Malek Andrea: A gyerekeim elfogadták a férjemet

„Jaj! Most éppen zűrös napjaim vannak! Ide-oda rohangálok, és mindig el vagyok úszva. Talán holnap tudnánk találkozni! De akkor is reggel! Sőt, inkább korábban, mert aztán sietnem kell a város túlsó végébe!” – mondja tegnap a telefonba. Pedig időközben történt egy és más vele. A főiskoláról kikerülve pillanatok alatt sztár lett belőle, a magyar színházi élet üdvöskéje, ígérete, a Szomszédok elragadó Esztere, a Rockszínház döbbenetes Evitája, az Elveszett Paradicsom szerelmetes Mirája a Nemzeti Színház máig emlékezetes című előadásában. Aztán hirtelen hátat fordítva az álomkarriernek, feleségül ment Princz Gáborhoz, és élte a bankárnejek napi gondoktól mentes életét. Később változtak az idők, és együtt – szinte – menekültek Bécsbe, közben két fia született, közben elváltak, közben gondokkal teli éveket élt át, közben újrakezdte pályáját, részben az osztrák fővárosban, részben Budapesten, közben újból sokak kedvence lett, közben utazik, gyereket nevel, háztartást vezet, tanít, önálló esteket ad, néhány napja pedig – úgyszintén közben – ismét férjhez ment.

– Mondd, Andrea, benned egyáltalán tudatosult, hogy feleség lettél? Szerintem te az esküvő másnapján éppen úgy kipattantál az ágyból reggel, mert eszedbe jutott, hogy mennyi teendőd van. Ugyanúgy loholsz, sietsz, száguldozol. Mi változott meg? Ha egyáltalán valami megváltozott…

– Az égvilágon semmi. Szerintem én most pont olyan vagyok, mint voltam tizenöt éves koromban. Például Walter születésnapját úgy ünnepeltük, hogy vettem egy megaméretű tepsit, 6 kg krumpliból és 20 tojásból csináltam embertelen jó rakott krumplit… Az íróasztalokat rátoltuk az étkezőasztalokra, úgy, hogy a nappali teljes szélességében terítve volt, és csak az asztal alatt lehetett közlekedni. Szóval most, a második esküvőm után is ugyanolyan gyermeki látással nézem a világot, csak mintha húztak volna valamit az élességen…

– De azért könnyebben rákiabálsz szegény Walterra, ha ügyetlenkedik a konzervnyitóval?

– Nem! És korábban se kiabáltam rá!

– Pedig most már nyugodtan ráförmedhetnél! Meg szólhatnál, hogy mosogasson már el…

– De most meg már minek? Ezek már mind megvoltak! Ezeket, meg egyebeket, én már más emberekkel, más szituációkban mind megcsináltam! Túl vagyok az összes ilyesféle problémán! Szeretnék rajtuk túllépni, és szépen megfogalmazni, amit szeretnék. Úgy, ahogy én is szívesen hallanám, ha nekem szólna. Ez nagyon hasznos egyébként, ha elgondolod, a megfordított a szituációban ő mit lát? Lát egy hisztérikus nőt, aki levágja a táskáját, és teljesen kétségbeesik attól, hogy „na, most két elmosatlan tányér ott van, és jaj, pár morzsa a földön!”. Ki a csudát érdekel?! Fontos ez?! Elintéztem viszont a villanyszámlát, befizettem a biztosítást, annyi mindent megcsináltam, miért van ennyire ki? Nyugodjon meg, vagy szedjen be valami nyugtatót, és majd akkor beszélünk. Megpróbálom, és az esetek hatvan százalékában tudom kulturáltan kezelni. Amikor nem, akkor jön a két gyermek, hogy „most nem jó, Mama, most morci vagy!”. „Nem, nem vagyok morci! Hagyjatok békén!” Mert sajnos, tudok ilyen undok is lenni!

– Figyeltelek az esküvői szertartás alatt, egészen megkapó volt, hogy a ceremónia közben folytonosan hátrapillantottál, és kerested a gyermekeid tekintetét…

– Amióta elváltunk, minden kapcsolatom alapja az volt, hogy mennyire tudják elfogadni az illetőt a gyerekek. Folyton „radaroztam”, és ha bármi döccenőt éreztem, az a kapcsolat végét jelentette. Waltert az első pillanattól elfogadták…

– Csakhogy más elfogadni valakit, aki feljár, kedves, lehet vele játszani, és más az, amikor a mamát feleségül akarja venni…

– Volt is bennem egy kis görcs, amikor leültem velük, hogy elmondjam. Félszegen hozzákezdtem, ám ők a második mondatnál közbevágtak: persze! Természetes! És ettől kezdve csak arról volt szó, hogy mi legyen az esküvő utáni vacsorán a menü.

– Walternak is vannak gyermekei. Szerinted ők is azt mondták, hogy „persze”?

