A férjem elbocsátott

Elkészült riportunk, úgy látszik, több érintett érzékenységét is sérthette, mert az utolsó pillanatban az anya azt kérte, tekintsünk el közlésétől. De úgy éreztük, olyan nyomás nehezedik rá és közvetve ránk, amelynek nem engedhetünk.

Erzsébet, amikor B. Attila egynapos ismeretség után megkérte a kezét, nem ördögöt kiáltott és tömjénfüstért szaladt, se nem nevetett a szemébe, hogy ez még tréfának is erőtlen, hanem – valamiféle sors kezét sejtve a háttérben – igent mondott. A „csoda” az esküvő után hamar szertefoszlott: a magyar nemzetiségű román állampolgár, agilis és céltudatos fiatalember és a szeretetéhes, érzékeny lány házassága hamar válságjeleket mutatott. A tünetek leglátványosabban a feleségnél jelentkeztek: betegségek formájában. Mindkét fél ezekre vezeti vissza a bajok forrását, igaz, más-más megközelítésben.

A főápoló és a beteg
B. Attila azt mondja:
– Amikor megismertem a feleségemet, már akkor is beteg volt. Csomókat távolítottak el a melléből, és azt mondta, az orvosok szerint akkor jönne igazán rendbe, ha mielőbb gyermeket szülne. Házasságkötésünk után teherbe is esett. A betegségek sorozata azonban újraindult. A feleségem a nap 24 órájában tüneteket produkált, folyton orvosokhoz jártunk. Több tízmilliót költöttem a kezelésére az USA-ban és Magyarországon. A legjobb orvosokat fizettem meg gyógyulása érdekében, akik azt mondták, kezelik a feleségemet, ha ettől megnyugszik, de ez csak ideiglenesen fog segíteni, inkább forduljunk pszichológushoz. Hogy miért volt folyton beteg? Mert megengedhette magának – attól a naptól, ahogy elment, sosem volt beteg, dicsekszik is ezzel mindenkinek.
Erzsébet jogi képviselője, dr. Dóczé Pál felidézi B. Attila – tárgyaláson elhangzott – mondatát: „Nem tekintettem a kapcsolatunkat házasságnak, egy kórház volt a családunk, ahol én voltam az igazgató és a főápoló, a feleségem pedig a beteg.” Az ügyvéd szerint ez arra utal, hogy a férfi érdek- és nem szerelmi házasságot kötött, így akarván magának és szüleinek egzisztenciát teremteni és állampolgárságot szerezni. A bíróság azonban nem fogadta el az érvelését.
Erzsébet szerelmes volt a férjébe, állítja, és az elején boldogok voltak együtt.
– Egy öreg dízel Mercedesszel és egy bőrönd ruhával települt át Erdélyből. De engem nem érdekelt, szegény-e vagy gazdag, csak azt szerettem volna, hogy szeressük egymást jóban, rosszban. De a házasságkötés után megváltozott: ellentmondást nem tűrő módon közölte, meg kell szakítanom a kapcsolatot a barátnőimmel, „csak úgy fogok tudni isten útján járni”, és mostantól másképpen kell öltözködnöm. Ha olyan ruhát vásároltam magamnak, amely neki nem tetszett, visszavitette velem. Otthon mindig katonás rendnek kellett lenni. Mindkét gyermekemet veszélyeztetett terhesként hordtam ki, sokszor ülve vasaltam, sütöttem a palacsintát. Ha hazajött, folyton elégedetlen volt mindennel – előfordult, hogy ledobta az ingeket, hogy vasaljam újra, az ételt, amit főztem, mosléknak nevezte és kiöntötte a vécébe.
Erzsébetet állandó nőgyógyászati gyulladásokkal kezelték, majd a második szülés után a kismedencei ivarszerveket teljesen eltávolították – többé nem szülhet gyermeket. Összesen húsz kisebb-nagyobb beavatkozáson esett át. A per során a bíróság háromszor kért az érintettekről pszichiátriai szakértői véleményt. Mindhárom megállapította az asszonyról, hogy ugyan hajlamos „a meglévő panaszok szorongásos hátterű eltúlzására”, és hogy a panaszaira fokozott betegségtudatot építsen, de nem hipochonder.

