“Egy trauma, egy rossz döntés, és máris kicsúszik az ember alól a talaj”

Hajléktalanszálló, ahol nem is sejtenénk

Soha nem jártam hajléktalanszállón. Indulás előtt valahogy úgy képzeltem, hogy sötét lesz, kopott, és persze mindent átitat majd a jellegzetes, nehéz szag. Túlzás lenne azt mondani, hogy frissen festett falak és csillogóra laminált bútorok fogadtak, de a helyszín meglepett. Belvárosi bérház Budapest egyik legforgalmasabb helyén. Az egyik emeleten bújik meg az Oltalom Női Átmeneti Hajléktalanszálló. Az előszobában néhány számítógép. Hátrébb a szobák, akár egy kollégiumban. Az egész meglepően emberi. Módjával nézek csak körül, nem akarok bámészkodó katasztrófaturista lenni, de az igazgatónő azért körbevezet. Szűk folyosókról nyílnak a többágyas szobák, lakókat alig látok, néhányan az előszobában arra várnak, hogy beszélhessenek a vezetőkkel. Újonnan érkeztek. Nyilván szállásra lenne szükségük. Az éjszakai menhelyekhez képest az átmeneti szálló tényleg kicsit olyan, mint egy kollégium. Aki ide kerül, egy éven át itt lakhat, indokolt esetben további egy évig. 8550 forintért cserébe fedél van a feje fölött, szociális munkások segítik, tisztálkodhat és kimoshatja a ruháját.

Családi drámák nyomán kötnek ki itt a legtöbben

Miközben beszélgetek az igazgatónővel, kiderül, hogy a legtöbben állami gondozásból vagy családon belüli erőszak elől menekülve kerülnek ide. Előfordul, hogy a válás adja a végső lökést, mostanában pedig egyre gyakoribb ok a kilakoltatás közüzemi számlák vagy banki tartozások miatt. Nagyon sok itt a pszichiátriai beteg is. De hogy a betegség volt előbb vagy a kilátástalanság, az már ennél jóval bonyolultabb kérdés. Sokan abba betegszenek bele, hogy hajléktalanná válnak, sokan pedig azért válnak hajléktalanná, mert betegségük sodorja őket idáig. “Ehhez még adódik, hogy az esetek döntő többségében más betegségekkel is küzdenek, akár az életmód miatt, akár a szervezet elhasználódása miatt, a magas vérnyomástól egészen a súlyos, rákos megbetegedésekig. Most is van olyan kliensünk, aki rákos, és nem tudjuk, hogy meddig fogjuk tudni itt tartani” – mondja Kissné Erdélyi Erzsébet, a szálló vezetője. A lakók kapcsolatai nagyrészt már felszínesek. Szégyellik, hogy hajléktalanok, így aztán marginalizálódtak. A családi szálak azok, amik még itt-ott megmaradtak.

Ritka a sikertörténet, de azért akad

Az igazgatónővel tovább sétálunk az épületben, beszélgetés közben a konyhába érünk. Főzni készül a lakóknak valamit. Előfordul az ilyen, ha van rá mód és idő. A konyhát a lakók is használhatják. Lakomák persze azért nincsenek: rokkantellátásból, nyugdíjból élnek, alkalmi munkákat vállalnak. Kevés a pénz, de olykor előfordul egy-egy sikertörténet. “Van lehetőség, de ezért kőkeményen meg kell dolgozni. El kell fogadni, hogy segíteni szeretnénk. És nagyon erősen akarni és küzdeni kell. Egy kliensünk családon belüli erőszak miatt került hozzánk. Hat év alatt spórolt össze a munkáiból annyi pénzt, hogy családi segítséggel egy kis garzonlakást tudott vásárolni magának. De ez persze csodatörténetnek minősül. A siker inkább az albérlet, öregebbek esetén pedig az idősek otthona. Rengetegen pedig maradnak tovább ebben a kiszolgáltatott helyzetben” – meséli az igazgatónő. Amikor arról kérdezem, hogyan jutnak ide, hogyan fordul elő ez az állapot mint végállomás, a válasz megdöbbentően kézenfekvő: elég egy rossz döntés ahhoz, hogy valakinek a lába alól kicsússzon a talaj. Utána pedig nagyon sokan egyszerűen félnek és szégyellnek segítséget kérni. Vagy csak nincs kitől.

