Bár a legutóbbi hírek szerint az ausztrálok kicsit fellélegezhetnek a hónapok óta tartó bozót- és erdőtüzek után, mindannyiunk emlékezetébe bevésődtek az apokaliptikus képek a fővárosra telepedő vörös ködről, a lángoló erdőkről, a megégett állatokról, még akkor is, ha lopva, a kezeink mögül mertünk csak ezekre a fotókra rápillantani, akárcsak a kisgyerek, aki direkt hunyorít, vagy félrekapja a fejét, ha egy mese illusztrációját túl borzasztónak találja. Én is pont így tettem, mégis valahogy a tudatomba ették magukat a képek, nemcsak a borzalmakról, hanem az ember és állat szövetségének példáiról, a koalát megitató bringásról, a férfiről, aki a pólójába bugyolálva menti az erszényest, vagy azokról az önkéntesekről, akik odúkat kötnek az otthon nélkül maradt állatoknak. Szentimentális lelkünket picit megsimogatják ezek a dokumentumok az emberi jóságról, holott talán a legtöbbünk előtt tiszta, hogy a helyzet kialakulásához épp az ember és az állat, az ember és a természet szövetségének megbomlása vezetett el.
Ezt a saját bőrünkön is tapasztaljuk, ám az elmúlt évtizedekben számos kutatás is vizsgálta, vajon milyen kapcsolat van a globalizáció, a technológiai fejlődés, a népesség növekedése, így a természettel való kapcsolat gyengülése, megszakadása és az ember pszichológiai, érzelmi és fizikai egészsége között. A krónikus betegségek, valamint a depresszió, a rák, a kardiovaszkuláris betegségek, a diabétesz vagy a demencia világszerte vezető halálok a WHO szerint, és ezek közül számos az életmódunkhoz kapcsolódik, beleértve a mozgáshiányt, a rossz étrendet vagy a krónikus stresszt, melyek egyre növekvő problémát jelentenek a városias területeken. Hogy a helyzet mennyire súlyos, azt számomra mégis az úgynevezett Bambi-szindróma szimbolizálja a legplasztikusabban: a mentális probléma lényege, hogy a gyerek már nem a természetből, megfigyelésein keresztül szerez közvetlen tapasztalatot a környezetről, hanem a rajzfilmekből, ahol az állatok cuki, csecsemőszerű tulajdonságokkal rendelkeznek, így a valós állatokat is ilyennek képzeli, nem olyanoknak, amilyenek valójában. Amikor a fojtogató klímaszorongásunkban egyesek száján kicsúszik a mondat, hogy a „jövő a gyermekeink kezében van”, mindig hatalmába kerít a szkepticizmus:
ha – és tisztelet a kivételnek – ennyire nem tanítottuk meg a gyerekeinknek, hogyan kapcsolódjanak a világhoz a növényeken és az állatokon keresztül, vajon miért is kéne felelősséget érezniük a Földért?
Felelősséget ugyanis csak az iránt érezhetünk, akivel/amivel kapcsolódunk. E kapcsolat megerősítéséhez pedig már nem biztos, hogy elégnek bizonyul egy háziállat beszerzése vagy egy hétvégi kirándulás a családdal, látva az út mellé kidobott állatok sorsát vagy az erdő mentén széthagyott emberi szemetet. Ide már szemlélet- és paradigmaváltó kezdeményezések kellenek.
