“Alzsír” – 4. rész

Közlekedés

Nem tudom, hogy a jobbkéz-szabály érvényben van-e errefelé, de hogy nem sokat adnak rá, az bizonyos. Megy mindenki úgy, ahogy tud. Az algíri közlekedés európai szemmel sajátosnak minősíthető. Közlekedési lámpa alig van, zebra is ritkán zavar be. A géppisztolyos rendőrök másra lesnek, nem a forgalmat irányítják, az zajlik itt magától. És érdekes módon legtöbbször halad is. Persze hétköznap reggel és délután egy kicsit, épp csak pár órára teljesen beáll a város. Ilyenkor senki se té, se tova. Aztán egyszer mégiscsak megindul. S előbb-utóbb mindenki célba ér. Az itteni nép egyébként amúgy sem kapkodós. Folyik, csorog, az autóáradat, nincsen különösebb kiáltozás, agresszió, dudálás is csak barátságosan, intőn, hahó-itt-vagyok-jövök – formán.

Az algíri sofőr egyébként is megállás nélkül kommunikál. Barátunk, Farid is úgy vezet, hogy közben szünet nélkül jelt ad és jelt vesz, átszól, kiszól, beszél, beszól, kiszáll, beszáll, szétnéz, int, néz, intéz fáradhatatlanul. Néha kiugrik a kocsiból, fél perc múlva visszazuttyan egy csomaggal, máskor egy cimbora szőrös, bozontos, barátságos képe türemkedik be az autó ablakán, Farid pedig kiad gyorsan valami titokzatos pakkot; folyamatosan zajlik az élet vezetés közben is, az intézés, ügyvitel, vétel és adás.

A tömegközlekedés gyatra, ezért is muszáj mindenkinek autóval járnia. A gyarmati időkben – és utána még – sokáig villamoshálózat szőtte be a várost, de azt fölszámolták nagy okosan, állítólag most spekulálnak a visszaállításán.

A taxik iránytaxikként működnek; a megfelelő helyeken képződött hosszú sorokból villámgyorsan kimazsolázzák és fölveszik az egy irányba igyekvő utasokat, és aztán terítik őket. Képzelhetni, hogy ehhez is micsoda gyors, kifinomult kommunikáció szükségeltetik.

Algírban kétféle sofőr van egyébként. Az egyik tud vezetni, a másik szokott. Jogosítványt lehet sikeres vizsgák után szerezni, és lehet vásárolni, mint egy bagette-et. A végeredményt tekintve egyre megy: a városban lomhán, békésen hullámzik a forgalom, balesetet, de még koccanást se láttunk, igaz, mondják, az országutakon száguldozó ifjak annál több bajt okoznak és szenvednek el.

Gyalog az úttesten úgy kell átkelni, hogy az ember átkel. Nekivág. Megy. Átkelőt nem keres, az ugyanis nincs, körül nem néz, minek, úgyis csak autót lát. Nincs lassítás, nincsen mérlegelés, megy a gyalogos és mennek a kocsik is közben. Az átkelő a legtöbb elhaladó autóval érintkezik is, rápaskol, odébb löki, olybá tűnik, hogy a következő autó el is gázolja menthetetlenül. De aztán mégse. Valahogy a zöm mégis átér.

Foci

Algéria a foci lázában él.

A dimbes-dombos metropoliszban, Algírban, ahol csak tenyérnyi sík terület adódik, ott rúgják a bőrt. Fociznak a parkokban, az utcán, a kikötőben, a Casbah sikátoraiban és persze a mindenfelé ragyogó, éjjelre kivilágított füves és műfüves pályákon, az impozáns stadionokban, reggeltől estig és estétől reggelig. Algéria focizik.

A kocsmák faláról, az utcai óriásplakátokról, a csecsebecsés boltok pultjairól, képeslapokról, kitűzőkről, poszterekről, hűtőmágnesekről pedig az algériai focisták diadalmas képe néz rád.

Az algériai focikebel a Real Madrid sztárjának, a 108-szoros francia válogatottnak, Zinédine Zidane-nak színrelépésével kezdett dagadozni. A Marseille-ben született, ám a vad kabil hegyek közül származó francia sztár megőrizte algériai állampolgárságát. Errefelé még a pályafutását záró, emlékezetes gorombaságát is megbocsátják – az olasz Materazzi lefejelését a vébédöntőn, 2006-ban -, sőt büszkék is rá: nem egy helyen látni jókora poszteren az ominózus jelenetet. Algériában úgy tudják, hogy az olasz olyan trágársággal provokálta Zidane-t, amelyet minden magára valamit is adó arab férfinak múlhatatlan kötelessége megtorolni.

De a legutóbbi diadal elhomályosítja Zidane dicsőségét is; az algériai válogatott, a „Les Fennecs”, a sivatagi rókák csapata – ráadásul az örök és ádáz ellenfelet, Egyiptomot legyőzve – bejutott a dél-afrikai világbajnokság harminckettes mezőnyébe.

Ebben az évben a kormányzó párt vezérének, a hatalmas órásplakátokról még a focistáknál is gyakrabban lemosolygó Abdellaliz Bouteflikának nem kell tartania a nép haragjától. A népnek idén más dolga lett, nem ért rá holmi forradalmakkal bíbelődni.

Összeakadtunk egy olyan futballistával, aki Magyarországon is vendégszerepelt; Meziane Touati, miközben elvégezte a pesti állatorvosi kart, rövid ideig a Fradiban – a szerencsétlen sorsú Simonnal egy csapatban – majd Székesfehérváron rúgta a bőrt.

Ma folyami halak tenyésztésével próbálkozik, itt a tenger mellett. Kétkedésünket udvariasan leplezve kívántunk neki ehhez sok szerencsét.