Bár egyre többet hallunk, olvashatunk róla, az endometriózist gyakran a mai napig nem veszik komolyan, és nőgyógyászok szájából is elhangzik: „ez van, a menstruáció fáj”. Lenke története nemcsak azt rajzolja meg, milyen ma Magyarországon ezzel a betegséggel élni, de egyben küzdelmes és erőteljes út is az anyává válásig. A neveket – a Lenkét kezelő orvosokon kívül – a történet érzékeny volta miatt megváltoztattuk.
„A történetem 12 éves koromban, az első menstruációm jelentkezésekor kezdődött. 50 métert sem tudtam megtenni a fájdalomtól az iskoláig, de nem volt mihez viszonyítanom az érzést. A 90-es évek végén nemigen hallottunk még arról, hogy endometriózis. 16 évesen már annyira fájt a hasam, hogy kivették a vakbelemet, gyanítom, hogy már akkor is az endometriózis volt az oka. A tüneteim 21 éves koromra odáig fajultak, hogy már nemcsak menstruációkor, hanem a ciklus más napjain is jelen volt a fájdalom, ami a derekamba, a combomba, a hüvelyembe nyílalt, és elképesztő fáradt voltam. A vérkép nem mutatott semmit, a legtöbb nőgyógyász pedig azt mondta, ez méhgyulladás, amire antibiotikumokat kaptam.
A tünetek akkor kezdtek fokozódni, amikor 21 évesen megismertem a jelenlegi férjemet. Komolyabb állásom is lett akkoriban, ez pedig előhozta a megfelelési kényszeremet. Ez gyerekkoromból ered, apám és nagymamám is állandóan a tökéletességre törekedtek, és tőlem is azt várták, legyek szép, okos, kedves, ne bulizzak, de azért éljek a mának. Most újra ebben találtam magamat. Aztán elkezdődött az ördögi kör: egy nőgyógyász, két nőgyógyász – összesen tizenhatnál jártam, de egyik sem tudott mit mondani. »Ilyen a menstruáció, el kell fogadni«, mondták. Azt hittem, hipochonder vagyok, megkérdőjeleztem a saját fájdalomküszöbömet, a problémám valóságtartalmát.
„Itt a menstruáló”
23 évesen háziorvost váltottam. Dr. Ambrus Anikó volt az első, aki rendszerben gondolkodva, holisztikusan diagnosztizált. Ő említette először, hogy lehet, hogy endometriózisom van. Ezután minden nőgyógyásznak ezt állítottam, így komolyan vettek, és vissza is igazolták az endometriózist, de később, amikor egy derékba sugárzó elviselhetetlen fájdalomhullám miatt megműtöttek, a szövettan is igazolta a betegséget. Innentől kezdve minden év februárjában volt egy műtétem, és mindig kivettek valamit: egy bal petevezetőt, egy kicsit a petefészekből, egy polipot, egy cisztát, egy miómát a méhemből – a női szervek össze-vissza roncsolódtak a gyulladástól. Ennek ellenére volt olyan közkórház, ahol nem hitték el a fájdalmamat. Az egyik doktornő csak annyit mondott, »itt van a menstruálós«, és ezzel kiment a vizitről. Nagyon megalázva éreztem magam.
Valahol meg tudom érteni az orvosokat. Minden krónikusnak mondható betegség, ami elhúzódik, teljesen kiöli az empátiát nemcsak belőlük, de a rokonságból is. Az elején a család és te magad is odafigyelsz, komolyan veszed a problémát, félsz, mindenki aggódik. De egy idő után nem tudnak az emberek empatikusak lenni, úgy vannak vele, emészd meg, dolgozd fel, szokjál hozzá, próbáld meg a műtétet, az egyéb alternatív kezeléseket. Mivel ez a probléma főként a húszas, harmincas éveikben lévő nőket érinti, az ennél idősebbeknek nincs személyes tapasztalatuk ebben. El sem tudják képzelni, hogy valami ilyen mocsok módon tud fájni. Pedig az endometriózis minden napodat tönkreteszi: zokogsz a munkahelyeden, mert nem tudsz ülni, de még levegőt sem venni a fájdalomtól, vagy haza kell magad vitetned, mert elönt a vér. Persze mindenkinek van egy jó módszere, én is kipróbáltam mindent: talpmasszázst, akupunktúrát, pszichológust, kineziológust, ilyen természetgyógyászt, olyan természetgyógyászt, a méhpempőt, a propoliszt, az aloe verát, a virágport. Lehet, hogy valakinek ezek a kezdeti állapotban segítenek, nekem az volt a tapasztalatom, hogy
minél kétségbeesetten kapálóztam a betegség ellen, annál rosszabbak voltak a tüneteim.
