Pásztorórák titkai

Talán hirtelen felindulásból, talán szépen megtervezve. Talán „sportból”. Kis sziget az ember életében. Szép vagy csúnya. Megbánandó vagy emlékezetes. De ki, mikor, miért megy bele ilyesmibe? Ha belemegy. Ha egyáltalán emlékszik rá…

„A keze… Valahogy mindig a kezét bámulom. Ahogy begörbíti a mutatóujját telefonálás közben. Azon az ujján kicsit hullámosabb a köröm… Milyen lehet, ha hozzám ér? Ahogy a szemembe néz… abban a pillanatban? Milyen lehet…” Naponta kellett ezeket és ezekhez hasonló mondatokat végighallgatnom egy kedves barátnőmtől – nevezzük Diának! Egy kollégájáról volt szó. Dia házasságban él. Egy gyerekkel. De ez a férfi valahogy izgatta a fantáziáját. „Kémia”, ennyivel magyarázta. Hogy amint egymás közelébe érnek, valami megmozdul a levegőben. Mindennapra egy kis szikra. Ami a férjével nincs már. Aztán már azt hajtogatta, ki kell próbálnia… Csak egyszer, egyetlenegyszer. Meg hogy nincs itt semmiféle érzelem. Hormonok vannak, semmi más.

Egyre gyakrabban ebédeltek együtt. Egy pénteken bort is ittak a húshoz. Összeért a kezük. És a férfi felvetette, van a közelben egy lakás, egy haveré… A kulcs a lábtörlő alatt volt. A többit ki lehet találni. Két óra múlva Dia az óvoda felé tartott a gyerekért, a férfi újra az irodában ült. Dia aznap örömtől elfúló hangon mesélt nekem egy „csodaszép óráról”. Gyengédségről, vadságról, perverziókról egyszerre. És képzeljem, olyan figyelmes volt a kolléga, hogy még a védekezésről is gondoskodott. Dia szilárdan állította: éppen ennyi kellett, most már megnyugodott. „Letudta” az ügyet, végérvényesen. Hétfőn hívott legközelebb. Hogy nem érti, miért nem küld ez a „szemét” még egy SMS-t sem. Hogy csak egy „sziára” futotta neki az iroda kávézójában. Hogy azon a pénteki pásztorórán biztos azért volt nála óvszer, mert csak „azt” akarta tőle, kitervelt mindent, a haverja lakása is ezért volt „véletlenül” üres. És hogy ez gusztustalan… A férfival ezután igyekeztek elkerülni egymást, és nem nézni a másik szemébe.

Nem tartozunk egymásnak semmivel

– A közös kulcsos legénylakások… Igen. Ismerős. – mosolyodik el Laci. Magas, öltönyös, divatos. Állandó félmosoly az arcán. – Úgy tíz éve nekünk is volt egy. Négyen béreltünk egy húsz négyzetméteres garzont. Aztán szépen beosztottuk, kinek mikor szottyant kedve – és alkalma – felvinni egy jó kis csajt… Mert mi mással foglalkozna egy huszonéves srác? Olcsóbban jöttünk így ki, mint ha minden alkalommal kivettünk volna valahol egy szobát. A legtöbb hotelben, motelben ráadásul egy egész éjszakára fizet az ember, és ki akart itt egész éjszakát?! Egy-két kellemes óra, aztán mindenki menjen a dolgára… Szerettem ezeket a néhány órás kalandokat, mert valahogy minden lány másnak tűnt. Az ízűk, a reakcióik…

Később, mikor feladtuk a garzont, és szétszéledt a „négy lompos muskétás” – viccesen így neveztük magunkat –, egy időre rászoktam egy kellemes, kétcsillagos budai hotelra… A lakásom szent, oda nem viszek senkit – a saját fészkébe nem piszkít az ember! A portás már kacsintott, ha beestem egy lánnyal. Pár ilyen alkalom után „lezsíroztam” vele, hogy csak az ott töltött pár órát – volt, hogy csak felet… – kelljen kifizetnem. Ennyi időre még egy buta libát is vígan ki lehet bírni. Legalább nem kellett végighallgatni a nő búját-baját. De egyre inkább csak a probléma van az ilyen ügyekből: megtörténik a dolog, a lány adott esetben mindent megcsinál, mondjuk, én is beleadok apait-anyait, szép is, jó is, de köszönném, ennyi. Csakhogy másnap már jönnek az SMS-ek, a telefonok, az ürügyek, hogy miért találkozzunk megint… Vagy jön azzal, hogy ő a házasságát kockáztatta miattam! De ki kérte, hogy kockáztassa?! Én már úgy vagyok vele, az az egy jó óra nem éri meg ezt az egész tortúrát. Nem tartozunk egymásnak semmivel. A férfiak így működnek. Annyira nehéz ezt megérteni?! Majd ha jön valaki olyan…

A teljes cikk a 6. heti, február 8-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.