Aktuális

És te észreveszed, ha a szomszédban már nem füstöl a kémény?

A magánélet szentségére hivatkozva és sokszor e mögé bújva nem veszünk tudomást a nyilvánvalóról: a szegénységről, a kék-bordó foltokról, az egyre kopottabb ruhákról. Hogy nem ég a villany sötétedés után, hogy nincs mozgás a szomszéd házban. Pedig az igazi közösség ott kezdődne, hogy figyelünk a közvetlen környezetünkre.

Utoljára december közepén előtt adakoztam. Különösen jólesett. És milyen egyszerű! Otthonról bankolok, két pittyenés. És ha úgy döntök, még kettő.

Adakozni könnyű. Vagy mégsem?

Az attól függ.

Más is történt karácsony előtt. Megbetegedtem. Hagyományosan elutazunk karácsonykor, minden évben az ország más tájára. Idén úgy alakult, hogy összecsomagoltunk és maradtunk. A betegségem is közrejátszott ebben, legyengültem.

A sok tervemből kevés maradt. Végül csupán annyi, hogy legyen valamilyen karácsony nekünk hármunknak, legyen jó nekünk együtt.

Fújtam az orrom, törölgettem a könnyező szemem, és közben néztem a hírfolyamot, a sok macskát ismerőst, akinek a szíve most tele volt szeretettel, akik naponta posztoltak arról, hogy kössünk sálat a fákra, és hova mehetnek a rászorulók meleg ételért, hova lehet vinni a gyerekeknek szánt adományokat, hogyan lehet – akár ha egy pillanatra is – könnyebbé tenni azoknak az életét, akik nélkülöznek, akiknek nincs.

Dekeb is jól jönne egy kis segítség! – ábrándoztam. – Milyen jó lenne, ha valaki sütne nekem egy bejglit. Vagy meglepne egy tepsi sütivel. Vagy felhívna, hogy eljön és bevásárol, ha összeállítom a listát… De most komolyan! – csapott át az ábrándozás egy pillanat alatt kétségbeesett szemrehányásba. – Itt fekszem a saját jéghideg izzadságomban, ráz a hideg, lázas vagyok, és képtelen vagyok felkelni az ágyból. Pár nap múlva karácsony. Valóban eszébe sem jut senkinek, hogy ebben az állapotban hogyan tudok készülődni az ünnepre?

Nos, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni sem a családtagjaimat, se az ismerőseimet, de valóban nem jutott eszébe senkinek az, hogy hogyan készülődök az ünnepre. És én nagyon büszke vagyok arra, hogy nem vettem magamra a történteket, nem sértődtem meg és nem gondoltam azt, hogy lám-lám, milyen képmutatóak az emberek, és azt sem gondoltam, hogy a Facebookon segíteni persze könnyű. Pár éve még ezt tettem volna. De már nem. Hanem elfogadtam.

Mert ilyenek vagyunk.

Fotó: Hernád Géza
Tanyagondnok vigyáz a szentkirályiakra a nagy hidegben (Fotó: Kováts Dani)

“Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel!”

Robert Capa fenti mondata gyakran elhangzik itthon. Mert

nem csak a fotózáshoz kell közel menni. A segítségnyújtáshoz is. A másik emberhez is. Oda kell menni a beteghez, a nyomorulthoz, a nélkülözőhöz, a szemébe kell nézni, és úgy kell neki adni. De ez kényelmetlen. Ez időigényes, ez sokkal több energiát és befektetést igényel, mint netbankolni egyet, és küldeni egy kis pénzt a kiválasztott bankszámlaszámra.

Pont most, mikor minden olyan közösségi. Annyira social. Tréningen tanuljuk, könyvből fogyasztjuk, hogyan válhatunk minél közösségibbé, se szeri, se száma a kezdeményezéseknek. Nekem mégis az az érzésem, hogy

soha nem volt jobban magára hagyatva az ember, mint mostanában.

Sok-sok magára hagyatott, magányos, de legalábbis az egyedülléttel naponta szembesülő ember próbál mesterségesen közösséget teremteni maga köré. Persze főként 21. századi módon: lehetőleg virtuálisan, ha úgy nem megy, akkor inkább tessék-lássék. Találkozni, együtt lenni, kapcsolatot teremteni ne nagyon kelljen.

