„Minden egyes percet megbecsülni, amíg köztünk van, mert tudjuk, sajnos, el fogjuk veszíteni. És minden egyes percet megbecsülni, amit közösen tölthetek azokkal, akiket szeretek, akkor is, ha a betegsége réme éppen nem fenyeget” – erős szavak ezek, mindenképpen. Hát még egy gimnazista lány szájából. Merthogy a 11. osztályos Zsófi mondta nekem az idézetteket. Arról kérdeztem, mit kapott a beszélgetésektől, melyeken hozzá hasonló korú, de nagyon nem mindennapi küzdelmeken túl lévő fiatalokkal ült egy körben. A KÉK, azaz a Kortárs Élő Könyvek körében.
Kik is azok az „élő könyvek”?
Az élő könyvtár (Living Library) ötlete a skandinávoktól származik. Azért született, hogy egymást nem ismerő, látszólag távoli közösségekből érkező, különböző sorsú és korú emberek szót váltsanak, és egymásra csodálkozva felismerhessék a másikban önmagukat, illetve azt, hogy ez a távolság valójában nem is létezik, vagy legalábbis jóval kisebb, mint azt hitték. A bensőséges beszélgetések alatt az egyik fél, az élő könyv – aki gyakorta nehéz helyzetű, társadalmi előítéletektől, kirekesztéstől sújtotta csoport tagja – feltárja életének „lapjait”, majd várja a másik fél, azaz „olvasója” kérdéseit a megosztottakkal kapcsolatban. A KÉK e különleges segítő műfajban is különlegesnek számít: az erre vállalkozó nagykorú fiatalok kortársaiknak beszélnek olyan személyes tapasztalataikról, amelyeket gyakran félelmek, tévhitek, negatív sztereotípiák öveznek. Ezek ugyan erkölcsi dilemmákat, kríziseket, traumákat is megelevenítenek, de mindig van pozitív üzenetük: hogyan lehet a nehéz élethelyzeteken túljutni, a családi és társadalmi szokások, kényszerek ellenére is saját utat választani.
Súlyos betegség és iskolai terror
Akinek a története a gimnazista Zsófit inspirálta, szintén élő könyv: Liliána, a rákból gyógyult lány, aki maga is részt vett azon az alkalmon, ahol a diákok lapozgathatták, azaz megismerhették az ő és társai személyes elbeszéléseit. Liliána Hodgkin-kórból, a nyirokrendszer egészét érintő daganatos betegségből épült fel. Gyerekként küzdött meg a kórral, kétszer is, mert amikor azt hitte, már mindenen túl van, ismét lecsapott a betegsége. Biztos ma sem lehet abban, hogy örökre visszavonult, mégis így fogalmaz. „Lehet, hogy a betegség ki akar újulni, én viszont élni akarok.” Ezért is választotta „könyvének” címéül azt, hogy „Életre születtem”.
Liliána
„Egy reggel arra ébredtem, hogy a nyakamon egy hatalmas dudor van… Rohanás a gyerekkórházba, aztán a felnőtt kórházba, de igazából nem történt semmi, és éppen hétvége közeledett…” – így mesél Liliána, az Életre születtem könyv „szerzője” rákbetegségének első napjairól. Amikor a kollégiumba érkezett, már teljesen jól volt, de még csupán milliméternyi haja nőtt vissza a kemoterápia után – ma nevetve emlékszik vissza erre, és közben hátradobja fenékig érő szőke sörényét.
Nemcsak Zsófit, az osztály minden tagját megérintette ez a történet, amelynek náluk szomorú aktualitása is van, mert egy társuk maga is rákbetegséggel küzd. Liliána tehát – ha szabad így fogalmazni – a legjobbkor érkezett az ócsai Bolyai János Gimnáziumba. Ez az iskola adott otthont legutóbb Kortárs Élő Könyvekkel való találkozásnak az etikaóra keretében, egymás után kétszer is. A tantárgy pedagógusa ugyan úgy fogalmazott nekem, hogy csupán egy éven át, heti egy órában nem lehet csodát tenni, hiszen a gimnáziumokban ma ilyen szűkre szabott az etikaoktatás, de én nem így látom. Mert mindaz, amiről a diákok az élő könyveket olvasva hallottak – a korán támadó súlyos betegségek tragédiája, az iskolai terrorizálás vagy a gyerekkori szexuális zaklatás – valamennyiünk környezetében jelen lehet, sőt jelen is van, legfeljebb olykor nem veszünk róluk tudomást. De ez a mostani találkozás legalább annyira a hallgatók saját, legbelső könyvéről és az önmaguknak erre adott válaszairól is szólt. Nem véletlen, hogy kire melyik könyv története hatott a legerőteljesebben: a rákból gyógyult Liliánáé vagy az autoimmun-betegségével hősiesen küzdő Kátyáé, a gyermekkorában bántalmazozt Gabié, vagy az iskolai osztályában egykor bullyingot elszenvedő Vikié.