A higgadtság nagyon fontos. Hiszem azt is, hogy komoly lelki üzenetet hordoz ez a betegség. Nőként ezer másik szerepet akarunk még magunkra vállalni tudattalanul, mindent jól akarunk csinálni, de ennyi mindent nem lehet. Generálhatja az endometriózist egy kezeletlen gyerekkori nőgyógyászati probléma is. A lélek is hatással van a testemre, és fordítva is – a kettőt nem lehet szétválasztani.
Az endometriózis során a normálisan csak a méh belső felszínén jelen lévő nyálkahártya a méh üregén kívül is megtalálható. A betegségnek háromféle előfordulási típusa van. Az egyik az úgynevezett csokoládéciszta, ami általában a petefészkekben jön létre, és gyakran nem okoz tüneteket, ezért elsőként csak az ultrahangvizsgálat során fedezik fel. A második típus a mélyen infiltráló endometriózis, ennek jellegzetessége, hogy olyan szövetekben fordul elő, ahol nehezen diagnosztizálható, például a bélben, a hólyagban, a hasüreg bármelyik szervében, de találtak már endometriózist agyban, szemben, a rekeszizmon, sőt magzatban is. A harmadik típus, amikor az endometriózis a hashártyát érinti. A legtipikusabb tünet a combba, derékba, hátba sugárzó, éles vagy tompa jellegű fájdalom menstruáció idején. A második fájdalomcsoport a szexuális együttlétkor jelentkezik. Az egyéb szerveket érintő típus esetében előfordulhat véres vizelet, szurokszerű széklet is. Vannak betegek, akiknek nyilvánvaló tünetünk nincs, viszont rendszeres, védekezés nélküli szexuális élet mellett 1-1,5 év múlva sem sikerül teherbe esniük.
És bekerültem a „gyereket akarok” mókuskerékbe
Nem voltam soha egy anyatigris típus, olyasvalaki, aki elolvad, ha gyereket lát, sőt. Csak annyit láttam belőlük, hogy ordítanak, koszosak, lefoglalnak mindenkit, nem cukik. Ezért egy ideig nem is erőltettem a gyerekkérdést. Aztán megismertem a férjemet, akkor jött először elő, hogy legyen közös gyerekünk, mert az úgy egész.
Az első negatív terhességi tesztnél azonban pánikszerűen elindult bennem valami. Egész életemben mindig mindent meg tudtam csinálni, amit nagyon akartam, és jött az első pofon, hogy teherbe esni viszont nem sikerült.
Aztán másodszorra sem jött össze, harmadszorra sem. Nem dramatizáltam túl a dolgot, de piszkált a sikertelenség, miközben nehéz volt beismeri, hogy ez egóharc és nem a gyerek iránti vágy. Érdekes, de Nagymamám mesélte, hogy egészen pici gyerekként kijelentettem, „nagyi, úgy érzem, nekem nagyon nehezen lesz gyerekem”.
Ahogy teltek-múltak a hónapok, a környezetem sajnálni kezdett, én pedig beleéltem magamat ebbe a szerepbe, volt, hogy elhittem, áldozat vagyok. Aztán azzal erősítettem magam, hogy bár borzasztó dolog, ha nem lehet gyerekem, igazából mindenem megvan, az életben vannak ennél nagyobb tragédiák is. Ettől függetlenül eljártam az összes hormon- és immunológiai kivizsgálásra, megnézték a véralvadási faktort, hogy összeillünk-e a férjemmel – mindent, amit csak el lehet képzelni. Fórumokról írtam össze A4-es oldalakra a listát, milyen vizsgálatokat kell elvégeztetnem, és A-tól Z-ig mindent végigjártam, mégsem jött a gyerek. Volt, hogy nem érdekelt, aztán mégis, máskor azt kívántam, vegyék ki a méhemet, annyira fájt a hasam, aztán megint rám tört a pánik, mi van, ha gyerek nélkül halok meg, majd jött a bűntudat, hogy csak azért akarok gyereket, hogy ne maradjak egyedül. És ez így ment évekig.
A lombikot is megpróbáltuk. Valameddig el is jutottam benne, elindult a kémiai terhesség, de nem tapadt meg az embrió. Nagyon megterhelő volt lelkileg az a két hét, amíg az eredményekre vártunk.
Napi 6-8 tesztet is csináltam, és ha az egyik nem olyan erősségű pozitív volt, mint az egy órával azelőtti, akkor már zokogtam.
Amikor a pozitív terhességi teszt ellenére a vérvétel negatív eredményt mutatott, azt mondtam, ez nem az én utam. Akkoriban ráadásul nagy visszhangot kapott egy nő esete, aki a sokadik lombik után végre teherbe esett, de belehalt a szülésbe. Nagyon megijedtem, és azt mondtam, az én testem nem erre rendeltetett, hogy kihordjon egy gyereket.
Mi négyen voltunk az aranyórán
A lombik után négy hónappal adtuk be a jelentkezésünket az örökbefogadásra, de már régóta fontolgattuk ezt a lehetőséget. Szerettünk volna szeretni valakit, aki kevesebb szeretetet kap, mint amennyit érdemel. Az elindítástól számítva négy évet kellett várniuk, míg Léna megérkezett. Beadtuk a kérvényt az államhoz, választottunk egy alapítványt is, végül mégis egy harmadik út mellett döntöttünk: baba-mama fórumokon figyeltük a „hirdetéseket”. Ez nem illegális eljárás, de nem szeretik az állami és a közvetítő szervek, mert nagy a csalás veszélye, sok a szürke zóna. Pénzt felajánlani és elfogadni nem lehet, mert az rögtön emberkereskedelemnek minősül, még a telefonszámláját sem fizetheted ki az életadónak. Mi is feltöltöttünk az oldalra egy életrajzot magunkról, és ha valaki ránk írt, az volt az első, hogy elmondtuk, bevonjuk a hatóságokat, és nem fizetünk. Sokan lemorzsolódtak.
Aztán kaptunk egy e-mailes megkeresést egy hölgytől, akinek szimpatikusak voltunk. Találkoztunk hármasban, és kiderült, hogy egy nagyon kedves, értelmes, jó humorú nőről van szó, akivel sok hasonlóságot véltünk felfedezni. Három hét múlva hívott csak vissza, hogy minket választott a négy másik szülőjelölt közül, mégsem volt felhőtlen a boldogságom. Bármennyire is szerettem volna, hogy nekünk adja örökbe a gyerekét, tudtam, hogy neki ez egy nagyon fájdalmas lépés.
Az örökbefogadás utáni első évben minden egyes nap ott volt a fejemben, hogy elvettem valakinek a gyerekét.
A várandóssága további részében mindennap beszéltünk, hetente többször találkoztunk, elkísértem orvoshoz. Az ultrahangvizsgálatokon mindig remegtem, mert nem akartam elhinni, hogy akit látok a monitoron, az az én gyerekem, de soha nem tettem rá a kezemet a hasára, nem is kérte. Az a néhány hónap, míg mi ismerkedtünk, olyan volt, mint egy gyönyörű násztánc, mindennek megvolt a maga lépése. Itt nem siethettél és nem maradhattál le. Nagyon törékeny dolog volt ez köztünk, ha nem úgy kérdeztem vagy válaszoltam volna, óriási károkat tudtam volna okozni. Azóta is nagyon hálás vagyok az életadónak, mert soha nem hullatott könnyeket, drámázta túl a dolgot, hanem hideg fejjel, tudatosan és korrekten csinálta végig a terhességet. Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, nagyon örülök, hogy ő a lányom szülőanyja.
Megegyeztünk abban, hogy bent leszek a szülőszobán. A szülés maga nagyon furcsa volt: nem akarod fogni a kezét, mert nem a hozzátartozód, miközben erőt akarsz neki adni. Oda akarsz menni hozzá, miközben nem akarsz belépni ebbe a privát szférába. Aztán amikor megszületett a kislányunk, bár nem így volt megbeszélve, az orvos mégis az ő mellkasára fektette Lénát.
Nagyon félelmetes egy óra volt ez, de ma már úgy látom, ez kellett a lányomnak és az életadónak is, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Mindkettejük életében óriási hiányérzet lett volna, ha ez kimarad.
Aztán a férjem is bejött, és így négyen együtt töltöttük el az aranyórát.
