Szindbád szerelmei

Szindbád több száz éve bolyong az álmok tengerén, százhétnél több azon nők száma, akik piros karikákon hintáznak az ábrándvilágában. Már nagyon vágyott megtudni, vajh, mi lett velük nélküle? Elindult hát a Macska utcába, ahol hajdan Majmunka lakott, régi szeretője, aki sosem szűnt meg szeretni Szindbádot. Addig követte Majmunka alacsony sarkú, fekete félcipőjének nyomát, amíg egy piacon megtalálta. Azonnal ráismert, pedig Majmunka időközben Dajka Margitra változtatta a nevét, de főzési kedvét, hál’ istennek megtartotta. Éppen bevásárolt – tyúkhúst, levesbe való zöldséget –, és Szindbádnak összefutott a nyál a szájában: „Ó, azok a Majmunka-féle felséges tyúklevesek, ó, azok a velőscsontok!” Margitka-Majmunka Szindbád kezébe nyomta a szatyrokat, de nem kellett messzire cipelni, a sarkon várta a filmgyár autója. Szindbád életében nem látott ilyen járművet, ő még postakocsikon utazgatott, már azért érdemes volt kiszökni a kriptából, hogy ilyet is lásson. Nagyon megváltozott a világ, mióta elment, gondolta elmerengve.

Varázslók és varázslatok

Miután Majmunka hazament a piacról, otthon megfőzte a levest, és másnap bevitte a díszletbe, az lett feltálalva a jelenetben. Margitka ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a tyúklevest, amelyet majd megemlegetnek, maga készítse el, ne vendéglőből hozassák. Ilyen elvarázsolt hangulatban forgatták a Szindbádot, az elmúlt század legvarázslatosabb filmkölteményét. Szindbád teljesen otthon érezte magát. Gavallérosan tette a szépet a színésznőknek – Bánsági Ildikónak, Papp Évának, Tanay Bellának és a többinek, akik kísértetiesen emlékeztették régi szerelmeire. Aranykeblű Kecseginére, a csókszomjas Julcsára, Galamb Irma művésznőre, aki maga volt az érzékiség, mindre, akik fehér harisnyában, kezükben csipkenapernyővel a halálon túl is kísértették. Egy fura masina közelében – ez volt a kamera – mintha Florentint látta volna, akinek az volt a szokása, hogy őszi temetőkben sétálgatott. Furák ezek a nők, az idő sem fog rajtuk. Florentin, lám, egészen megfiatalodott, és milyen szemérmes lett: nem akar kibújni a ruhájából. Szegedi Erikát kérdezem, emlékszik-e erre a jelenetre.
– Lehet arra nem emlékezni? Le kellett vetkőznöm, és abban az időben – több mint harminc éve – ez nem volt olyan gyakori, mint manapság. Nagyon féltem, és azt kértem, hogy csak az operatőr, Sára Sándor legyen jelen a felvételnél. Innét kezdődött a mi szerelmünk, bár ezt még nem mertük bevallani egymásnak. Csak nevettem, amikor Latinovits nevetve figyelmeztetett: „Vigyázz, a Sára nagyon hajt rád!” Aztán egyszer elmentünk vacsorázni, és attól kezdve nem volt kétséges, hogy egymáshoz tartozunk. Annyi szerelem szövődött azon a forgatáson. Erről szólt a film, benne volt a levegőben. Ha nincs ez a Szindbád, lehet, hogy elmegyünk egymás mellett, és most, harmincöt évi házasság után, nem ülnék itt vele Turán, a szülőfalujában.
Közben Sára Sándor is feljön a borpincéből, és kajánul megjegyzi:
– Szeretném tudni, mennyi maradt a filmben abból a vetkőzős jelenetből. A gépészek sok kockát kivágtak belőle maguknak.
Ő is megerősíti azt, amit a felesége. Ebben a hosszú, négy évszakos forgatási időszakban végig varázslatos volt a hangulat.

Majmunka-Dajka Margit – otthon főzte a tyúklevest Szindbádnak

Szívüket adták a forgatásba

– Beleadtunk apait-anyait, beletettük a szívünket-lelkünket. Nekem nagy kaland is volt, hiszen az elején még ki kellett találnom, hogyan fényképezzek külsőben. Zsennyén kezdtük, egy csodálatos parkban, ahol a lombok között átszűrődő fények, a lányok tánca a fák között, ráhangolt a film képi világára. Az első beállítás után már a levelek hullására is kitaláltunk jelenetet, és rögtön felvettük. Nagyon szerettük csinálni a filmet, ez látszik rajta. Természetesen voltak viták, összekoccanások is: Latinovits időnként megbokrosodott. Vele nem volt könnyű forgatni. Ó-Tátrafüreden egyszer még a szálloda medencéjébe is beleugrott. Alig volt benne víz, pár napig leálltunk, nagyobb baj nem lett belőle. Zolinak ilyen volt a természete, de amit létrehozott, az maradandó.

– Megismételhető ez a csoda, amely a Szindbád volt?

– Akkor fénykorát élte a magyar filmművészet. Ma már elképzelhetetlen, hogy másfél évig tartson egy film előkészítése, és ugyanennyi ideig a gyártása. Nekem két forgatókönyvem is van forgatható állapotban, csak pénz nincs rá. Az egyik a Szindbádhoz hasonló történet Amrita Sher-Gil festőnőről, aki a múlt század elején megteremtette a modern indiai festészetet. A másik, a Transz-szibériai álom, három férfi sikertelen szökését mutatná be, a Gulágról. Ez, a tőlem megszokott, kemény, dokumentarista stílusban készülne. Mivel egyik sem lenne olcsó, nem tudom, mikor lehet megvalósítani.