„Az ő története az enyém is”
„Az ő terheik súlya mellett eltörpül mindaz, amit valaha átéltem, a legfájdalmasabb tapasztalataim is” – ezt már a tizennyolc éves Lili mondja, aki szintén olvasó volt az élő könyvtárban. Őt Viki, az iskolai bullying áldozatának története rendítette meg a legjobban, azé a mesélőé, akit az öngyilkosság szélére sodort kirekesztettsége és osztálytársai folytonos kegyetlenkedése. „Az általános iskolában voltak néhányan, akik örömmel, fondorlatos módokon piszkáltak engem is, de természetesen ezt lehetetlenség összehasonlítani azzal, amit Viki szenvedett el. Én erről soha sem tudtam volna sírás nélkül beszélni. Ő nem könnyezett, én viszont helyette is, amikor például azt az epizódot idézte fel, hogy az osztálytársai rugdossák, miközben ő a földön fekszik, és akik éppen nem férnek hozzá, azok körben állva lelkesítik a bántalmazókat. Eleinte féltem is a kérdéseimet feltenni neki, nehogy tapintatlan legyek akár ennyi év után is, de olyan biztató és sugárzó volt, hogy úgy éreztem a beszélgetés végére, egy régi barátom ül velem szemben. Elmesélte, hogy új iskolába kerülve ugyan megváltoztak a hétköznapjai, de ő maga még nem tudott. Hosszú út volt, amíg megszületett ez az életvidám Viki, akit ma mi ismerhetünk.
„Az érzékenyítés olyan természetes része az életemnek, mint mondjuk a tanulás vagy a sportolás” (Képünk illusztráció. Fotó: iStock)
Igazából én ettől a belső küzdelemtől ismertem magamra, ettől az ő története az enyém is. Kamaszkorom elején haragban voltam önmagammal, a békességet egy szigorú diétától reméltem, de ma már persze tudom, hogy ez szinte a legrosszabb volt, amit önmagammal tehettem. Az egyre önsanyargatóbb és ezzel egyre inkább sikertelenségre ítélt próbálkozások után egyszer csak azt tudtam mondani, rendben, akkor nézzük meg, mi nem stimmel velem… és nagyon lassan elkezdtem más szemmel nézni önmagamra. Ráébredtem, belül kell változnom ahhoz, hogy jóban lehessek azzal (is), aki kívül vagyok.”
Viki
„Amikor azt mondták nekem, hogy senki és semmi vagyok, arra gondoltam, milyen jó is lenne valóban semminek lenni. A vasút a falunk végében fut, még meg is oldható…” – mondja Viki, az iskolai verbális és fizikai terrorizálás áldozata a mélypontról, melyet átélt. „Ő így szólt: gyere, ülj ide mellém, nem kell mondanod semmit, csak sírj. Én meg leültem mellé, és telebömböltem egy százas csomag zsebkendőt…” – ezt pedig már az első lépésről, melyet egy tanárával együtt tettek meg, és amelynek a végén ma itt tart: jóban van önmagával, jóban van a világgal. Képzeletbeli könyvborítóján ez áll: Én, az óriás, avagy Lenni vagy nem lenni.
Te soha ne bánj így senkivel!
A diákok, akikkel az élőkönyves óra után beszélgettem, mind azt mondják, hogy e találkozások óta másképpen tekintenek a saját problémáikra, feladataikra. „Amit én tegnap még a legnagyobb tragédiaként éltem meg, az nekik a valaha volt legkisebb nehézségük” – fogalmazta meg az egyikük, és még azt is hozzáfűzte, jó lenne, ha minél többen meghallgatnák ezeket a történeteket, meghallanák az üzenetet. És azt sem nehéz belátnunk, hogy nemcsak mesélni, de végighallgatni is bátorság kell ezeket a sorsokat:
„Én egy héttel korábban ültem a rákból gyógyult Liliána beszélgetőkörében. Akkor félelmekkel érkeztem az élő könyvtárba, mert a családunkban is volt daganatos beteg, és az ő halála után összeomlottam, aztán soha nem beszéltem arról, mit éreztem, még otthon sem – kezdi mesélni a gimnazista Bence, miért is tért vissza, hogy ismét belelapozhasson egy élő könyvbe. – Rövid idő telt el azóta, de már most észrevettem magamon, hogy a családtagom betegségéről, haláláról nyíltabban merek beszélni, és hogy jól esik. Így nagyon kíváncsi voltam Viki történetére is. Kis faluban jártam általános iskolába, tanúja voltam én is ilyen erőszaknak. Volt, akinek az édesanyját, volt, akinek a beszédmódját, volt, akinek a külsejét becsmérelték. És a szavak után jöttek az ütések is.”
Kérdésemre, hogy szerinte miért bántják egymást a gyerekek, a tizenhét éves Bence olyan éretten és érzékenyen felelt, ami engem, bevallom, meglepett: „Szerintem talán azért is, mert azt hiszik, így menekülhetnek meg attól, hogy egyszer ők maguk váljanak céltáblává. Nekem ma az volt a legmegrendítőbb, hogy úgy éreztem, azt olvasom ki Viki szeméből, arra kér: te soha ne bánj így senkivel!”
„Bátrabb lettem”
Ahogyan figyeltem a gimnazisták élménybeszámolóit, egyre jobban megerősödtem abban a hitben, hogy ahogyan minden elmesélt történet egy életet hordoz magában, úgy minden meghallgatás is; a hallgatóét. Mert mindenkinél előhoz a múltból egy emléket, egy találkozást vagy éppen egy elhallgatást, ami most megelevenedik, utat tör magának a jelenbe. Lucánál sem volt ez másként – ő szintén ócsai diák, és ahogyan megismertem, egy kicsit úgy találtam, ő maga is lehetne egy élő könyv. Amikor ezt megemlítem neki, nem is tiltakozik: „Az érzékenyítés olyan természetes része az életemnek, mint mondjuk a tanulás vagy a sportolás vagy bármi más, ami jelen van a hétköznapjaimban. A nővérem kerekesszékes, a gimnáziumban, ahova járt, nemcsak fizikai, hanem értelmi fogyatékkal élők is tanultak. Én ebbe a közösségbe nőttem bele. Úgy gondolom, érzékenyebb is vagyok az ilyen helyzetekre, de az átlagnál jobban is kezelem őket. Így talán az sem véletlen, hogy az egyik legjobb barátnőm is egy ilyen »sorsos« lány. A szülei a bántalmazásnak azt a műfaját űzték, hogy elhanyagolták, ő pedig hiába jelezte, hogy nem érzi jól magát a bőrében, hogy nagyon egyedül van. Tizenhét évesen érte a tragédia, megerőszakolták, többen. A szüleinek sohasem beszélt erről, nem mert, ahogyan eleinte Gabi sem, aki szintén áldozat.”
Gabi
„A középiskolában annyira befelé fordultam, hogy már beszélgetni sem tudtam, magamnak sem mertem kimondani, hogy mi történt velem, hogy molesztáltak…” – idézi fel egyik depressziós periódusát a gyermekkorában szexuális abúzust átélt Gabi. A Komplex pszichoterápia címet adta élő könyvének, melyet így fejez be: „Mára megtanultam megélni az érzéseimet, tudatosabban élek.”
„Nem tudhatom, csak sejthetem, milyen belső erő kell ahhoz, hogy Gabi újra és újra elvigye történetét egy-egy élőkönyvtár-beszélgetésre – folytatja Luca. – Amilyen fájdalmas volt hallani a hosszú némaságáról, olyan jóleső volt hallani, hogy amikor jóval később elmesélte a szüleinek, az milyen felszabadító volt, és mennyit jelentett, hogy hittek neki, és kiálltak mellette. És ez rajtam nagyon sokat lendített, mert amikor a barátnőm megosztotta velem, mit tettek vele, igyekeztem én is felnőttként kezelni a helyzetet, igyekeztem együttérző lenni, ugyanakkor nem szánakozni… de azért csak tébláboltam, mit is mondjak, hogyan is mondjam, hogy még nagyobb bajt ne okozzak… De most bátrabban fogok kérdezni és segítséget javasolni.”