A férj vigyázó szeme
A testi-lelki kapcsolat megromlott, viszont a család anyagi helyzete látványosan javult. Az asszony – állítása szerint – nem tudta pontosan, mitől lett rövid idő alatt a férje jómódú.
– Annyit tudtam, hogy keresztyén jellegű filmeket szinkronizál és terjeszt. Amikor kérdeztem tőle, honnan van a sok pénz, azt mondta, jobb, ha nem tudom. Félt, féltett minket is, éjszakánként be volt riasztózva a házunk, és kivilágítva, mint a Parlament.

A gyerekekkel a tizenkét év házasság alatt alapvetően az anya foglalkozott. Az apa sokat utazott, keveset volt otthon, de fontosak voltak számára a gyerekei. A háztartási teendők ellátásában a férj – időközben Magyarországra költözött – édesanyjának javaslatára alkalmazott (a férj unokatestvére) segített: ellátta a háztartást a betegeskedő asszony mellett, és alapvetően a férfi utasításainak engedelmeskedett, otthon hagyott „vigyázó szemeként” tevékenykedett.
Erzsébet szerint a kapcsolatuk 2002 telén romlott meg látványosan – ekkor ismerkedett meg a férje Szilviával. Nem is titkolta, hogy szerelmes lett, sőt, azt mondta, mivel ő nem jó semmire, joga van ágyast tartani, „vegye fel vele a versenyt”, ha gondolja. Ezzel párhuzamosan többször nyíltan beszélt arról, hogy a felesége „elmebeteg”, és kezeltetni kellene. B. Attila szerint a feleségén ekkoriban többször is érthetetlen menekülési kényszer lett úrrá, sírt, minden előzmény nélkül „nekiment a házvezetőnőnek”, elment, majd bocsánatkérések közepette visszajött. Szilviát valóban ekkor ismerte meg, a fiatal nő 2003 áprilisa óta házvezető a házukban, és amióta az apánál vannak a gyerekek, a házimunkák ellátása mellett a gyermekekkel is foglalkozik, de semmi egyéb szerepe nincs az életében.
Az asszony és a gyerekek 2003. januári elmenetelét egy autólopás/elvitel előzte meg, amit a felek nagyon különbözőképpen mesélnek. A férfi szerint az asszony összejátszott az ő barátjával, és együtt elloptak tőle egy sok milliót érő autót. Az asszony szerint a férje megrendezett egy színjátékot azért, hogy őt megvádolhassa és elmegyógyintézetbe juttathassa. Az említett „barát” tanúvallomása szerint az autó nem B. Attila nevén volt, hanem az övén, és Attila engedélyével vitte el. Két hónappal később az autó már B. Attila garázsában állt.

Feltétlen engedelmességet
– A férjem „elbocsátott”, ezt a kifejezést használta – emlékszik vissza Erzsébet. – Később azt mondta, hajlandó „visszafogadni”, három feltétellel: mondjak le a vagyonközösségről, tanuljak az időközben alkalmazottjává lett Szilviától, és mindenben engedelmeskedjem neki. Erre természetesen nem voltam hajlandó.
Az asszony a gyerekekkel a szüleinél lakott. A bíróság ideiglenesen az ő gondozásában helyezte el a gyerekeket, a másodfokú bíróság azonban nem látta indokoltnak az asszony félelmét a férjétől, és az apánál helyezte el őket. A gyermekeivel szinte egybeforrt anya, bár a szíve majdnem megszakadt, bízva a bíróság gyors végleges döntésében, átadta az apának a gyermekeit. Ez az „ideiglenes” állapot a bírósági procedúra elhúzódása miatt három és fél évig tartott, és úgy tűnik, el is döntötte mindannyiuk életét.
A gyerekek kéthetente lehettek Erzsébetnél. A férj állítja, ő gyakran ajánlgatta neki, vigye el hét közben is a gyerekeket, „ne a pert akarja megnyerni, hanem őket”. De az asszony azt felelte: ő nem bébiszitter, és nevelni szeretné a gyerekeit, nem pesztrálni.
Erzsébet szerint, amikor el akarta volna őket kérni, a férje általában valami „családi program” miatt ezt nem tette lehetővé számára. Gyakran előfordult, hogy amikor a férje külföldön volt, Szilvia nem engedte be a közös tulajdonú házukba, arra hivatkozva, hogy erről a férjjel kell tárgyalnia. A bíróság első fokon két év alatt hozta meg az ítéletét: az anyánál helyezte el a gyerekeket, megállapítva, hogy nála vannak meg az optimális feltételek a testi, szellemi és érzelmi fejlesztésükhöz. Az apa ugyanis gyakori távollétei idején Szilviára bízza a gyerekeit. A jogerős ítéletre még másfél évet kellett várni. Ezalatt elkészült egy újabb pszichológusi szakvélemény az érintettekről. Illetve történt még valami.

