„Az a fontos, hogy ámulatba ejtsenek!”

Az sem baj, ha kicsi egy szerep – kocsmárosnénak kell állni a Falstaffban, vagy második sírásónak a Hamletben – ha nagyszerűek a kollégák és jó a rendező. A munka – szerelem, szenvedély, küzdelem. És elválaszthatatlan az élettől – mert ez így mind együtt: Csákányi Eszter, aki Kossuth-díjas lett.

Épp tüdőgyulladásból gyógyult fel: a nyirkos Sziklakórházban fázhatott meg, mondja, ott adják elő a Krétakör társulatával a Niebelung-lakópark című darabot, négy órán keresztül. A fotózás miatt letett szemüvegét fölteszi – megdicsérem az egyszerű vonalú, elegáns darabot.

– Általában kontaktlencsében játszom – mondja. – Kivéve, ha nem akarok annyira jól látni. Amikor még kezdtem a pályát, mindig azt mondták, képzeljük, hogy a színpad egy szoba, aminek a negyedik fala üres, és azon keresztül betekint a néző. Akikkel viszont én mostanában csinálok színházat, más szerepet szánnak a nézőnek, aktívabbat, mint hogy „negyedik fal” legyen. Az Előtte, utána című előadásban például közöttük ülünk, rivaldafényben. A rendezőnek, Schilling Árpádnak az a koncepciója, hogy a néző is „dolgozzon”, ne csak üljön passzívan. Nem kell szerepelnie, csak legyen jelen gondolatilag. Ugyanígy a Peer Gynt-öt is totál fényben játsszuk. Öt centire van tőlem egy arc, és miközben mondom a monológomat, beleharapok egy nyers hagymába. Látom, amint az az arc elfintorodik, és ezt nekem bele kell vennem a játékba. Ettől lesz nagyon izgalmas, de borzasztó nehéz is, és azzal védekezem, hogy csak egy fél kontaktlencsét teszek be.

A Niebelung-lakóparkban a vége felé van egy hosszú jelenet, amelyben egy kórteremben fekszenek a nézők, sötét van, és 11 körül jár az idő. Kérdezték többen a rendezőt, nem kellene-e meghúzni a jelenetet, mert el fognak aludni a nézők. Nem, felelte, az sem baj, ha elalszanak, legalább történik velük valami. Az lenne jó, ha nyitottak volnának, és amit nem értenek azonnal, azt nem utasítanák el. Ezt én is így gondolom, hogy a nézőt nevelni kell.

– Pedig sok néző nem nevelődni szeretne, hanem kikapcsolódni.

– De hát ez is kikapcsolódás. Túl azon, hogy jó játék, ettől születik meg az este. A színháznak az a lényege, hogy élő: ott, abban a pillanatban történik.

– Színházi koncepciókhoz szegődsz el, vagy emberekben hiszel?

– Ezt nehéz különválasztani. Annyira speciális alkat vagyok – külsőleg és belsőleg –, hogy az meg is határozza, ki akar velem dolgozni. Ebben persze az én ízlésem is benne van, de az ízlés alakul. Nagyon szerettem a szüleimet, de egészen más volt az ízlésünk. Apám, ha látott engem Kaposváron, mindig érezte, hogy az nagyon izgalmas, de voltak fenntartásai. Az ízlésem a kaposvári színházban fejlődött ki, ám az, hogy odamentem, az én döntésem volt. Épp a Nők Lapjában olvastam egy cikket Zsámbéki Gáborról, és éreztem: ez az, ami nekem kell. Csapatjátékos vagyok, nagyon fontos nekem a társaság. És hát az a közeg, amelyben jól érzem magam, a kaposvári köpenyből bújt ki – ugyanazt az ízlést képviseli a Katona társulata és a Krétakör is.

– A „civilek” úgy vélik, a színészeknél a magánélet és a művészet nem választható külön, mindegyik énjük egyúttal a másikat is éli. Ez igaz?

– Részben igen. A barátom sokszor mondja – félig viccből –, hogy „megint játszol”, de én olyankor nem játszom. Viszont hagyom, hogy ezt ne lehessen tudni, és figyelem, hogy mit hoz ki belőlem, hiszen a szerepeket is magunkból építjük fel, és minél többet adunk ki magunkból, annál elképesztőbb lesz a figura. Ezzel rettenetesen nehéz a magánéletben együtt élni, hiszen sokszor kiszámíthatatlanok vagyunk. Egészen más persze, ha az embernek gyereke van.

– A saját döntésed volt, hogy neked nincs, vagy így alakult?

– Így alakult. És jól is van ez így. Ezért magamat felmentem, és ezért merek én gyerek lenni, és hagyni vezetni magam. Ez elképesztő önzés, de elfogadják tőlem.

– A szerelmeid többnyire szakmabeliek?

– Igen. Egyszer volt egy „civil” fiú, aki nagyon szeretett. Csakhogy a szeretetvágya is annyira civil volt, hogy nem bírtam elviselni. Például, amikor hiányoztam neki, és lejött Kaposvárra, nekem pedig főpróbám volt, nem értette, miért nem rohanok haza. De nekem akkor arra volt szükségem, hogy bent lehessek a színházban.

A teljes cikk a 23. heti, június 7-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.