Palya Beával Delfinországban

Beát csak énekelni hallottam eddig. A hangja úgy érintett meg, mint a szél zúgása a fenyvesekben, valami ismeretlen hangszer. És most ott ült mögöttem, nevetett, dudorászott. Kezében könyv, Bálint Sándortól Tombacz János meséi, abból olvasgatott. Az örök életre vágyó Árgyilus királyfiról, aki „nem akart meghalni”. Mindenre el voltam készülve, csak erre nem. Meg is mondtam neki. Ezen jót derült.
– Látnád az ágyamat, körbe van polcolva könyvekkel. Most éppen Marquez Önéletrajzírásában tobzódom, azzal hálok. Mert ha én olvasok valamit, azzal hálok, azzal kelek. Olyan, mint a szerelmeskedés. Belebújok, mindent oda akarok adni és ki akarok belőle szedni. Tombacz János állandóan velem van. Nem tudok betelni vele. Ilyen szavakat, szépségeket tudott kitalálni egy paraszt bácsi, hogy az őzike „bakdácsolt”, úgy vezetgette az Árgyilus királyfit.

– Honnét jöttél, csak nem a népmesékből?

– Nagyon szép gyerekkorom volt, tényleg a természetben telt el. Makón születtem, onnét költöztünk Bagra, a gödöllői dombság aljába. Hatéves koromtól már táncoltam, énekeltem a muharai együttesben, a nyarakat tánctáborokban töltöttem. Kiskoromtól szerettem énekelni. Dudorásztam, táncoltam, pörgettem a szoknyámat, énekesnő és táncosnő akartam lenni. Végül is elég jó úton haladok efelé.

Ausztriában megállunk kávézni, utána rójuk tovább a kilométereket. Bea úgy belejön a mesélésbe, hogy alig bírom követni csapongva kalandozó szavait. Én még Rónai Lajos bácsinál tartok, az első zenekarjánál, ő már újabb mestereket említ. Köztük a perzsa szőnyegkereskedőt, aki arra biztatta, hogy énekeljen a saját hangján.

– Örök mesterkereső vagyok. Akár az örök életre vágyó királyfi, én örök mesterre vágyó királylány voltam. Sokat tanultam tőlük, de a legfontosabb az volt, hogy megtaláljam a saját lelkem áramlásait. Ez vezetett el a keleti zenékhez is. Mindig a társadalom szélén élőkhöz vonzódtam, a feketékhez, az indiánokhoz, a sárgákhoz, a cigányokhoz, mert bennük még buzog az együtt éneklés örömforrása.





– Lám, úgy is lehet valakiből sztárénekes, hogy nem megy el a divatos, felkapott, populáris irányokba.

– Csak egy kicsit hosszabb ideig tartott. Olyan szekér az enyém, amely messziről jött, messzire megy. Minden tekintetben antitrend vagyok, eleinte nem is tudták hova tenni a zenémet. Népzenének nem volt elég tradicionális, világzenének nem volt elég világzenei, egyáltalán semmit sem csináltam a bevett kánonok szerint. Miután nem volt előttem követhető minta, végül is magamat hívtam segítségül és a belső tájaimon végzett sétáimat. Nem rövid idő alatt jutottam el idáig, hanem lépcsőnként, fokozatosan, de nem bánom. Semmiért nem adnám fel azokat a már szinte transzélményeket, melyeket a zenélés, a koncertjeim jelentenek két éve.

Sugárzik belőle az életöröm. Azt teheti, amit szeret, azt énekelheti, ami a szíve legmélyéről jön, az intellektusából bomlik ki, olyan zenészekkel, akikkel együtt alkotják a Palya Bea Quintettet. Dés András ütőhangszeren játszik, Novák Csaba nagybőgőzik, Lukács Miklós cimbalmos, Szokolay-Dongó Balázs fúvós. Már két és félévesek, túl vannak a második lemezükön és lassan gyarapodnak egy-egy újabb „őrangyallal”. Lelkemre köti, ki ne hagyjam Gál Ágnest, a menedzserüket.

