Páratlan párosok

Nem az úgynevezett álompárokra gondolunk, akik ma ezzel, holnap amazzal nevetnek teli szájjal a kamerába, hanem akiknek a mosolyában ott a tegnap, a holnap, sőt, a holnapután bizonyossága. Megkérdeztünk a környezetünkben egy-két embert, ismernek-e ilyen kettőst.

Zelinka Ildikó sportműsorvezető épp egy olyan párosban látta meg az ideálist, amelyből sosem lett férj és feleség. Pedig egész Magyarország nekik szurkolt hajdan.
Magas, vékony fiú és pici, törékeny nő siklik kézen fogva a jégen – az 1980-as Lake Placid-i olimpián – a Regőczy-Sallay kettős kűrjét nézzük a Magyar Televízió archívumában Ildikóval.
– Regőczy Krisztina és Sallay András között tökéletes volt az összhang, csodálatos, ahogyan együtt mozogtak – fogalmaz a sportriporter. – A produkció után András oltalmazón átölelte Krisztát, aki Sallay vállára dőlve mosolygott a kamerába. Kell ennél kedvesebb jelenet? A szurkolók mesét szőttek köréjük, sokan azt hitték, a rokonszenves kettős nem csak a jégen alkot egy párt. A páros korcsolyában egyébként gyakori, hogy a partnerek egymásba szeretnek. Regőczy és Sallay esetén erről nem volt szó, mindketten mással alapítottak családot. Ha ma együtt látom őket, ugyanazt a szeretetet, figyelmességet, odaadást veszem észre rajtuk, mint a húsz évvel ezelőtti felvételeken. Azért szép pár ők, mert mind a mai napig olyan ideált testesítenek meg, amely ritka ebben a rohanó, emancipált világban: az előzékeny, udvarias úriember és a mellette magát hölgynek érző nő kettősét.

Még a bal fülcimpájuk is egy síkban állt
Kiegészítik egymást. Húsz éve nem korcsolyáznak együtt, a fotózás alatt mégis úgy pózolnak, mintha most vágnának neki a kűrnek. Precízen, mosolyogva. Az összhang azonban nem csak külsőség.
– A tizenhét éves közös korcsolyás múltunk miatt rendkívüli kötelék van köztünk – mondja a bájos Kriszta.
– A kapcsolatunk – folytatja András – barátság, szerelem, szeretet, testvériség csodálatos elegye. E nélkül aligha lettünk volna sikeresek.
Győzelemből pedig van bőven: a Regőczy-Sallay jégtánckettős ezüstérmes lett az 1980-as téli olimpián, pár héttel később pedig a dobogó legfelső fokára állt a dortmundi világbajnokságon.
Minden 1966 telén kezdődött.

– A műjégen rótta a köröket, a feje be volt bugyolálva az orkánkabát kapucnijába – emlékszik vissza András Krisztára, aki így folytatja: – Néztük egymást a pálya két sarkából. A mandulaműtétem miatt azonban csak később találkoztunk újra. A közös munka 1967. február 17-én, este fél kilenckor, egy foxtrottal kezdődött… Nagyapám azt mondta, akkor leszünk teljes összhangban, ha a bal fülünk cimpája is egy síkban áll – meséli mosolyogva Kriszta, én pedig meg mernék rá esküdni, hogy azok a cimpák még most is szinkronban vannak.
– Csodálatos éveket töltöttünk együtt, bejártuk a világot, közben felnőttünk egymás mellett – nosztalgiáznak mosolyt és kedvességet árasztva a másik felé. Az elbűvölő páros mesél még versenyzésről, tudatosságról, közös célokról, hangos szakmai vitákról, valamint gyermekkorról, bár sokak szerint ilyen nekik nem volt.
– Igaz, a szabadidőnket nem az osztálytársakkal töltöttük, járványos időszakban pedig még az utcára sem mentünk ki, nehogy lebetegedjünk verseny előtt. Emiatt különcnek lettünk kikiáltva. Mégis, azt hiszem, kevés embernek volt ilyen gyermekkora – mondja András. Komoly párkapcsolat nem fért bele ebbe az életvitelbe. Amikor választani kellett szerelem és munka között, gondolkodás nélkül az utóbbi mellett döntöttek. Az 1980-as sikerek után egy amerikai jégrevüben szerepeltek, majd négy évvel később visszavonultak a korcsolyázástól, és külön-külön családot alapítottak. Mint mondják, megszenvedték az elválást, hosszú időbe telt, mire megtanultak egymás nélkül élni.

A teljes cikk, további szép párokkal a 44. héten, október 31-én, KEDDEN megjelenő Nők Lapjában olvasható!