Nő az idősek önbizalma, ha a fiatalokat szidják?

A hír: Az önbizalom növelésére szükségük lehet az idősebbeknek egy fiatalközpontú társadalomban, ahol a megítélésük meglehetősen vegyes. Vannak, akik bölcs emberként ábrázolják őket, de a szakértők szerint nem ritka az sem, hogy a „feledékeny” vagy „lelassult” jelzővel illessék a társadalom idősebb tagjait. Ebben a helyzetben egyáltalán nem csoda, hogyha az idősebb korosztály keresi a lehetőséget önbizalma növelésére.

Különvélemény Winkler Nórától

Miért nem lehet elfogadni, hogy az élet egyes szakaszainak odatartozó vele- járói vannak, és oka van, hogy így van?

Rossz helyzetek rossz reakciókat szülnek.
Régen, amikor együtt éltek generációk, egy család minden tagja láthatta az élet szinte teljes ívét, minden életkor sajátos nagy eseményeit: azt, hogy ki milyen ezekben az évtizedekben. Másfajta bölcsességet, élettapasztalást tudott adni egy fiatalnak a szülője, mint a nagyszülője, és függetlenül attól, ki hány éves volt éppen, világosan érezte, hogy a más életkorú családtagok milyen szerepet visznek a közös családi életben.
Egyre ritkábban élnek már így együtt generációk, és ha mégis, az is ritkán emlékeztet a Ewingok nagy reggelijeire, ahol a narancslé mellett ki-ki elmesélheti, mi van vele éppen. Bármelyik könyvesbolt „Egészség” feliratú polcain azonnal találunk színes albumokat olyan címekkel, hogy „Hagyd abba az öregedést, maradj fiatal” vagy – mondjuk – „Mondj búcsút az éveidnek makrobiotikával és pilatessel!”.

Az öregedést, az évek megállíthatatlan múlását ez a szemlélet úgy állítja be, mintha az a gondozatlansággal, az önmagunk iránti igénytelenséggel lenne azonos. Itt van ez a sok felhalmozott tudás, és neked mégis őszül a hajad? Furcsa vagy. Könyvtárnyi irodalma van a témának, te meg már lassabban mész? Miért nem figyelsz oda magadra?
Körülbelül olyan elvárás, mintha egy tizenegy hónapos kisbabától azt kérnénk, mondja már el, mit akar, húzza csak az idegeinket ezzel a nyökögéssel. A fiatalon maradás nem mint alternatív életcél jelenik meg a társadalmi értékrendben, hanem mint sokszor agresszív, uralkodó elvárás. Társulva azzal a türelmetlenséggel, amit az öregek elkerülhetetlenül váltanak ki, hogy lassabbak, törődést igényelnek, nem hallanak már olyan jól, ezért segítségre szorulnak. Pont olyan, mint mikor a terhes nőket azzal stresszeli a környezetük, hogy ne hízzanak meg a kilenc hónap alatt, a szülés után pedig rekordidő alatt adják le a felvett kilókat.
Miért nem lehet elfogadni, hogy az élet egyes szakaszainak odatartozó velejárói vannak, és oka van, hogy így van? Miért nem lehet hagyni, hogy az emberek méltósággal élhessék meg az életük korszakait, abban az evidens térben, amit ez megkövetel?

Annyiban persze naiv a kérdés, hogy tudom, ha sok a feszültség és a frusztráció, ezt a teret, a minimális tiszteletet sem adják meg egymásnak az emberek, életkoruktól teljesen függetlenül. Érthető is, ha egy helyzetében megbántott ember – és ne felejtsük el, ez nem választott helyzet: az, hogy valaki öregszik, nem hanyagságának bizonyítéka – olyanban talál megkönnyebbülést, amit normálisan magától nem tenne, vagyis hogy pillanatokra a többiek fölé igyekszik kerülni.
Amíg egy idegbeteg fiatalnak az ad pillanatnyi megnyugvást, hogy ledudálja és kiröhögi a zebrán átcsoszogó öregembert, sok ilyen után visszafelé is elkezd működni ez a rossz mechanizmus, és ugyanez a bácsi majd valóban kárörvendően nézi, ha az optikai tuningolt BMW nekitolat egy fának. Kár lenne arra várni, hogy valaki – mint az osztályfőnök a kaotikus tanteremben – egyszer csak rendet tesz. Ezt nekünk kell, azzal a hittel, hogy ha normálisak vagyunk, az majd normalitást teremt.