A kórházban mégis sok megvetést és tapintatlanságot tapasztaltam. Az aranyóra után odajött az egyik csecsemős, és azt mondta, „anyuka, öltöztesse fel a gyereket”. Az életadó elindult, hogy fölkel, de a csecsemős rám mutatott, „nem maga, hanem az anyja”. Mindezek után az újszülöttes anyákhoz fektették be, pedig arról volt szó, hogy egy külön szobát kap, ahol egyedül lehet. Azt mondtam neki, nyugodtan meggondolhatja magát Lénával kapcsolatban, soha nem fogok rá haragudni. Tíz másodpercig csak a falat nézte, aztán elsírta magát, és azt mondta, nem szeretné meggondolni magát. Utána mindennap bejártam hozzá és Lénához is. Hagytam, hogy kérdezzen róla. Később, mikor hazavittük Lénát a kórházból, még tartattuk a kapcsolatot az életadóval. A szülés után két hónappal kérésére elküldtem neki egy fotót a babáról. Utána többet nem jelentkezett.
Abban a hat hétben, amikor az életadó még meggondolhatja magát, úgy funkcionáltam, mint egy babysitter, semmilyen anyai ösztön nem ébredt fel bennem. Valójában nyolc hónap volt, mire azt éreztem, hogy az anyukája vagyok Lénának. Mintha ez az idő lett volna nekem a terhesség. Ma már el sem tudom képzelni, hogy ne adjam az életemet a lányomért, de ezt az érzést ki kellett érdemelni. Meg kellett dolgoznom azért, hogy anyává válhassak. Nekem nem villámcsapásszerű felismerésként jött el ez, egyszerűen csak azt vettem észre, hogy nem félek a gyerekkel kapcsolatos teendőktől, hanem élvezem a kislányom jelenlétét. Amikor megkaptam az első visszacsatolásokat, hogy rám mosolyog, nekem gagyog, bennem is felébredt a kötődés.
A méhemtől minden voltam, csak nő nem
Az örökbefogadás nem oldotta meg a problémáimat, de segített megélni rengeteg mindent, amire vágytam. Bár ritkábbak lettek a tüneteim, kiderült, hogy a betegség súlyossága fokozódott, az endometriózis átterjedt a vastagbelekre, a méhem és az egyik petefészkem pedig olyan állapotba került, hogy több év gondolkodás és alternatíva figyelembevétele után úgy döntöttem, eltávolíthatják. Idén ősszel műtöttek meg, a méhemen kívül kivették az egyik petefészkemet, a másikból egy darabot, a petevezetőmet, és a húgyhólyagomból és a belemből is kivágtak, mert az endometriózis oda is kiterjedt. Amikor a diagnózist megkaptam, villámcsapásként átfutott az agyamon, hogy ha kiveszik a méhemet, az természetellenes, de az elmúlt húsz évben lelkileg annyira elfáradtam, hogy úgy éreztem, jobb elengedni. Én a méhemtől minden voltam, csak nő nem, annyi fájdalmat okozott nekem és a szeretteimnek, akik a legrosszabb állapotaimban is szerettek és támogattak. A férjem, az édesanyám, a testvérem és a nagymamám nélkül ezt az egészet sose tudtam volna végigcsinálni.
Dr. Koppán Miklós, az endometriózis egyik hazai szaktekintélye és Dr. Lakatos Levente főorvos műtöttek a Szigetvári Kórház sebészetén – az ő szakmai tudásuk, a kórház egész személyzetének hozzáállása szerintem egyedülálló az országban. Rengeteget számít, kik vesznek körbe, amikor gyógyulsz. Én a sebészeti osztályon a takarítónőtől kezdve az ápolókon, segédápolókon át az orvosokig, főorvosig mindenki előtt megemelem a kalapom. Testileg és lelkileg is azért gyógyultam fel gyorsan, mert egy igazi csapat állt mögöttem, akik minden segítséget megadtak.
Hogy kivették a méhem, nekem nagy megkönnyebbülés, persze tudom, hogy meg kéne gyászolnom, ahogy a sikertelen terhességeket, a sok örökbefogadási lehetőség elvesztését, a műtéteteket, a lombikot is. Ezt a mai napig nem tettem meg. Úgy védekezem, hogy nagyon gyorsan továbbsiklok a rossz, de egyébként a jó dolgok felett is. Ha például túl voltam egy műtéten, soha nem agonizáltam, hogy odaveszett valami, hanem rögtön a következő lépést néztem. Hogy ez jó vagy rossz? Nem tudom. Attól persze félek, hogy egyszer valahol visszaüt, hogy ennyi mindent megemésztés, meggyászolás nélkül hagytam, de egyelőre még várom azt a pontot, amikor megállok, visszatekintek a veszteségeimre. Most ki akarok inni mindent abból, ami nekem a Léna. Puszilgatni, szeretgetni őt. Anyának lenni a legeslegjobb dolog a világon. Nem most van az ideje a gyásznak.”
