“Az egyetlen célom, hogy ártalmatlan legyek”

Mihalicz Csilla: Nem érzi, hogy az újságírók szeretik “meg¬mondó gurunak” használni? Miként korábban Popper Pétert, Csernus Imrét, újabban Szendi Gábort.

Feldmár András: Nem gondolom, hogy “megmondó guru” volnék. Én egyetlen etikát ajánlok mindenkinek: a szeretetet. Buddhista vagyok, és csak arra bátoríthatom az embereket, hogy vegyék komolyan az életüket. Amikor Buddha hal¬doklott, és a tanítványai siratták, azt mondta nekik: “Nincs szükségetek rám. Mindent, amit tanítottam, onnan tudtam, hogy elmerültem magamban. Ha ti is ezt teszitek, tudni fogjátok, amit én.” Ugyanezt mondhatom én is.

M. Cs.: Mindenki a szeretetre hivatkozik, és ettől hatalmas közhellyé lett.

F. A.: Persze, mert csak hivatkoznak rá, de senki sem gyako¬rolja. Mert a szeretet nem érzés, hanem munka, amit mások javára végzek, azért, hogy a másiknak könnyebb, gazdagabb legyen az élete.

M. Cs.: És nekem is vele, általa…

F. A.: Nem. Éppen hogy nem. A szeretet nem kér semmit. Ha azért szeretek valakit, hogy szeressen, az nem szeretet. A szeretet szimbóluma a nap, amely minden energiáját elégeti, és odaadja nekünk.

M. Cs.: De legalább azt az érzést visszakapom, hogy nekem jó adni.

F. A.: Néha igen, néha nem. Azok, akik valóban szerettek, azt mondták: a szeretet szenvedés, önfeláldozás. Persze azt is lehet élvezni, ha föláldozza magát valaki.

M. Cs.: Épp a viszonzást nem váró szeretetből lesznek sze¬mélyiségromboló kapcsolatok: ha én csak szeretek, de nem törődöm azzal, hogy a másik parazitaként élősködik rajtam, akkor jobban tenném, ha leválasztanám magamról, nem?

F. A.: Egy parazitát is lehet szeretni, csak nehéz. A szeretet csoda: egzisztenciális lehetőség, nem szükséglet. Rengeteg ember él nélküle. Az más kérdés, hogy mit tűrök el attól, akit szeretek. Az attól függ, mihez szoktam hozzá. Ha gye¬rek koromban kevés szeretetet kaptam, vagy az meg volt mérgezve, akkor felnőtt koromban is eltűröm ezt.

M. Cs.: Lehet a gyerekkori beállítódásainkon változtatni?

F. A.: Persze. Azt kell látni, hogy nemcsak úgy történtek velünk a dolgok, hanem azok mögött elhatározások voltak. Ha az apám otthagyta az anyámat, az nem “történés”, ha¬nem tett volt. Szeretettel sokat tudunk egymásnak segíteni. Ha valaki elveszíti a reményt, vagy fél, akkor lehet bátorítani. Ezenkívül menedéket tudunk adni a másiknak, amíg összeszedi magát. Ezzel próbálkozom én is. Most talán meglesz Budapesten a menedékház a Feldmár Intézetben, egy éven belül. Elsősorban fiataloknak szánom, akik, ha nem vigyáznak, a pszichiátria kezébe kerülnek. Egy fia¬tal ember könnyen megzavarodik, és ha ezzel másokat is zavar, hamar betegnek bélyegzik. A pszichiáterek félnek az emberek lelkétől, és kontrollálni akarják, ezért gyógyszert szedetnek velük. Mi adunk nekik szállást, de nem teszünk úgy, mintha tudnánk, mitől lesz jó nekik. Vigyázunk a bajba jutott emberre, hogy érezze, senki nem fél tőle. Közben átélheti, amit át kell élnie. Többször tapasztaltam, hogy az ilyen emberek megtalálják magukat.

M. Cs.: Ön a pszichiáterek és a gyógyszerezés ellen beszél…

F. A.: Én nem beszélek a gyógyszerezés ellen. Ha ön hozzám fordul, és azt mondja, gyógyszert akar szed¬ni, nem fogom lebeszélni róla. Abban bátorítanám, hogy azt tegye, amit akar. Ellene vagyok viszont an¬nak, hogy bárki kijelentse: önnek gyógyszert kell szednie. Ez “biopolitikai” dilemma, és az a lényege, hogy amikor valaki beteg, szül, haldoklik, vagy zavart a tudatállapota, akkor ki hozzon róla döntéseket. Én nem szeretném, ha rólam mások hoznának döntéseket.

M. Cs.: De az ember olyankor kér segítséget, amikor nem tudja, mit tegyen. És olyankor arra vágyik, hogy a kezébe nyomják a csodaszert, amitől meggyógyul.

F. A.: De ez kinek jó? Az orvosnak, hogy ne érezze ma¬gát tehetetlennek. És hogy ne legyen bűntudata amiatt, hogy nincs ideje.

M. Cs.: Nekem is jó, mert nevet adtak a bajomnak, ettől megnyugszom, és elkezdek hinni abban, hogy meggyógyulok. És a hit segít a gyógyulásban.

F. A.: De ez nem igaz! Azt mondja, ha valakinek hazudok, csak hogy megnyugtassam, akkor az annak az illetőnek jó? Én nem így bánnék a szeretteimmel. Ön hazudna a gyerekeinek?

M. Cs.: Szinte mindenki ezt teszi, ha kegyes hazugságról van szó…

F. A.: Nem sokáig lesz kapcsolatod azzal az emberrel, akinek hazudtál. Ne hazudjunk, és főként ne a tudomány nevében!

M. Cs.: Nehéz megtenni, amit ön ajánl: légy szabad, és találd meg a magad útját! De mihez kell a szakember?

F. A.: Ahhoz, hogy mellette legyen. Mint a bába a szülésnél: jelen van, de nem csi¬nál semmit, mindössze segíti a természetes folyamatot. Ez volna a pszichiáter dolga is. Csak nagy krízisekben van szükség erőteljes beavatkozásra.

M. Cs.: Mindig megkülönböztethető az elme¬beteg a traumatizált embertől? Mert az előbbi, gondolom, aktív segítsége szorul.

F. A.: Ha valaki ért hozzá, akkor igen. Ami¬kor bejön hozzám egy ember és azt mondja, beszélnek hozzá a falak, akkor elsőre az az érzésem: annyira megijedt valamitől, hogy már el is felejtette, mi ijesztette meg. Aki retteg, de nem tudja, miért, azt őrültnek nézik. Volt ilyen betegem Angliában, egy huszonéves nő, és amikor egykét órát beszélgettünk, el tudta mondani, hogy az apja rendszeresen megerőszakolja, és nem tudja, mit tegyen. Megadtam neki egy menedékotthon címét, és megnyugtattam, hogy fölveszem a szüleivel a kapcsolatot. Azt tanácsoltam neki, hogy ne menjen haza, amíg meg nem tanul valami¬lyen önvédelmi sportot, mondjuk a karatét, és a fekete övet meg nem szerzi. Ez így történt, és három év múlva hazament.