Globálisan gondolkodni, nagy ívű dolgokban hinni sokkal könnyebb, mint észrevenni azt, ami az orrunk előtt van.

Az emberiségért sokkal könnyebb aggódni, mint az egyénért, a földgolyóért sokkal hangzatosabb tenni, mint a közvetlen környezetért. Talán mert a nagy tettek nagy embereket feltételeznek. Talán azért, mert az, ha kinyitom az ajtót a szomszédnak, amikor az cipekedik, ha adok egy szaloncukrot a postásnak karácsonykor, az nem látványos. Nem lehet kiposztolni se. A közvetlen környezetünkkel nem vagyunk se jószívűek, se empatikusak.

Talán azért, mert a közvetlen környezetét valamennyire mindenki ismeri, és a róla kialakított felületes ismeretek, a benyomások alapján a döntés sokszor az, hogy a szomszéd, az unokahúg, a kolléga nem érdemli meg a segítséget. Azt gondoljuk, úgyse lenne benne köszönet, vagy azt, hogy magának köszönheti azt, amiben van.

Szeretünk bírákká válni, és ítéletet hirdetni: ki érdemli meg a sorsát és kinek jár segítség. Szeretünk ítélkezni. Akkor egy pillanatra különbnek érezhetjük magunkat. Jobb embernek, nemes lelkűnek.

Ha a szomszédon segítünk, ezek az érzések nem jelentkeznek, mert a szomszédot nem tartjuk semmire, de legalábbis megvan a véleményünk róla, úgyhogy felülemelkedni, nemessé válni se tudunk általa.

Fotó: Hernád Géza
A három- vagy többgyerekes családok ötöde nem tudja megfelelően kifűteni lakását, mert rossz minőségű a fűtési rendszere, vagy nem megfelelőek a nyílászárók (Fotó: Kováts Dani)

Pedig az igazi közösség ott kezdődne, hogy figyelünk a közvetlen környezetünkre.

A szomszédra, a távolabbi rokonra, a mellettünk levő háztömbben lakókra. A figyelem persze nem egyenlő a játszótéri pletykázással, hogy kinek a gyereke nem képes köszönni, és kik válnak az ovis csoportból. Mert ezt mindenki tudja. Meg azt is, hogy kinek iszik a férje és kit vernek. Tragédiák után ezt úgy szokták megfogalmazni a televíziós híradásokban, hogy “a szomszédok tudni vélték”, vagy úgy, hogy “suttogták”.

A magánélet szentségére hivatkozva és sokszor e mögé bújva nem veszünk tudomást a nyilvánvalóról: a szegénységről, a kék-bordó foltokról, az egyre kopottabb ruhákról. Hogy nem füstöl a kémény, hogy nem ég a villany sötétedés után, hogy nincs mozgás a házban. Rosszabb esetben észrevesszük, de megrántjuk a vállunkat.

Elintézzük azzal, hogy nekünk se segít senki, hogy van neki családja, majd azok támogatják, vagy azzal, hogy egyszer hopp, másszor kopp, mi is voltunk már nagy szarban és egyedül, a tíz körmünkkel kapartuk ki onnét magunkat.

Közösség azonban csak ott tud kialakulni, ahol figyelnek egymásra az emberek. És a közösség fontos. Mert közösségben túlélni könnyebb, közösségben élni könnyebb.

Egyedül, másoktól elvágva, napi küzdelmeinkben előbb kifáradunk, előbb frusztrálódunk, és ezek miatt előbb adjuk fel.  A közösségnek van megtartó ereje és védelmező képessége.

A figyelemmel kezdődik, és az nem kerül semmibe. Ha figyelünk, megláthatjuk, ha nem füstöl a kémény, ha nincs mozgás a házban, ha nem ég a villany sötétedés után.

Meghallhatjuk a reménykedő szavak mögött megbúvó reménytelenséget. A szégyent és a bűntudatot. Megértjük, hogy nem kér segítséget, de szüksége van rá. Ha figyelünk, nem csak látni és érteni fogjuk, tenni is tudunk.

És akkor igazán nagy dolgok történnek. Eggyel kevesebb angyal lesz a fényességben és eggyel több tizenegy éves kisfiú él köztünk.

 

 

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése