Hétfő este a Vígszínházban emlékeztek a január elején, 56 évesen elhunyt Gesztesi Károlyra egykori barátai és kollégái, míg ezzel egy időben a nagyközönség az utcán róhatta le kegyeletét.
„Macibölénynek hívtam. Bölény, mert ő volt az utolsó bölény, aki ekkora orgánummal, habitussal tudott játszani. Elmondhatatlan belső hallása volt. Aztán ezt szépítettem macibölényre, hogy ne legyen olyan furcsa” – mesélte Bánfalvy Ágnes színművész, az utolsó éveiben Gesztesi Károlyt is foglalkoztató Bánfalvy Stúdió vezetője, akinek egyelőre még nagyon nehéz beszélnie a történtekről.
„Az emberből kivesznek egy darabot. Hiányzik az embersége, a jelenléte” – mondta, mielőtt belép a Vígszínház művészbejáróján, hogy ott legyen ő is a zárt körű megemlékezésen, ahol a hírek szerint Gesztesiről készült fotókat vetítettek a megjelenteknek.
Eközben a színház köré ritkásan, de megbízható rendszerességgel szállingóztak a színész pályafutásának követői, hogy egy-egy mécsessel, virággal, gyertyagyújtással vagy csak pár perc néma csönddel emlékezzenek rá. A búcsúztató hivatalos részére érkező szakmabeliek közül sokan inkább nem szerettek volna lapunknak nyilatkozni, ilyen volt például Rudolf Péter, aki feleségével, Nagy-Kálózy Eszterrel együtt láthatóan megrendülten távozott az eseményről.
Seress Zoltán, aki a filmvásznon is együtt szerepelt, valamint több mint 30 éve jó barátságot ápolt Gesztesivel, beszélt ugyan, de a kedvenc közös sztorijaikat inkább megtartotta magának: „Nem hiszem, hogy fontosabbá válna attól egy történet, hogy elmesélem. Az ember egyszerűen megijed, amikor valaki 56 évesen… meghal. Nagyon jó barát, nagyon jó fickó volt. Sokat nevettünk együtt, és főleg sokat nevettünk egymáson: egymás hiányosságain és hülyeségein.”
A nyilvános utcai megemlékezésen Takáts Tamás zenész is tiszteletét tette, aki még fiatal vízilabdázó korában ismerte meg a sportággal abban az időben szintén próbálkozó Gesztesit, hogy aztán pár évente néha véletlenszerűen egymásba fussanak és beszélgessenek – legutolsó alkalommal akkor, amikor az énekes lánya egy tanfolyamra járt a színészhez. A téma azonban nem a vízilabda vagy az előadó-művészet volt, hanem Jézus Krisztus.
„Testvérem volt az Úrban. A hitről, az életről és a kereszténnyé válás útjáról beszélgettünk, mert nem sokkal utánam tért meg. Mind a ketten hittünk benne, hogy találkozni fogunk még, de legközelebb már csak a Feltámadáskor találkozhatok vele. Meglepett a halála, mert úgy gondoltam, hogy van még dolga ebben a világban, nemcsak művészként, hanem hitvalló keresztényként is.”
Sokan megjelentek azok közül is, akiket kevésbé szoros kapcsolat fűzött Gesztesihez, de felnéztek rá szakmailag, inspirálta őket a személyisége. Ilyen a Vígszínház társulatának tagja, Majsai-Nyilas Tünde is, aki egyszer játszott Gesztesivel: a Rudolf Péter által rendezett, 1998-ban bemutatott A salemi boszorkányokban.
„Karcsi mindig mindenhova sietett, mert ezer helyre kellett mennie, és büszke is volt rá, hogy több lábon áll. De ennek volt egy olyan oldala is, hogy nem mindig tudott mindenhol százszázalékosan jelen lenni, sokszor ott sem, ahol éppen akkor volt, ezért Rudolf Péterék tudták, hogy nagyon könnyű lesz átverni – vezet fel nevetve egy anekdotát. – A boszorkányperekről szóló darabban egy rasszista szereplőt alakított, Péterék mégis elhitették vele, hogy egy fekete karaktert fog játszani. Több napig ebben a tudatban, csokoládéra mázolt arccal próbált. Végül a fodrász mondta el neki, hogy ez csak egy vicc.”
Többször nem szerepeltek együtt a színpadon, nem voltak barátok, Majsai-Nyilas mégis úgy érezte, hogy itt a helye: „Azért jöttem el, mert a halála kapcsán annyi minden előkerült róla, ami újdonságként hatott rám – hogy énekelt, hogy zongorázott –, és tudtam, hogy itt újabb és újabb impulzusok fognak érni. Megrendítő és csodálatos, amikor valakit ennyire szeretnek, és ennyire erős hullámokat ver fel az elmúlása. Nem tudnám sajnálni, inkább irigylem, hogy ilyen szép és értékes élete volt.”