„Klímatudatos” mesék
Ilyen a Művészek a klímatudatosságért nevű összművészeti kezdeményezés is, mely az összefogással hírét viszi a klímaválság kezelésének, és a figyelemfelhívás mellett, illetve a rémhírkeltés helyett megoldásokat is kínál. Az ő felhívásuk nyomán született a Mesék a csodakertről az egyetlen Földért című mesekötet dr. Boldizsár Ildikó író, mesekutató, a Metamorphoses meseterápia-módszer kitalálójának szerkesztésében, melynek tartalmát egy öt alkalmas klímatudatos beszélgetőkör dolgozza fel. A beszélgetés megálmodója Mohácsi Nusi, a Shamo Bags nevű környezetbarát, fenntartható módon készült táskákat, kiegészítőket és zöldebb háztartási eszközöket kínáló márka tulajdonosa, aki workshopokat, szemléletformáló előadásokat is tart az egyszerűbb, tudatosabb életmód népszerűsítésére. „Azzal a céllal álmodtuk meg ezeket az esteket, hogy élőben tudjunk kapcsolódni, és feldolgozni olyan, a klímaválsághoz kapcsolódó nehéz és viszonylag újnak nevezhető fogalmakat, mint például a klímaszorongás. A mesék ehhez csodálatos kulcsokat adnak, ezért is kerestem fel Boldizsár Ildikót és a Metamorphoses Meseterápiás Egyesületet – mondta el az nlc-nek Nusi, aki az augusztusi amazonasi erdőtüzek híre miatt jutott arra az elhatározásra, hogy ezt a nehéz, tehetetlen érzést átfordítsa valami pozitív, közösségnek is hasznos eseménybe. – Nagyon sokat olvashat már a klímaválságról, ökológiai katasztrófáról az, aki nyitott erre, de jó volna látni és tudni, hogy nem vagyunk egyedül, és merre érdemes elindulni, mik lehetnek a megoldások.”
Mohácsi Nusi (Fotó: Shamo Bags)
Azt persze már mindannyian kívülről fújjuk (más kérdés, hogy a gyakorlatban élünk-e vele), hogy milyen eszközökkel tudnánk tenni a fenntarthatóságért és a környezettudatosságunkért, azonban arra, hogy a népmese is egy ilyen eszköz lehet, valószínűleg csak kevesen gondolnak. Pedig Boldizsár Ildikó szerint
a népmesék olyan „válságkezelő programként” működnek,
melyek évezredek óta megoldásokat adnak az ember szorongató élethelyzetére, időtől, korszaktól függetlenül képesek útmutatásra, hiszen a krízishelyzetek megnevezésén túl képekre fordítják az azokból való kiutat is. Mindegy, hogy párkapcsolati válságról, karrierelakadásról, betegségről vagy éppen klímaválságról van szó, a mesék megnyithatják bennünk azokat a megoldókulcsokat, melyek kivezetnek az elakadásainkból, a meseterápia pedig célzottan ebben a folyamatban kíséri végig a kiutat kereső embert a mesék segítségével. „A mesék három síkon tudnak egyszerre fogódzót nyújtani az embernek: segítenek önmaga rendezésében, segítenek a világgal, a másik emberrel, a közösséggel való kapcsolatának rendezésében, és – ami a mesékben csodálatos – tudják rendezni a nem emberivel, a természettel, állattal, láthatatlan erőkkel való kapcsolatát is, amire egyetlen más pszichológiai irányzat sem képes” – mondta el a mesekutató a klímatudatos beszélgetőkör legutóbbi eseményén.
Ildikó állami gondozott gyerekekkel való munkája során is tapasztalta, hogyan tudnak az állatok és a mesék tükröt tartani az embernek, és ezáltal a jobbik énünk felé közeledni. Elmesélte, hogy amikor ezek az agresszióval teli gyerekek megérkeztek a terápia színhelyéül szolgáló madárházba, első gondolatuk az volt, hogyan tudnák elpusztítani az állatokat, összetörni a tojásaikat, a madarak pedig, megérezve ezt a szándékot, elrejtőztek előlük odúikba, fészkeikbe. Ám ahelyett, hogy kioktatták volna őket arról, miért nem szabad bántani a madarakat, inkább mesékkel ébresztették rá őket arra, mit jelent az élet, annak tisztelete, és azt is megtudhatták, hogy ha nyitottsággal, tisztelettel, szelídséggel és nagyfokú figyelemmel közelítenek az állatokhoz, akkor azok oda fognak jönni hozzájuk. Így is történt – tíz nap intenzív együttlét után a madarak a gyerekek kezéből ettek. „Ezek a gyerekek megtapasztalhatták, hogy az élőlényekkel való kapcsolat csak akkor jöhet létre, ha megváltoztatják saját attitűdjüket” – emelte ki a mesekutató.
Fotó: Shamo Bags
Te mivel védekeznél, ha beperelnének az állatok?
Ezt a tapasztalatot a beszélgetés többi résztvevője is osztotta. Kovalik Natasa nemzetközi lovastréner, a Natív-módszer alapítója szerint a lovak is nagyszerű tükröt tudnak mutatni az embernek saját magáról. Menekülő állatokról lévén szó, érzékszerveik elképesztő módon ki vannak élezve a világra, szaglásuk, látásuk ezerszer jobb, mint az emberé, ezért képesek olyan fiziológiai változásokat is érzékelni a testünkben, mint például a légzés ritmusának, a pulzusszámnak a változásai, így pedig segítenek visszakapcsolódni a testünkhöz, megérkezni a jelenbe. „A lovaknak nagy vörös posztó, ha valaki nem azt mutatja, ami belül van. Ha egy ragadozó egy zsákmányállatra támad, egyrészről felfokozott és támadásra kész, másrészről lassan lopakodik felé, emiatt a lovak nagyon jól érzékelik ezt az ellentétességet, látják, amikor szerepet játszunk, és nem azt fejezzük ki, ami éppen van. Segítségükkel viszont egységbe kerülhet bennünk mindaz, amit érzünk, gondolunk és cselekszünk” – mondja a tréner.
Kovalik Natasa, a Natív-módszer alapítója
Ezt a tükröző funkciót fedezte fel Pechan Eszter gyógypedagógus, a meseterápia és az állatasszisztált (kutyás) terápia kutatója is, aki halmozottan sérült és értelmi fogyatékos gyerekeknek és felnőtteknek tart foglalkozásokat. Tapasztalata szerint ezek az emberek, akik egyébként másokkal sokszor agresszíven viselkednek, hiszen a lovakhoz hasonlóan hihetetlenül érzékenyek arra, ami a másik emberben van, megérzik az állat és ember közötti ősi kapcsolódást, ezért úgy kezdenek el viselkedni, amilyenek valójában lennének. Az iskola réme, aki előtte szétrúgta a terem ajtaját, a kutyához vékony hangon beszél, és puszilgatja a fejét. Egyértelmű tehát, hogy ezek az állatok abszolút nem az ember ragadozói minőségére hatnak, hanem épp ellenkezőleg: növelik a szelídségre, érzelemszabályozásra való készségeinket, segítik megtalálni bennünk az agressziómentes, tiszta szándékot. Általuk mi is kicsit – jó értelemben, de – állattá, azokká a természeti lényekké válunk, akik valójában vagyunk. Boldizsár Ildikó szerint az állatmesék is képesek előidézni ezt a metamorfózist. Szerinte téves az a közismert, irodalomórán is tanult vélekedés, mely szerint az állatmesékben az állatok emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, és így akarnak tanítani minket. Épp fordítva: nézete szerint az állatmesékben nem az állatok olyanok, mint az emberek, hanem az embereknek kellene olyanná válniuk, mint amilyenek az állatok, birtokba venni azt a tudást, azokat a képességeket, melyekkel ezek a lények rendelkeznek. „Ezenkívül az állatok a mesékben az emberek legfontosabb segítőtársai. A legtöbb varázsmesében mindig az állat képességeit kell elsajátítania a hősnek ahhoz, hogy valamilyen nagy feladatot végre tudjon hajtani” – véli Boldizsár Ildikó.
Dr. Boldizsár Ildikó író, mesekutató
Elszomorító, de nem kevés reményre ad okot, hogy a mesék már évszázadokkal ezelőtt is felhívták a figyelmünket arra, mik azok a negatív gondolkodási és viselkedési mintáink, melyek elszakítottak minket a természettől, és krízisállapotba sodorták az ökoszisztémánkat. Boldizsár Ildikó elmondta, éppen egy olyan 10. századi szimbolikusan megírt arab szöveget kutat, melyet bátran lehetne ökológiai mesének is hívni, hiszen üzenete sajnos napjainkban is igen aktuális. A tisztaság testvérei: az állatok és az emberek pere a dzsinnek királya előtt címet viselő történet arról szól, hogy az Istentől elrendelt ökológiai egyensúlyt miként veszi az ember semmibe, kizsákmányoló magatartásával és fogyasztásával hogyan veszi el az élőlények számára rendelt életteret. „Tulajdonképpen a mai koalák nevében is szólnak ezek az állatok, mintha csak őket hallanád, ahogy ezt a vádiratot olvasod arról, mit művel az ember a környezetével. Nem érzelmeken áll vagy bukik a dolog, az állatok tényeket sorolnak fel, az ember pedig megpróbál védekezni, de szánalmas, pitiáner módon teszi ezt, látszik, hogy nem tud mit felhozni az állatok vádja ellen – mondja Boldizsár Ildikó, aki szerint az, hogy az ember a történet végén mégis felmentést kap, csak egy utólag odabiggyesztett végkifejlet, mivel a történet olyan erős társadalomkritikát fogalmaz meg, amelyet nem lehetett az állatok győzelmével befejezni. – Kíváncsi lennék, ha a 21. században újra lejátszódna ez a per, mit tudna a Dzsinnek királya az ember mentségéül felhozni.”
