Szenvedéssel vagy szeretettel?

Nem is kell hozzá sok: csak idő és őszinte vágyódás az együttlétre.

A szenteste a legtöbb helyen egyféleképpen zajlik: gyertyagyújtás, Mennyből az angyal, csillagszóró, megfényesedő tekintetek, ajándékozás, beszélgetés – apró helyi színekkel árnyalva. De idáig nagyon különbözőképpen jutunk el: ki Bridget Jonest, ki görög tragikát, ki csendben tűrő Németh László-i hősnőt alakítva, ki az egészre rá se fütyülve. Nincs is addig baj, amíg elvagyunk a szerepünkkel.

– Megmondom őszintén, én annyira utálom a karácsonyt megelőző néhány hetet, hogy legszívesebben – mint valami Csipkerózsika – átaludnám az egész év végét, és csak valamikor január közepén ébrednék, amikor mindenki lenyugodott, és az élet visszatért a normális medrébe – vallja be súgva kétgyermekes, harmincnégy éves ismerősöm. Ahogy faggatom, mi a baj a boldogságos ünneppel, kifakad:

– Minden. A fölbolydult város, a nyomakodás az üzletekben, az ötlettelenség, az ajándékozási kényszer, úgy, hogy tudom, a férjem például tutira nem örül semminek, a gyerekeknek mindenük megvan. Elköltök egy rakás pénzt, vásárolok mindenkinek valamit (amire egyébként semmi szüksége), megveszem a pulykát (a férjem utálja), a lencsét (a gyerekek utálják), az újévi malacot (én utálom), megsütöm a mézeskalács-figurákat (még áprilisban is van belőlük csonttá száradva) és a bejglit, mire éppen ledobom magamról a kötényt, és leülnék szusszanni, csönget a Jézuska, és kezdhetek önfeledten ünnepelni. Ne értsd félre, imádom a családomat, és örülök az örömüknek, de ez a pár hét nekem olyan, mint a munkatábor. Hogy a cégnél az év végi hajráról már ne is beszéljünk!

Együtt érzőn megpróbálkoztam néhány wellness-tanáccsal: javasoltam háromnapos böjtöt (test és lélek megtisztítására), szaunát (jólesik télvíz idején), frissítő arcpakolást, levendula illatú füstölőt, nyugtató citromfűteát, hosszú sétát a szabadban, végső aduászként: testmasszázst illatos olajokkal, majd betetőzésképpen egy kiadós szexet élete párjával. Azóta az ismerősöm kerül, és állítja, velem nem lehet komolyan beszélni. Szerintem pedig a wellness jó dolog. Egyébként mást is mondtam előtte: azt, hogy süssön bejglit, akinek az jól esik, de amúgy a boltban is lehet kapni, a férjétől kérdezze meg, milyen ajándéknak örülne, valamint hagyja a csudába a pulykát meg a malacot, vegyen inkább néhány fagyasztott pizzát, és menjenek el a gyerekekkel együtt sétálni a hegyekbe karácsony napján. Erre megsemmisítően nézett rám, úgyhogy gyorsan előhozakodtam a wellness-szel, de már az sem segített – komolytalanná lettem a szemében.

Továbbadni a szenvedést?

Sokan el sem tudják képzelni az ünnepre való méltó felkészülést másként, mint véres verejték árán. Mert az ünnepnek meg kell adni a magáét, hiszen az anyukánk is megadta (maga sütötte a bejglit). A jó asszony/anya/feleség süt-főz-takarít, ha beledöglik is. Persze nem döglik bele, ezért jövőre is süt („ahelyett, hogy hoznánk valami jó cukrászsüteményt” – sóhajtanak titokban a fiúk, összenézve a papával).

– A társadalom vélt vagy valós elvárásai benne vannak a fejünkben – mondja dr. Bokor László pszichoanalitikus. – Úgy hisszük, hogy elvárnak tőlünk valamit, de közben legtöbbször mi követeljük meg magunktól. A karácsonyi sütemény tipikus lélektanilag csapda – miközben jót akarok, a szeretteimért dolgozom, nem vagyok velük, pedig esetleg azt jobban igényelnék. És vajon ők, akiknek sütöm, örülnek-e neki? Megvan-e ilyenformán a jutalmam? Ha már ennyit dolgoztam, akkor úgy érzem, a másiknak kutya kötelessége hálásnak lenni. Így lesz a sütemény mindenkinek teher, hiszen belenyomom általa a másikat is ugyanabba a helyzetbe, amelyben én szenvedek.

A teljes cikk a 48. heti, november 30-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.