Szulák Andrea: Gyerekem lett, és minden átalakult

– Ó, elnézést! – magyarázza. – Kicsit elbámészkodtam… Csak Rozira gondoltam, az én tündéri, világszép lányomra! Csodálatos egy teremtés! Ma egész nap együtt voltunk! Délelőtt farmerban-pólóban kint voltam vele a játszótéren, és míg ő ugrabugrált, én megbeszéltem a többi anyukával, hogy ki mennyit evett, aludt, kakilt, tud-e állni, futni, kinek hány foga van, meg ilyeneket… Pár évvel ezelőtt még teljesen szürreális lett volna ezt elképzelni is, hogy én ott csacsogok! Aztán megebédeltünk, majd lefeküdtünk, és hosszasan aludtunk egymás mellett. Én ugyan néha felugrottam, mert eszembe jutott, hogy ezt-azt meg kell csinálnom, aztán visszabújtam hozzá, és aludtunk tovább együtt. Ezek talán életem legboldogabb pillanatai! Számomra maga a mennyország! Gyönyörű őszi délutánon süt még be a nap, mi meg ott fekszünk az ágyban, és én szívom magamba Rozi illatát, cirógatom a haját, hallgatom a szuszogását! Ő az, aki az én hömpölygő szeretetemet igényli is, és féken is tartja. Ettől érzem azt, hogy most egyensúlyban vagyok. Aztán persze kellett jönnöm a színházba, és felváltott az apja. Amikor eljöttem, annyira benne voltak a játékban, hogy oda se hederített rám! Nem mondom, hogy nem esz a fene ilyenkor, hogy ezek milyen szerelmesek egymásba, de gyönyörű féltékenység ez! Gondoltam is, hogy nem köszönök el, mert akkor meg jön, hogy „anyu, ne menj el!”, és akkor persze beleszakad a szívem, mégsem tudtam megállni… Soha nem tudom… Mindig van bennem egy késztetés, hogy indulás előtt el kell köszönnöm… Hátha… Tudom, hogy hülyeség… De mégsem. És tudod, mit mondott? Hogy menj nyugodtan, mi jól megvagyunk itt! Banggggg! De azért az ajtóban utánam futott, és megpuszilt. Így már jó!

Áfonya

Rövid telefon haza, aztán belekanalaz az áfonyába. Pasztellosan lila, kicsit kesernyés, kicsit fanyar, kicsit vad, kicsit csúfondáros, csalóka, huncut, talányos.

– Igen, van a lelkem mélyén egy késztetés, hogy elváláskor kicsit el is búcsúzzak. Még kicsi voltam, amikor itt hagyott az apám. Tizenhat éves koromban balesetben meghalt a szerelmem, aki nekem akkor mindent jelentett. Anyukámmal harminckilenc éves koromig éltünk valami egészen különös szimbiózisban. Egy nagyon szoros, nagyon intenzív, túlfűtött, túlcsordult lelki, érzelmi kapcsolatban. Alkatilag is ilyenek voltunk, zsigereinkben is minden így kapcsolódott… És megéltük egy ilyen hosszú és mélységes, mindenen átható szeretet minden poklát és mennyét. Vitáit, küzdelmeit, önzéseit, aggodalmait, boldogságát és egymásrautaltságát… Amikor műtötték, és kiderült, hogy mi a baja, éppen forgattam, a halála napján is játszanom kellett. Belém maródott, hogy a helytállás, a teljesítés mindenekfelett, hogy minden körülmények között muszáj talpon maradni, és csinálni a dolgomat. A kettő közötti időben viszont minden gondom az volt, hogy anyu hátralévő idejét még lehetőleg széppé, gondtalanná, szeretettelivé tegyem. Az a két év erről szólt… Talán utána lettem felnőtt. Bizonyos szempontból belehaltam az egészbe, más szempontból megerősödtem, és vértezetté váltam. Bizonyos szempontból magányos, más szempontból szabad. Cselekedeteiért csak önmagának elszámolni tartozó felnőtt. Aki éli az életét, és teszi a dolgát. Akkor úgy éreztem, nekem ennyi volt, ennyi adatott. Teszek még ezt-azt a pályán, ha adódik lehetőség, aztán majd az idős színészek otthonában hallgatok sok Mozart-zenét, és várom a nyugdíjamat hozó pénzes postást. Aztán találkoztam valakivel, aki másként nézett rám, mint általában az emberek, aki mást látott bennem, aki utánam nyúlt, aki feloldotta görcseimet, bizalmatlankodásomat. Aki hitt abban, és engem is meggyőzött, hogy lehet másként is folytatni, hogy még nincs késő, hogy még mindig ott a lehetőség! Hogy még lehet gyermekem, lehet családom! Nehezen hittem el. Vagy csak féltem áltatni magamat? Féltem a csalódástól? Hogy abba belegebednék? Volt, hogy csúnyán össze is vesztünk, és kikérte magának, hogy föl merem adni. De én racionális voltam. Úgy éreztem, hogy bizonyos racionális tényeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mint például a kort. Úgy voltam, hogy semmit nem tettem ellene, de érte sem különösebbet. Mert azt mondtam, hogy Te ott fönn pontosan tudod, hogy mi az, ami jár nekem, vagy mi az, ami juthat még, és oké. Jattoljuk le! Ennyi. És akkor, egyszer csak jött… Gyerekem lett. Anya lettem! És ezzel minden átalakult…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Szulák Andrea: Gyerekem lett, és minden átalakult » • D. Tóth Kriszta: Vele vagy nélküle? » • Variációk körtére – mesés őszi receptek » • Miért különbözik a női és a férfi humor? » • Minden kezdet nehéz? – A legfontosabb első alkalmak » • Kerekes székben – mégis boldogan » • Miért nem megy ki a divatból a Fenyő? »