Fellebbezhet-e még az ember az ítélet ellen?
A mesék a csodakertről című könyv fülszövegének tanúsága szerint még van visszaút, megbocsátás, egy utolsó lehetőség. Molnos Zselyke, az Ökopszichológiai Intézet alapítója és vezetője, pszichológus és biológus szerint is kikeveredhetünk ebből az egészből, de rengeteg veszteség mellett. „Az az állapot, ami ma a világban uralkodik, akár társadalmi, akár ökológiai szinten, a saját megbomlott harmóniánk tükörképe. Az ember jelenlegi működése az ökopszichológia szerint fejlődési elakadás, nem tudjuk meglépni ezt a válságállapotot, és elmentünk a patológia irányába. Olyan addiktív állapotokban (pl. túlfogyasztás) vergődünk, amelyekben valójában mi sem vagyunk jól, de nem tudjuk, hogyan változtassunk rajtuk – mondja a pszichológus, és hozzáteszi, a változáshoz paradigmaváltásra van szükség, melynek három összetevője van. – Ennek csak az egyik része a viselkedés, az, hogyan éljünk másképpen, hogyan fogyasszunk kevesebbet, és erre rengeteg ötletünk is van. Ennél elvontabb elem az, ahogyan a világról gondolkodunk, illetve arról, hogy hol a helyünk a természetben, és ebben jelenleg a felsőbbrendűségünk dominál. Ha megkérdeznénk bárkit, felsőbbrendűnek érzi-e magát mondjuk egy kutyánál, biztosan nemmel válaszolna, miközben a cselekedeteinkben, választásainkban folyamatosan magunkat helyezzük a hierarchia tetejére. A paradigmaváltás harmadik eleme pedig az, hogyan gondolkodunk, milyen gondolkodási folyamataink vannak, hogyan észleljük a világot. A problémát az okozza, hogy jelenleg atomjaiban látjuk a világot, pedig amint látnánk az összefüggéseket, a saját helyünket a rendszerben, nem tudnánk úgy működni, mint ahogy korábban.” Zselyke szerint ehhez érdemes keresnünk a kapcsolódást más élőlényekkel, megfelelő területeken, egészséges erőforrásokkal élő állatok közelében lennünk, megismernünk a viselkedésüket, és az ő egyediségükön keresztül felfedezni, mi az, ami emberben, növényben és állatban közös, mert csak a hasonlóságon keresztül alakulhat ki bennünk az empátia a többi élőlény iránt.
Kép: Archv Art / iStock
A beszélgetőkör és a mesék tanulsága szerint a kiutat egyértelműen az együttműködés hozhatja el, ami szintén tanulható az állatoktól, hiszen megfigyelhető, hogy a természetben sem mindig a legerősebb fajok maradnak életben, az állatok, akár különböző fajok is sokszor keresik egymással az együttműködést. Boldizsár Ildikó szerint egyetlen mese sem mondja azt, hogy az ember a hierarchia csúcsán álló lény, ő áll a teremtés központjában. Ahogy azt sem kérik tőlünk a mesék, hogy olyanról mondjunk le, amire valóban szükségünk van. A mesék arra hívják fel a figyelmet, hogy vegyük észre a többi élőlényt is önmagunkon kívül, gondolkozzunk rendszerben, és ne akarjunk többet valós szükségleteinknél, mások kárára. A változtatási igény, ami jelenleg az emberiségre nehezedik, igazából a valós érdekeinket szolgálja, hiszen a látszólagos jóllét ellenére a modern ember egyáltalán nem érzi magát jól a bőrében. És amíg az ember rosszul van, az egész rendszer rosszul van. A természet megóvásáért tett változtatás tehát nem lemondás, hanem egy másfajta, sokkal egyenlőbb és együttműködőbb részvétel a teremtésben.
