Oroszlán Szonja: „Imádom a meglepetéseket!”

Azonnal rendel egy kuglófot, vastagon bevonva csokival és kapucsinót. Nincs szüksége önmegtartóztatásra. Keményen próbál a szemközti Madách Színházban, letáncolja a fölös kalóriákat. Szőke haját összekócolta a szél, arca kipirult, szeme csillog. Árad belőle a jókedv, az energia és az optimizmus.

– Hol is hagytuk abba a beszélgetést?

– A Harag napja forgatásán. Egy éve. Gyorsan eltelt. Úgy tudom májusban lesz a hazai díszbemutatója. Örülök, hogy itthon is vetítik, mert a legtöbb nálunk készült külföldi film csak DVD-n jön ki. Nem kerül mozikba.

– Mielőtt elindultam, téged hallgattalak a rádióban. Az egy szoknya, egy nadrágból énekelted azt a slágert, hogy Micsoda nő ez a férfi. Ez most a kedvenc számod?

– Egy kicsit már unom. Az is olyan fura, hogy ülök a kocsiban és saját magamat hallom a rádióban. Nem tudom megszokni. Olyan, mintha nem is én lennék.

– Pedig a Madách új musicaljében, a Producerekben is hallatod az énekhangodat.

– Sőt, a Legénylakásban, amit tavaly decemberben mutattunk be a Vidám Színpadon. Abban négy dalom van. Július elején lesz a premierje Mel Brooks világhírű musicaljének, a Producereknek, ebben táncolok és énekelek. Nem keveset. Én játszom – hármas szereposztásban – Ullát, a svéd bombázót, aki színésznő szeretne lenni.

– Megint egy szőke nőcis szerep!

– Nem úgy szőke, ahogy gondolják. Világos típus, északi. Helyes lány, máris megszerettem. A darab nincs híján humornak, baromi jó a zenéje, nekem tetszik. Inkább játszom vígjátékokban kedves szőke nőket, mint szomorú darabokban tragikus hősnőket. Öregkoromban biztosan játszom majd drámákban is, mindennek eljön az ideje. Most imádok szőke nő lenni. Ha minden igaz, áprilisban ismét forgatok, magyar filmben, erről még nem árulhatok el többet.





– Azok a csíkok természetesek a hajadban?

– Nemrég volt részem egy kis napsütésben, de azért rásegítettem. Melírozással. Pont olyan, mintha a nap szívta volna ki.

– Mostanában sokat utazgatsz.

– Voltam New Yorkban, a Producerek miatt. Gondoltam megnézem az eredeti előadást a Broadway-en és vettem néhány táncórát. Szeretem a várost is, hiszen tanultam ott, olyan mintha hazamennék. Jó néha visszamenni látogatóba. Utána a Maldív-szigeteken jártunk Anyukámmal. Először utaztam el a télből a nyárba, és rájöttem, hogy nincs ennél jobb.

– Miért az Anyukáddal mentél?

– Úgy volt, hogy kettesben utaznak el Apuval, aki nem bírta nézni a fáradt fejemet és úgy döntött, menjek helyette inkább én. Átadta a jegyét és itthon maradt a kutyával. Nagy szerencse, hogy ilyen rendes családom van. Apukámmal mi vagyunk az úgynevezett „művészlelkek”. Anyukám a földön járó, ő intézi helyettünk a hivatalos ügyeket. Apu zenész, nagyon adok a véleményére. Ezenkívül van három unokabátyám, velük úgy vagyok, mintha testvérek lennénk.

– Ügyesen kitértél a válasz elől. Én még ott tartok, hogy a Harag napja után visszamentél Olaszországba a párodhoz, Kásás Tamáshoz. Most itt ülünk. Végleg hazaköltöztél?

– Ühöm – néz rám ravaszkásan és villájára tűz egy jókora kuglófot. – Végleg. Néha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk. Mindenki gondol, amit gondol. Így is mindenki mást gondol.





– Mert azt hitték, neked mindennél, még a színháznál is fontosabb a szerelem.

– Nézd, nekem munkával telt a fiatalságom. Már a gimnáziumban elkezdtem zenekarozni, négy évig énekeltem a Cool Miners együttesben. Utána jött a színművészeti, majd rögtön a színház, egyfolytában a szakmámmal voltam elfoglalva. Ezért akartam eltűnni egy kicsit. Letesztelni azt, hogyan bírom ki színház nélkül, gyorsan elfelejtenek, vagy visszavárnak, és végre adni akartam egy esélyt a magánéletemnek is, amely mindig háttérbe szorult.

A teljes cikk a 16. heti, április 19-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.