„Nem érted, hogy nem akarunk veled élni?”
Az ítélethirdetés előtt az apa ügyvédje beadványban jelezte a bíróságnak, hogy a gyerekek félnek az anyjuktól, mert az egyszer a gyerekekkel együtt öngyilkos akart lenni. A bíróság azonban figyelmen kívül hagyta ezt a beadványt, hiszen a folyamatos kapcsolattartás alatt ez a félelem nem merült fel, és a 2005 végén lezajlott pszichológusi szakértői vizsgálat sem tárt fel a gyerekeknél ilyen jellegű szorongást. A szakértő szerint „mindkét gyermek mindkét szülőhöz érzelmileg erősen kötődik”. Most mindkét gyermek úgy foglalt állást, hogy a jelenlegi helyzet maradjon. Az egy évvel korábban készült szakvéleményben még az szerepel, hogy „a szülők közti racionális választásra egyik gyermek sem képes”. Az eltelt egy év alatt tehát a gyerekek – úgy tűnik – elfordultak az anyjuktól. Amikor július végén, a jogerős bírói döntés birtokában a hivatalos gyermekátadáson megjelent, nem voltak hajlandóak vele menni.
Ekkor már három éve az apa (és Szilvia) nevelte őket, és kérdésként merülhet fel, hogy az eltelt idő alatt esetleg az anyjuk ellen hangolhatta a gyerekeket. „Indirekt ellennevelésre” utaló jeleket az utolsó vizsgálatot végző pszichológus mindkét szülőre vonatkozóan megállapított, a férfi részéről erőteljesebben. Megjegyzi: mindkét gyermeknél tapasztalhatók kedvezőtlen személyiségfejlődésre utaló jelzések. Dóczé Pál hangsúlyozza: a gyermekek érdemi befolyásolására az a fél képes, aki a gyerekekkel együtt él.
A gyermekátadásra az anyát elkísérte az ügyvédje, az asszony lelkipásztora és néhány barátnője. A férfin egy „Erzsike, apuci szeme fénye” feliratú póló volt, a kislányon baseballsapka, ugyanezzel a szöveggel. A beszélgetést mindkét szülő magnóra vette. A gyerekek azt hajtogatták: nem mennek sehová, az apjukkal szeretnének élni. Azt mondták, félnek az anyjuktól, mert az meg akarja ölni magát – és őket is. Az anya arra akarta rávenni a gyerekeket, hogy menjenek vele egyelőre három hónapra. Szeretne meggyőződni arról, hogy mi a szívük igazi vágya, mondta, de azt csak akkor ismeri meg, ha vele élnek mindennap. Ha három hónap után is úgy érzik, az apjukkal szeretnének maradni, nem fogja visszatartani őket. Sírt, könyörgött, próbált az érzelmeikre és az emlékeikre apellálni. Patakzott róla a verejték, és egyre azt hajtogatta, hogy ha most nem mennek vele, muszáj lesz rendőrökkel értük jönnie, ráadásul az apjuknak lesz abból baja, ha ellenszegül a bírói ítéletnek. A gyerekek meg sem rezzentek – századszor is azt felelték: „Anya, nem érted, hogy nem akarunk veled élni!?”

(Történetünk folytatásából kiderül, miféle öngyilkossági kísérlet miatt félnek állítólag az anyjuktól a gyerekek. Megszólal az apa ügyvédje, a gyámhatóság vezetője, független jogász és gyermekvédelmi szakember.)

Az üggyel kapcsolatban kíváncsiak vagyunk az Önök véleményére is: a cs.mihalicz@sanomabp.hu címre várjuk leveleiket!