Kaptafák és keménykalapok

A brit főváros szívében rejtőző, két bűbájosan antik boltból viszont senki nem nézné ki, hogy egyedülállóak a világon. Innét rendelnek cipőt, kalapot a királyok, a gazdagok és a világsztárok.

A Trafalgar térről – London városközpontja – gyalogosan is elsétálhatunk, a St. James Streetre. 1686 óta ott őrzik a híres angol kézműves mesterség tradícióit, a Lock kalapszalon. Közvetlen szomszédja a szintén több száz éves uralkodással büszkélkedhető John Lobb cipőkirályság. A világ legkirályibb suszterája. Ránézésre nem sokat árulnak el titkaikról. Két bűbájosan antik kis üzlet – sok ilyen van Londonban –, meghagyva őseredeti állapotában. Be kell lépni a sötétbarnára pácolt, keskeny ajtón, hogy az elibénk táruló látványtól azonnal földbe gyökerezzen a lábunk.

Millió egy kaptafáért

Engem is elfogott az izgalom, amikor benyitottam a John Lobb cég patinásan előkelő üzletébe. Elég volt egy pillantás a berendezésre – ágy méretű bőrkanapék, fotelek, antik bútorok, a vitrinekben műalkotásnak is beillő lovaglócsizmák –, hogy tudjam, nem ez a hely, ahol vásárolni fogok. Valahogy eldadogtam németül, hogy magyar újságíró vagyok, női laptól, és szeretnék szétnézni az üzletben. Vártam, hogy megmutassák, merre van a kijárat. Ehelyett az üzletvezető beszólt a telefonba, és néhány perc múlva megérkezett egy helyes, szőke lány, a német tolmácsuk. Ő sem lepődött meg sportcipős-hátizsákos szerelésemen. Náluk aztán sok furcsa ember fordul meg naponta. Volt már itt amerikai milliomos, sortban, ócska szvetterben, csavargó kinézetű dúsgazdag műgyűjtő, egy éjszakai mulató tulajdonosa, afrikai törzsfőnök, hindu maharadzsa. Mindenki, akinek sok pénze van, és kötelezőnek érzi, hogy legyen egy kaptafája a Lobbnál. A komoly kuncsaft itt kezdődik. Belesüpped a fotelbe, átlapozza a katalógusokat, kiválaszt néhány modellt, majd leveszik a lábmintát, és elkészítik a kaptafát. Ez a lelke a cipőnek, ettől olyan, mintha ráöntötték volna a lábfejre.





Elindulunk a pincébe, ott tárolják hatalmas polcokon a kaptafákat. Közben bekukkantok a hátsó traktusban kialakított fülkékbe. Mindegyik régimódi kis cipészműhely. Bent ül a mester, bőrkötényben, előtte a hagyományos kéziszerszámok: dikics, reszelők, rámázók, gojzervarrótűk, egy tálkában csiriz a ragasztáshoz. Ugyanúgy dolgoznak, mint elődeik több száz éve, vagy azok az öreg suszterbácsik, akik lassan kihalnak nálunk. A Lobb-cipészek fiatalok, de mesterei a szakmájuknak. Nekik megérte a kaptafa mellett maradni, a keresetük is királyi. Megyünk tovább, a raktárba. Egymás mellett a történelmi nevet viselő főrangúak – köztük az angol királyi család tagjai –, a hirtelen megtollasodott neomultik, bankárok, politikusok, katonatisztek, amerikai filmsztárok, kétes, ám pénzes egzisztenciák. Újabban már a volt szocialista országokból is jelentkeznek vevők.





– Magyar van köztük? – érdeklődőm a kísérőmtől. Bólint. Nem is egy. Nevet nem árul el. Üzleti titok. Aki szeretné megőrizni az inkognitóját, csak egyszer keresi fel az üzletet. Leveszik a méretét, utána bármikor rendelhet új lábbelit levélben, telefonon vagy számítógépen. Előkapják a kaptafáját, rámintázzák a cipőt, és postán elküldik. Hogy ez mennyibe kerül neki? Attól függ. A klasszikus angol lovaglócsizma ára csillagászati, az elegáns, angolos fazonú félcipő forintra átszámolva egymilliónál kezdődik, női nyári divatszandál már félmillió körül is kapható. A minőséget meg kell fizetni. A kézműves Lobb-cipők egy életre szólnak, soha nem mennek ki a formájukból. Felépítésük maga a tökély. Azzal búcsúzom a boltvezetőtől, hogy az én kaptafámra ne számítson. Udvariasan elmosolyodik: sosem lehet azt tudni…

A teljes cikk a 13. heti, március 29-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.