„Mindig, minden alkalommal rájuk csodálkozom. Még nincsenek húszévesek, és mennyi belső erejük van!” (Képünk illusztráció. Fotó: iStock)
Önként a kínpadon
Ócsa felé, a vonaton még kicsit tartottam a feje tetejére állított koreográfiától, azaz attól, hogy úgy fogom az élő könyvtár olvasóinak véleményét kérdezni, hogy magam nem olvashatom a könyveket. Mert felnőttnek ez tabu: nem ülhet be a Kortárs Élő Könyvtár olvasói közé. Meg is értem ezt, hiszen a bensőséges beszélgetés kialakulásához intim környezet kell, hogy a diákok bátran merjenek kérdezni, és bármi elvonhatja a figyelmüket, elbátortalaníthatja őket, ez pedig a nem kortárs „betolakodókra” különösen igaz. A hazaúton viszont már örömmel summáztam, nagyon jól volt ez így, hogy először azokon átszűrve ismerhettem meg a történeteket, akiknek szólnak. Persze az is igaz, hogy később valamennyi élőkönyves lánnyal négyszemközt beszélgethettem, és korábban is sokat hallottam róluk Kövesi Györgyitől, aki a KÉK kitalálója, szervezője, lelke.
„Mindig, minden alkalommal rájuk csodálkozom. Még nincsenek húszévesek, és mennyi belső erejük van!” – mondja élő könyveiről Györgyi, a Vécsey János Leánykollégium nevelőtanára. Három éve van hátra a nyugdíjazásáig, mint mondja, ezt az időt akár kényelemesen el is lehetne lógni. De ő nem ezt az utat választotta. „Én is kollégista voltam, a legtöbbet én is onnan kaptam, nem otthonról. Tartozom. És most visszaadom.”
Minden élő könyv a kollégium lakója, így Györgyi természetesen jól ismeri őket. Mesél is arról, miben más, miben több a pedagógusi pályák között a nevelőtanári lét: „Én látom őket pizsamában, sírva, álmosan, piszkos edények között… látom, és kötelességem is látni, ha valamelyikük nincs jól.” S Györgyi maga is élő könyv immár tíz esztendeje, a módszert jól ismeri, mégis azt mondja, ez egy közös tanulási folyamat a lányokkal: „Akik arra vállalkoztak, hogy élő könyvek legyenek, azokkal megegyeztünk, hogy csak olyan megélt események kerülhetnek a könyvtárba, amelyeket már feldolgoztak, amelyekkel már nem az a dolguk, hogy magukban elrendezzék őket. Így is nagyon sok munkájuk fekszik abban, hogy ma itt tartanak, hogy ők lehetnek a segítők. Sok-sok közös mesélésnek és meghallgatásnak kellett megelőznie az első kiállást – először magunk között, biztonságos környezetben –, hogy a lányok felkészüljenek az esetleges kínos kérdésekre, és arra is, hogy bármikor azt tudják mondani: »erre nem szeretnék válaszolni«, mert ezt nem elég elméletben tudni. Nem véletlenül hívtuk magunk között kínpadnak ezeket a próbákat.”
Kátya
Kátya, aki élete könyvének a Váratlan érzések, váratlan vérzések címet adta, autoimmun-betegséggel él, amivel ma így néz szembe: „Már ajándéknak tekintem a colitis ulcerosámat. Mert mindig jelez, akár egy vészcsengő: vigyázz, baj van! Jól vagyok, de még nagyon sok a feladatom. Önmagammal.”
De a végeredmény megérte, ma a mesélőt és a hallgatót egyaránt építik az élő könyvtáras találkozások. Annak pedig felbecsülhetetlen hitele és ezáltal ereje van, hogy nem egy felnőtt, nem egy – akár sok évtizedes tapasztalattal rendelkező – szakember mutat példát az önfejlesztésre, a legnehezebb helyzetekből való kiút megtalálására, hanem a diákokkal csaknem azonos korú fiatal. És íródnak az újabb könyvek is…