– Igen, három felnőtt lánya van. Minden tiszteletem az övék, nyitottak és tisztaszívűek… Biztos nem volt egyszerű elfogadniuk, hogy a szüleik huszonhárom év után végleg elváltak egymástól. Mindhárom a show-bizniszben dolgozik, és büszkén mondhatom, hogy kettő nálam tanul énekelni. Ez, azt gondolom, elég nagy bizalmat jelent…

– És benned? Belül változott valami?

– Nagyobb biztonságban érzem most magamat. És azt is érzem, hogy ennek a lépésnek súlya van. Amikor az ember egy ilyen kötődést létrehoz, nyilvánvaló, hogy ezzel aztán nagyon kell tudni bánni. Regényekben talán sokkal egyszerűbb a helyzet, nem tudom, de az életben nagyon-nagyon bonyolult… Fennáll a kockázat, hogy minden megváltozik, de szerintem az nem jó. És az is, hogy semmi nem változik, ami szintén rizikó, hiszen akkor miért is történt az egész?! Minden tehát nem változott meg, de azért sok dolog változóban van… Nem tudom, hogy mennyivel lenne más, ha mondjuk, állatgondozó lennék, vagy cipőket, könyveket adnék el, mert még ezek a szakmák jöhetnének nálam számításba, ja meg a kertész…

– A cipőbolt nem neked való, mert megtartanál magadnak minden jó cipőt!

– Nem, nem hiszem… Inkább csak a konstrukciók érdekelnének egy cipőboltban. A dobozok, a rend, meg az illat. Az új cipő illata. A könyvesboltban pedig a könyv illata. De ha például délen, tengerparton születek, állítom, nem énekeltem volna egy hangot sem. Ott teljesen jól elfoglaltam volna magamat bármi mással. A városban az embert fura, rossz behatások érik… Szóval akkor lehet, hogy nem lennék ilyen sietős. De miután városban születtem, és ezt a szakmát választottam, visz a sodrás.

– Nem félsz attól, hogy mielőtt megtalálnád a belső nyugalmad, a szüntelen keresésre ráun a másik? Tiszteli, becsüli a törekvésedet, de neki egy feleség kell, egy társ, pár, háziasszony, kedves, szerető?

– Megpróbáltam már egyszer nagyon megfelelni, és nem tudtam megcsinálni. Igaz, túl korán mentem neki. Az iskolapadból rögtön átmentem a színészképzőbe, és onnan pedig fölléptem a színpadra, és szevasz… Ennyit tudtam az életről összesen. Végül is a színpadon is az életet kellett játszani, de az életről fogalmam se volt. Az egy vákuum volt, se művészileg, se emberileg nem éreztem magam a topon, hogy finoman fogalmazzak, ez csak romlott. Nagyon sok mindent kellett kihoznom magamból, hogy tovább tudjak lépni, vagy egyáltalán meg tudjam oldani azt a helyzetet.

– De viszont nagyon próbáltad…

– Igen, nagyon. De most meg sem próbálom. Azt szeretném, hogy tessék engem így elfogadni! Azt szeretném hinni, hogy van ember, akinek így is jó. Hiszen nekem is, a személyében, van egy ember, aki úgy is jó. Tehát nem akarom megváltoztatni, és gyötörni azért, hogy azt csinálja, amit én akarok! Mert az nekem se lenne jó. Erre rájöttem már, de azért elröppent az a negyven év.

– Csak az a gond, hogy mind a kettő igaz! Hogy próbáljunk is alkalmazkodni a másikhoz, de az is, hogy próbáljunk önmagunk maradni. Sajnos azonban, önmagában egyik sem igaz!

– A kérdés az, hogy milyen a jó és a rossz aránya. Immár mégiscsak negyvenegy éves vagyok. Talán már jobban értem a dolgokat. Akár gyakorlatias értelemben: jobban a kezemben van például a háztartás, akár olyan átfogóbb értelemben, hogy fogalmam van arról, hogyan éljem az életemet. Talán tudom már, hogy mi jó nekem, és mi nem.

– Negyven fölött az ember elkezdi érezni, hogy az idő értéktárgy. Addig végtelen, nem is létező fogalom, innentől pedig nagyon is behatárolt valami, keret, korlát…

– Így van! Éppen ezért kell figyelni rá, óvni, kihasználni, és nem szabad elvesztegetni holmi boldogtalansággal, értelmetlenséggel, ürességgel, hiábavalóságokkal!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Máté Kriszta: Ne legyek én elítélve, ha mást is akarok! » • A Nők Lapja kismamái: Mi hiányzik a baba előtti életükből? » • Olasz ételek Abruzzóból » • Két testben egy lélek – Mit tanulhatunk az ikrektől? » • Hallgass a belső hangra! » • Az 5 legfontosabb kérdés a szérumokról »