“Már gyerekként megtanultam, hogy két forintot sem ér az életem”

Margit 40 éves. A családjától segítséget nemigen várhatott, idegenektől viszont előfordul, hogy meglepő gesztusokat kap. Amikor lehetősége van internetezni, gyakran twitterezik. Virtuális ismerősei egyike küldte neki a nyakában lógó okostelefont, amikor kiderült a netes közösségben, hogy a szállón lakik. Margit ittléte szinte már gyerekkora óta lógott a levegőben. Vidéken, nagy családban nevelkedett, mostohaapja már az általános iskolát követően közölte vele, hogy vagy munkába áll, vagy el kell mennie otthonról. Legidősebb gyerek volt a családban, lelki terrorban nőtt fel. “Engedélyt kellett kérnem, ha ki kellett mennem vécére, csak akkor ihattam egy pohár vizet, ha a nevelőapám megengedte” – meséli. Kábelbontóüzemben helyezkedett el, 10 évet dolgozott itt végig, és bár mindig vágyott rá, hogy leérettségizzen, nem látta a kiutat. Depressziója 16 éves korára alakult ki, akkor kezdett el orvoshoz járni. A család mellett akkori főnöke is gondoskodott róla, hogy lassan senkinek érezze magát. Kedvenc mondata az volt: “Két forintot sem ér az életed.”

Azt mondja, egyetlen dologért hálás a mostohaapjának: mivel a nevelőapa nem engedte azt sem, hogy olvasson, ezért minden magányos pillanatot megragadott arra, hogy titokban elolvasson bármit, ami csak a keze ügyébe kerül. Margit teste a kábelgyárban tönkrement, ’99-ben le is százalékolták, ráadásul pszichés állapota is tovább romlott. Közlekedésképtelen pánikbetegség alakult ki nála, egy budapesti pszichiátrián kapott segítséget. Mivel Pesten tanult meg “újra járni”, ezért azt érezte, hogy Pest jó. Ott szerzett ismerősei egyike irodai állást, majd amikor a cég megszűnt, akkor tovább keresgélt és elvállalt szinte mindent, amit fizikailag elbírt. Munkásszállókon lakott, szobabérlőprogramban vett részt, majd miután egy tanyai albérletben kölcsönt vetettek fel a nevére (melynek részleteit azóta is vonják a nyugdíjából), egy alkoholista ismerősnél húzta meg magát. Ha éppen nem talált alkalmi munkát, akkor dobozokat vagy újságokat gyűjtött, hogy néhány forintért eladja kilóját. Utcán csak egyetlen éjszakát töltött, nappali melegedőben viszont többször is volt kénytelen járni. “Ijesztő az a világ. Ott már nem beszélgetnek egymással az emberek. Azt vettem észre, hogy én is nagyon gyorsan kezdek csúszni arra a szintre” – meséli. Halálosan kifáradt, mire a szállóra került. Úgy látja, ez volt az utolsó esélye. Most a cél, hogy rehabilitációs munkát találjon, a nagy álom pedig, hogy összegyűjtsön egy albérletre valót.

“Ez egy mókuskerék. Innen kijutni a szabad világba nagyon nehéz”

Erzsébet 54 éves. Éppen éjszakai műszak után beszélgetünk: vécésnőként dolgozik egy kocsmában. Lányával költöztek albérletről albérletre az elmúlt években. Akkor csúsztak meg, amikor hónapokon át nem fizette ki a munkáltatója a lányát, az ő jövedelme pedig kevés volt ahhoz, hogy mindent fizetni tudjanak a bérelt lakásban. Kirakták őket a bérleményből, egy ismerős fogadta be őket pár hónapra. Lánya új párjával a férfi családjához költözött. A férfi viszont a szüleivel élt, így Erzsébet nem tudott odaköltözni. Azóta lakik a szállón. A családdal rendszeresen, de ritkán találkozik, főleg telefonon tartják a kapcsolatot. Barátai nem nagyon vannak, az élete nagyrészt abból áll, hogy éjjel dolgozik, nappal pedig alszik. Margittal, előző beszélgetőtársammal kerültek szorosabb barátságba a szállónk, ők ketten sokat beszélgetnek és segítik egymást abban, amiben tudják. Fél év múlva viszont innen mennie kell. “Sajnos ez az élet egy mókuskerék. Innen kijutni a szabad világba nagyon nehéz. Annyit nem tud keresni az ember, hogy félretegyen és fenntartson egy albérletet” – mondja, amikor a jövőről kérdezem. Összeállni közös albérletre szerinte nem életképes terv. Kevés olyan lakó van, akivel olyan bizalmi viszony alakul ki, hogy ilyesmibe bele merne vágni. A terv most az, hogy albérlőházba sikerüljön bejutnia, amire most van is egy kis esélye.

Azt mondja, legjobban az unokája hiányzik neki. És egy zug, ahova el tud vonulni nyugodtan, kicsit magában lenni.

Még délelőtt van, amikor a szállóról eljövök. A lakók nagy része dolgozik, éppen munkát keres, vagy még alszik. Egyikük a bejárat előtt dohányzik, mikor elköszönünk. Közben beengedjük a kapun a bérház egyik felső emeleti lakásának tulajdonosát, aki hatalmas szatyrokkal érkezik haza a karácsonyi bevásárlásból.