimet, barátaimat, akik próbálnak ugyan osztozni az örömömben, de úgy tűnik, hogyan lehet ennyire lelkesedni egy orvosi beavatkozásért.

„Nézze a narancssárga fényt!”

A kezelés napja. A lézerklinika bejáratánál körbenézek, mire kedvesem viccesen megjegyzi:

– Még utoljára tekints körbe alaposan…

Azután minden nagyon gyorsan történik. Kapok egy szorongásoldó tablettát, és mivel még sosem vettem be ilyet, néhány perc múlva vihogva beszélgetek az asszisztensnővel. Még mindig vigyorgok, amikor elkezdik adagolni az érzéstelenítő cseppeket a szemembe. A műtőbe utcai ruhában mehetek be. Már teljesen elérzéstelenedett a szemem, a doktornő beletesz egy kis eszközt, amely a pislogást akadályozta. A lézerezés során annyi a feladatom, hogy mozdulatlanul feküdjek.

– Nézze a narancssárga fényt! – ennyi az instrukció.
Mindkét szemem kezelése – az előkészítéssel együtt – pár percig tart, és ezalatt semmit sem érzek. „Sasszem-kezelést” kapok, ami azt jelenti, hogy nem csupán az elsődleges fénytörési hibát okozó egyenetlenségeket korrigálják a szaruhártyán, hanem a rejtett fénytörési hibákat is, és így – várhatóan – sasszeművé válok.

Amikor vége a kezelésnek, óvatosan körülnézek, és megdöbbenek. Hihetetlen öröm tölt el, mert: látok! Mégpedig sokkal élesebben, mint korábban!

Utána…

A műtét napján egyébként nem sok panasza van az embernek, csak a fény zavaró. Lehúzott redőny mögött vidám társasági életet élek telefonon, és élménybeszámolót tartok a barátaimnak.

Másnap nehezen nyitom ki a szemem, könnyezem, de nincsenek fájdalmaim. A szomszédunk, Antal korábban megígérte, hogy elvisz kontrollokra. Becsöngetek, kiszól, hogy jön, csak hozza az útlevelét.

– Nem Bécsbe kell mennünk? – kérdezi, amikor döbbent arcomat meglátja.

– Nem Bécsbe, hanem a Bécsi útra! – tör ki belőlem a nevetés, és nagyon büszke leszek a jószomszédi viszonyunkra. Hiszen Antal zokszó nélkül képes lett volna három napon át, naponta Ausztriába autózni velem!

A kontrollon végig leolvasom a táblán a számokat a piros vonal alatt. Harmadnap már nem tombolok az örömtől, mert még mindig könnyezem, és kicsit szúr a szemem. Negyednap viszont új emberként ébredek: elmúlt mindenféle kellemetlenség, és immár leóvakodom a közértbe, szemtől szemben kommunikálok a kedvesemmel, elolvasom a napilapban a főcímeket, és este elmegyek egy művészeti bemutatóra, ahol távolról azonnal felismerem Vig György kollégámat…
Ma már nem tudom, miért nem rögtön ezzel indítottam, mondjuk, tíz évvel ezelőtt. Olyan szabadnak érzem magam, mint korábban sosem, és leírhatatlan érzés, hogy reggel, amikor kinyitom a szemem, mindent élesen és tisztán érzékelek magam körül. Felmerült bennem, hogy végre tényleg eldobom a szemüvegemet, de nincs hozzá szívem. Esetleg rakatok bele ablaküveget, aztán – nosztalgiából – néha majd felveszem…