Müller Péter: Féltem a gyerekemet

Ezt hatéves koromban éltem meg először, végig ettől féltem az iskolában, és ma is félek, amikor az Isten kezéből frissen kikerült boldog, játszani szerető unokáimat bele kell kényszeríteni egy olyan gépezetbe, mely az embereket nem önmaguknak, hanem a társadalomnak neveli.
Amely beteg. Tudjuk. Világszerte beteg.

Maga az “emberség” van bajban. Amikor azt mondjuk, hogy vannak “humán” és “reál” tantárgyak, máris kimondjuk a betegség tünetét: ami reális, az nem humánus, és ami humánus, az nem reális.
Vannak emberséges, tehát irreális, és embertelen, tehát a valóságra oktató tantárgyak.
A mai napig abból élek, amit az iskolában, a kommunizmus sok évtizede alatt nem tanultam meg. Abból élek, amit stikában tanultam, magánszorgalomból, szamizdatból, anyámtól és néhány csodálatos embertől. De nem az iskolában! Minden tankönyvemet el kellene felejtenem, ha megtanultam volna.
Nemcsak a gyereknek, a felnőttnek is lételeme a játék. Táncolni, zenélni, mesékbe elmerülni, színészkedni, festeni, az életet költészetté átvarázsolni, az Ember szeret, mert ez a lételeme. Egy barlangrajznak legalább annyira örült az ősünk, mint egy mamut elejtésének vagy a közös táncnak és éneklésnek.

A magas kultúrákban az Élet művészetét oktatták. Az ősi, tradicionális Japánban minden művészet volt: az írás, a teaivás, a vívás, a céllövés, a színház, a muzsikálás, a konyha, a társasági élet, a beszélgetés, a virágrendezés, a kertápolás, a tánc és az éneklés, a köszönés, a találkozás és a búcsú – de még a magány tartalmas megélése is művészet volt.

Az íjazás művészetét például nemcsak azért tanulták, hogy pontosan szíven lőjék az ellenséget, hanem azért, hogy a saját lelküket harmonizálják, hogy megtanulják a koncentráció, az összeszedettség és az önlegyőzés művészetét.

“Poézis” azt jelenti, hogy “megcsinálni”. Az embernek önmagát “meg kell csinálnia”. Így, ahogy van, nyers, nincsen készen. Föl kell emelni, meg kell szépíteni.
Hangolni, harmonizálni kell szüntelenül.
Ez a költészet végső jelentése.

Széppé tenni valamit azt jelenti, hogy a káoszból rendet teremteni. Azért fésüljük, öltöztetjük a kisbabánkat, hogy szép legyen. Nincs nagyobb dicséret, mintha a gyerekünkre azt mondják: szép.
A sárból, a zűrzavarból fölemelni valakit a szellemibe, a harmóniába, a fénybe: ez a szépség értelme.
A kisgyereknek nem azért kellene művészetet, zenét, táncot, éneklést, verselést, színjátszást tanítani, hogy ebből éljen – mert ebből egyre kevésbé lehet megélni –, nem is azért, hogy mutogassa magát, hanem azért, hogy boldogabb ember legyen.

Tudom, hogy a mai lélektelen, kibernetikus, technokrata világnak nincs szüksége “lelkes emberekre”. Nincs szüksége a művészetekre sem. Manapság az örök emberi szenved a legtöbb munkahelyen – mégis azt mondom, szembe kell mennünk a lélekölő folyamattal!
Ez nem tehetség kérdése.

“Profi” szempontból ki lehet mondani, hogy egy gyereknek ehhez vagy ahhoz nincs tehetsége. De ez csak annyit jelent, hogy nem ez lesz a kenyere.
Nem is ez a fontos. Hanem hogy megőrizze a lélekszerűségét.
Tehetségtelen gyerek nincs. Nem az a lényeg, hogy kiből lesz világbajnok, híres művész, és mennyire lesz majd eladható a piacon.
Milyen boldog sok felnőtt, mert gyerekkorában zenélt, színjátszó volt, szavalt, vagy éppen valamiféle harcművészetet tanult! Akkor is, ha később egy hivatalban él, és sohasem tudja “gyümölcsöztetni” a tudását.
Az igazi iskolának a kérdése nem az, hogy “Mi leszel, ha nagy leszel?” – hanem ez: “Ki leszel, ha nagy leszel?” Milyen ember? Milyen anya? Milyen férfi és milyen nő?

Jó, ha értesz a kibernetikához. Az is, ha zseniális rendszergazda, cégvezető, közgazdász vagy bróker leszel, de a végső kérdés mindig az volt és az marad, hogy milyen Ember vagy.
Mennyire sivár vagy gazdag a lelked?
Kibontott benső tartalmai nélkül, tánctalanul, zenétlenül, prózaian, játéktalanul, az önfeledtségre való képesség nélkül az ember garantáltan boldogtalan lesz.
Akármilyen sokra viszi.

Minden kornak van egy embereszménye. Teljesen mindegy, hogy ezt mesterségesen csinálják, a média vagy a kollektív psziché és az éppen divatos történelmi kortudat és a technikai színvonal teremti meg.
Mindegy.
A lényeg az, hogy a mi embereszményünk riasztó.
Nem szeretnénk, ha a gyerekünk olyanná válna, mint akik mi magunk lettünk.
Szeretnénk, ha egy kicsit boldogabb lenne.
Ha egy kicsit jobb közérzettel élne.
Szembe menni a világ veszedelmes szélirányával lehetetlen.
Tudom.
De azért a vitorláinkat lehet állítgatni!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Al Ghaoui Hesna: “Nagyon várom a kislányunkat, sokat beszélgetek vele” Egyre komolyabb veszély az internetfüggőség Müller Péter: Féltem a gyerekemet Mosolyka: “Megmutattam a világnak: nincs lehetetlen” Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!