Egy izgalmas hölgy a filmből – Tanay Bella

Emlékeztek a korcsolyás lányra?

Szindbád nem emlékezett rá. Nagyon szerette a téli hófúvást, néha a korcsolyázókon is megpihent a tekintete, de nincs az a nő, akiért rámerészkedett volna a jégre. Ámbár, ahogy elnézte Lillafüreden a piros sálas lányt, kecsesen siklott a „lefogyott” Hámori tavon, nagyon emlékeztette a ködmönös nőre. Amikor rákérdeztem Nagy Annára, felnevetett.
– Tudomásom szerint, tényleg nincs olyan novella, amelyben a korcsolyás lány szerepelne. Mégis, a filmnek talán ez a legkrúdysabb jelenete. Huszárik nem ragaszkodott görcsösen a szöveghűséghez. Őt a hangulatok ragadták meg, és az írásokból áradó költészet. Így tudta otthagyni a saját nyomát is a filmben.

– Tudom, csodáltad és szeretted Huszárikot, akivel éppen a Szindbád hozott össze.

– Ismertem korábbról is, de valóban a forgatáson kerültünk közel egymáshoz. Abban a varázslatos légkörben sok kapcsolat szövődött, ez mind benne van a filmben. Egy nagy Szindbád-történet volt a forgatás is. Óriási élményt jelentett számomra, hogy a vendéglőben együtt ülhettem három olyan nagy művésszel, mint Ruttkai Éva, Latinovits és Huszárik. Latinovitscsal már filmeztünk együtt a Pacsirtában, itt viszont korcsolyáznunk kellett, és nagyot estünk a jégen. Akkor már Kata is velem volt, a hasamban, csak még nem látszott rajtam. Minden pillanatát szerettem a Szindbádnak. Nélküle a lányom sem lett volna. Szindbád, az álomfejtő és a szerelmi varázslatok mestere, már akkor sejtette, hogy családi örömök elé néz. Apa lesz, nagyapa vagy dédapa? Fölöttébb bonyolult kiszámítani ezt olyasvalakinél, aki több mint háromszáz éves. Huszárik Kata valamiképpen mégis tőle származik, hiszen Huszárik Zoltánban a fiát is látta, meg önmagát is. Egy tőről fakadtak, meg volt ez írva a csillagokban. Mert kicsoda Szindbád? Maga Krúdy Gyula, és jövőre lesz hetvenöt éve, hogy örök álomba szenderült. És mikor született Huszárik, sőt, vele egy időben Latinovits? Hetvenöt éve. Az már lehet a véletlen szomorú műve, hogy Huszárik halálának 25. évfordulója egyezik születésének jubileumával. De abban van valami mágikus egybeesés, ahogy a három Szindbád sorsvonala érinti egymást.

Florentin a temetőben találkozik Szindbáddal (Szegedi Erika)

Egy csillag kihunyt, feljött kettő. Így találkoztak. A halálukban és a születésükben. Krúdy ezt is megírta a Szökés a halálból című novellájában. Valaki mindig megérkezik az első vonattal oda, ahonnét Szindbád eltávozik a nagy ismeretlenbe.

Az írónak egyébként nem volt szerencséje sem a két házasságával, sem a filmmel. 1917-ben ugyan már tervezte a Corvin-gyár a Szindbád megfilmesítését, ám nem lett belőle semmi. Várni kellett félévszázadot, hogy Huszárik Zoltán filmre álmodja Krúdy világát, Latinovits Zoltán életre keltse szépirodalmunk legromantikusabb regényhősét. A filmet 1971 őszén mutatták be a Puskin moziban, kirobbanó sikerrel. A varázslat, amely körülveszi, ma sem szűnt meg. Tanúsítja ezt a Szindbád-Huszárik rajongók népes tábora, és az, hogy állítólag beválasztották az elmúlt évszázad tíz legjobb magyar filmje közé. Kár, hogy az évfordulós megemlékezések, ha voltak is, elsikkadtak a naponta újratermelődő szenzációk híráradatában. De megmarad egy varázslatosan szép kötet, amelyet a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány jelentett meg, a Duna Tévé támogatásával. B. Müller Magda csodálatos fényképeivel és Huszárik Zoltán grafikáival. A címe: Szindbád, a halhatatlan.

**

Ha látunk egy különös, idegen férfit, havas téli estén a vasútállomáson, aki zsebre dugott kézzel, bánatos arccal álldogál, és hosszan néz a nők után … Nos, ez biztosan Szindbád. Könnyű felismerni a nyakkendőjéről, amelybe szemtelenül egy balerina lábát tűzte. Ha megszólal, talán elhangzik száján az az elképzelhetetlenül gyönyörű bók, amelyet egy nő nem felejt el élete végéig.

Még több írás az e heti Nők Lapjából: • Für Anikóval virágvasárnapon » • Egy kis hazai » • Egy szeszélyes szépasszony: Barcelona »  • Halaszthatatlan halételek » • Aki megmozgatja a Földet is » • Nyelvtanulás – hasznos-e, szabad-e korán kezdeni? • Nap Hold horoszkóp » • Éjszakai pingpongcsata »