Andersen kolléga múltkor írt egy tikkelő szemű kifakadást, ami a magyar fociban való általános tapicskolást illeti, most azonban kénytelen vagyok én is hozzászólni kedvenc nemzeti sportunkhoz (vagy bocs, az a lovaglás volna?). De most, hogy ez a módosító rendeletnek tűnő lázálom úgy tűnik, tovább folytatódik, már nekem is muszáj kiadnom magamból, mert az ilyesmit nem jó benn tartani, még gyomorfekély lesz a vége.
Mielőtt úgy rendesen nekiesnék a dolognak, szögezzük le: a sport jó, a mozgás jó, ha pedig az iskolás gyerekek mozognak sokat, az egyenesen kiváló! De. Kezdjük ott, hogy már a mindennapos testnevelés bevezetése is olyan, rendkívül intelligens megoldásokkal járt, hogy a hatodik bé a fekete-fehér kockás (pardon: négyzetrácsos, elvégre itt rövidesen besasszézunk a rendeletek és törvénymódosítások nyelvezetének a hatvanas évek modorosságával kikövezett labirintusába) járólapon futja a Cooper-tesztet az ebédlő és a második emeleti lányvécé között, miközben az ötödikesek az öntöttvas radiátorok még szerencsére nem működő fűtéscsöveit használják bordásfal és mászórúd helyett.
Aztán folytassuk azzal, hogy már megint sikerül arra koncentrálnunk, ami igazán fontos: programozni továbbra sem tanítjuk a gyerekeket (hát minek, ugye, ne aszalódjon a gyerek a KOMPJÚTER előtt, mars ki a szabadba, mozogni!), a pénzügyek kezelésére sem, mint ahogy olyasmire sem, hogy például hogyan írjon meg egy használható szakmai önéletrajzot (londoni feketemosogatónak végül is úgysem kell), vagy hogy egy igazán egyszerű példát mondjak: hogyan igazodjon el az interneten, az információs zajban.
Ehhez képest arra meg fogjuk tanítani a gyerekeket, hogy mihez kezdjenek “félig aktív vagy aktív védővel szemben, a nagyméretű célfelületekre történő gólszerzési lehetőséggel”. Életszerűnek tűnik, ugye? Ja, hogy egyébként az ilyen korú gyerekeket ez kábé annyira érdekli, mint az integrálás? Az senkit sem érdekel. Főleg mert a nagytiszteletű módosító rendelet kimondja, hogy: “a legtöbb gyermek számára a labdarúgás egyet jelent a szórakozással, a társas együttlét és az önkifejezés fő formájával”.
Tessék mondani, ezt mi alapján sikerült megállapítani? Tetszettek már látni ilyen korú gyerekeket? Tetszik tudni, mi jelent számukra egyet a szórakozással, a társas együttlét és az önkifejezés formájával? Tetszik tudni, mi az a Facebook? Meg a szelfi? Meg az olyan közösségek, mint például a PLACC? Esetleg a Minecraft? Illetve ha már mozgás, akkor tetszenek ismerni a Kinect nevű dolgot? Meg a snakeboardot? Na ha ezekkel mind meg tetszettek ismerkedni, akkor tessenek megmondani újra, hogy a gyerekek számára mi jelent egyet a szórakozással, meg a társas együttléttel. Mert azt garantálom, hogy nem az, ha le akarják tolni a torkukon, hogy holnaptól aztán mindenki focizik, mintha nem lenne holnap, elvégre mégse járja, hogy a stadionok üresek. Irgum-burgum, lusta büdös kölkei, rúgva legyen az a bőr, mert különben nemzettestileg leszünk szomorúak, és az meg senkinek sem jó.
Most mit kell ezen kiakadni?!
Biztos lesz, aki elküld melegebb éghajlatra, amiért nem örülök neki, hogy végre a gyerekeket mozgásra fogják ösztökélni, és ha már, akkor legalább olyan mozgásformára, amely fejleszti a csapatmunkát, az együttműködést, a motoros képességeket, mozgáskoordinációt és általában, éppen hogy csak az azonnali nirvánabelépőt nem kapja meg, aki a labdarúgás szentségének hódol.
Újfent szeretném leszögezni, hogy ezzel a világon semmi bajom nincsen, sőt mozogjék csak minden gyermek, kipirosodott orcájukról süssön a lelkesedés és az egészség, lábizmaikat erősítse megannyi pipába rúgott bombagól, virágozzék, satöbbi. De kérem szépen, tisztelettel, hogy ne mondjam, össztársadalmilag: nem lehetne ugyanekkora lelkesedéssel más sportokat is?
Ha már ennyire szem előtt tartjuk a gyerekek egészségét, úgy fizikailag, mint lelkileg, illetve még szociálisan is, nem lehetne, hogy ne az legyen a mondás, hogy ez van, eszi, nem eszi, oszt jó estét. Bár ennyire még nem vagyok öreg, de az emlékeimből előjött az a vicc, amit valószínűleg a Hahota egyik 1985-ös kiadásában olvashattam, ami arról szól, hogy a szovjet fodrászatban felszerelik az első hajvágó-automatát. Szergej meg nézi, és felteszi a kérdést, hogy: “hogyan nyírja ez le mindenkinek a haját, amikor az emberek feje különböző alakú?” “Persze hogy az… először.”
Na körülbelül ilyen szintű odafigyelésről tanúskodik számomra ez a rendelet, ami ráadásul még nyilván tök képlékeny, meg a hírek szerint nem lesz majd mindenhol kötelező, meg egyébként is, mást is lehet majd választani. Az a tény azonban, hogy nekem erről kell itt írnom, tehát annak a lehetősége, hogy egyáltalán előfordulhat olyan verzió, ami szerint korra, nemre való tekintet nélkül az iskolás gyerekeknek majd labdarúgást kell tanulniuk – ráadásul nem is arról van ugye szó, hogy menjetek, srácok-lányok, focizni egy jót, mert mozogni jó –, az valami olyan elképesztően elszomorító képet fest hazánkról és az oktatás helyzetéről, hogy egy londoni mosogatói állás meg a mondjuk egy norvég nyolc általános mindjárt csábítóbbnak tűnik, mint egy matematika-labdarúgás emelt szintű értettségi, Magyarországon. Norvégiában ugyanis legalább a nyolc általánosba némi kis programozás is belefér. Foci meg csak akkor, ha a gyerek szeretné. De szép is lenne…
További cikkek labdarúgásról az NLCafén:
- FIFA 16: Kitört a balhé a videojáték-lányok miatt
- Miért nem engedik a nőket labdába rúgni?
- Hogyan éljük túl a világbajnokságot?