Mese a delfinekről

Este még ömlött az eső, reggelre kisüt a nap. Sokat javít kis csapatunk hangulatán. Bea boldog, hogy Ravennába megyünk, egyszer már járt ott, és azóta visszavágyik a Bazilikába. Magába szívni a bizánci mozaikok aranyfényét, tengerszín kékségét. Örömünket alaposan lehűti, hogy a váratlanul ismét megered az eső, nehéz így erőt gyűjteni a delfinshow-ra. Mi lesz, ha mégis meggondolja magát a tulajdonos, és fuccs Palya Bea kívánságának, a vágyálomnak, hogy megpuszilhasson egy delfint.







A delfináriumba együtt megyünk be Beával, a többiek kint várják a füstjelet. Bea összeszedi az összes olasz- és spanyol nyelvtudását, én feltartom a nemzetközi újságíró igazolványomat, és lököm magyarul a szöveget. Látszólag minden a legnagyobb rendben. A műsorban van egy szám, ahol behívnak valakit a nézők közül, és csónakázhat a delfinnel. Most Bea lesz a kiválasztott, ahogy azt megígérték. Imre, a fotósunk felszereli a lámpát és a derítőernyőt. Ebből újabb bonyodalom támad, az ernyő zavarja a produkciót, a lámpa idegesíti a delfineket. „Legalább azt engedjék meg, hogy Bea megsimogathassa a delfint!” Nem egyszer, többször. Elérjük, hogy az olasz delfinisták már szorítanak nekünk. Aztán elérkezik a nagy pillanat, Beát szólítják, hallom, hogyan ver a szíve. Letérdel a medence szélére, a delfin odaúszik hozzá, ránéz, furcsa vakkantásszerű hangokat hallat, és felordítok: „Megvan! Megvan a puszi!” Egyszer, többször.

Diadalmenetben vonulunk az első utunkba eső fagyizóba. A világon nincs jobb az olasz fagyinál, és remekül hűti a kiállott izgalmakat. Ravennában esett, Riminiben hétágra süt a nap, most már nyugodtan mehetünk fotózni a nagy kékséget. A tengert.







– Nálad mi ez a nagy delfinrajongás? – faggatom Beát, amíg Viki sminkeli a tengerparti fotózáshoz.

– A víz volt előbb. Szerintem minden fontos dolog a vízben és az égben történik meg. A természetben. A víz az ősképlethez visz vissza, a születéshez, a változáshoz, mint az élet lényegéhez. Vízben élnek a delfinek is, mindig vonzódtam hozzájuk, de mióta tudom, hogy szülni lehet velük és autista gyerekeket gyógyítani, vágyódom utánuk. Videón megnéztem, hogyan születik a kisbaba delfin. Csodálatos volt. Az anya először hóna alá veszi a kicsit, és együtt hullámzik vele. Ahogy nő a pici, különválnak, és a hullámrezgéseikről felismerik egymást. Valami olyasmit tudnak, amit nekünk még tanulni kell. A másokra figyelést, azokat a finom rezgéseket, amiket az ember is kibocsát magából, csak nem mindig veszik az adását. Fél éve delfinekkel álmodom, leírhatatlan érzés volt látni őket, megsimogatni a fejüket.

„Mindenkinek van egy álma”, tartja a régi sláger, és mi hiszünk az ilyen egyszerű bölcsességekben. Palya Bea népdalénekest, Csákányi Eszter színművészt és új szerkesztő kollégánkat, Grecsó Krisztiánt faggattuk ki, hátha van valamilyen dédelgetett gyerekkori álmuk. Szerettünk volna angyalok lenni. Hiszen aki mások kedvében jár, angyal lehet. Három különös, csodálatos, bolond kívánság, amit a Nők Lapja megvalósított. Kettőt itt a Cafén is olvashattok, a harmadikat pedig a Nők Lapja június 27-én megjelenő számában találjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Örököltem, vállaltam » • Csákányi Eszter és a kék neon óra » • Jónás Brigitta naplója » • A Repülős Gizi-legenda » • Egy napom állatgondozóként » • Botrányhős a boltban » • Mire vágyik a férfi és mire a nő? » • Receptek kismamáknak »