A vakcinairigység lassan már a múlté, most felváltotta a védettségi igazolvány irigység. Miután lassan már csak az nem jut pár napon belül védőoltáshoz, aki nem akar – vagy esetleg mindenképp a Pfizerre vár –, megszűntek a baráti beszélgetésekben a „Jaj, de jó neked, hogy téged már beoltottak!” mondatok, és egyre kevésbé lesz fontos az is, hogy valakit Sinopharmmal vagy Szputnyikkal, netán Pfizerrel vagy AstraZenecával oltottak be (hacsak nem külföldre mennénk, hanem egy beltéri kávét szeretnénk elfogyasztani, esetleg moziba menni). Ma már inkább a védettségi igazolványt irigyeljük. A nem oltakozók azért, mert ők – hacsak nem estek át a víruson – nem kaphatnak ilyet, az oltakozók egy része pedig azért, mert hiába oltatták be magukat, az igazolványt csak nem akarja bedobni a postás a postaládába. Az utóbbiak közé vagyok sorolható én is, a csóri, mindkét oltásán átesett szputnyikos, aki egy bürokratikus baki folytán nem jutok hozzá azokhoz az előnyökhöz, amik amúgy járnának nekem, és amikre szükségem is lenne. Pár napja még nagyon pipa voltam emiatt, ma már inkább csak elkeseredett.
Kis magyar abszurd
Április huszadika volt, amikor megkaptam az első Szputnyik oltásomat. Boldogságfelhőkben repdestem, és arra gondoltam, hogy két hét és kinyílik előttem a világ (vagy legalábbis azok a helyek és országok, ahol befogadják a keleti vakcinásokat). Nagyjából egy hétre rá egy kommentben olvastam az első figyelmeztető jelet, ami arról szólt, hogy azok a Magyarországon élő külföldiek, akiknek van érvényes tTAJ-számuk és magyar lakcímkártyájuk, ugyan megkaphatják az oltást, de a védettségi igazolványt már nem postázzák ki nekik. Hozzám hasonló cipőben járó ismerőseim között végigkérdezve valóban azt tapasztaltam, hogy közülük idáig senki sem kapta meg az igazolványát, de mivel a többségük éppen csak megkapta az oltását, ez azért nem volt eléggé meggyőző bizonyíték az elméletemre. Aztán pár napra rá elkezdtek érkezni a cikkek a sajtóban, melyek megerősítettek abban, hogy ez egy valóban létező probléma. Különösen a cikkek alatti kommentek voltak meggyőzőek, ugyanis hiába a sok tucatnyi, vagy akár több száz külföldi, itt élő kommentelő, egy sem akadt köztük, aki már megkapta volna a védettségi igazolványát.
Egy szerencsés embertársunk a védettségi igazolványát használva edzőterembe megy (Fotó: MTI / Balázs Attila)
Valamit tennem kellett. Rögtön jeleztem az Ügyfélkapun keresztül a problémámat, és e-mailben is panaszt tettem, közben pedig végignéztem, ahogy a rendszer először széttárja a karjait és eljátssza azt, mintha ez egy nem létező probléma lenne, aztán elkezdik felismerni, hogy ez egy valódi probléma, és úgy fest, elkezdenek foglalkozni is vele. Én magam is kaptam bő egy hét után egy megnyugtatónak szánt választ az Ügyfélkaputól, amiben jelezték, hogy tudnak a problémámról és készül az igazolványom, az ismerőseim pedig a napokban arról számoltak be, hogy a Kormányablaknál tett látogatásuknál most már úgy állnak hozzá a hivatalnokok, mint akik tudnak a problémáról, és azt is tudják, mi ilyenkor a teendő. Ugyanakkor továbbra sincs olyan külföldi ismerősöm, aki megkapta volna a védettségi igazolványát, mindenki leragadt az „intézik neki” fázisnál, és arra vár, mi lesz belőle.
A szükség nagy úr
Azon kevesek közé tartozom, akiknek a munkájához is szüksége lenne a védettségi igazolványra. Nem a munkáltatóm követeli meg, hanem a mozik, ahová mennem kéne. Sokszor írok filmekről, a sajtóvetítéseket pedig moziban tartják, így addig nem tudom megnézni a filmeket, amíg nem rendelkezem védettségi igazolvánnyal. Márpedig egy filmet nem árt látni, ha mondjuk egy interjút szeretnék készíteni a főszereplőjével. Sorra jönnek a sajtóvetítés-meghívók, nekem pedig mindre azt kell visszaírnom, hogy nem tudok menni, és minden ilyen válasznál egy kicsit összetörök legbelül. De ami ennél is fontosabb volna: tavaly augusztus óta nem láttam a Szlovákiában élő édesanyámat és a családom ottani felét, és ez a nyomorult igazolvány kellene ahhoz, hogy végre átléphessem a határt, és két hét karantén nélkül tudjak visszatérni utána a feleségemhez és a gyerekeimhez. Az meg már tényleg a luxus kategória, hogy szeretnénk elvinni a gyerekeket az Állatkertbe. Ezek most mind váratnak magukra.
Védettségi igazolvány ellenőrzése a Corvin moziban (Fotó: MTI / Balogh Zoltán)
Járni jár, de nem jön
A védettségi igazolvány elviekben jár minden beoltottnak. Az ezzel járó előnyök részben arra valók, hogy biztassák az embereket, hogy érdemes oltatni, mert így egy lépéssel közelebb kerülhetünk a régi, szabadabb életünkhöz. Ehhez képest rengetegen nem kapják meg, és ez sok magyar állampolgárra is igaz. Több magyar állampolgárságú ismerősömről is tudom, hogy már hetek óta várja, hogy történjen valami, de Ügyfélkapus panasztevés ide vagy oda, az igazolványának se híre, se hamva. És akkor még nem beszéltem azokról az egészségügyben dolgozókról, akik már az év elején megkapták az oltásukat, de védettségi igazolvány azóta sem jár mellé. Lassan ők is mennének szabadságra, de igazolvány híján szállást foglalni óriási kockázat. Pedig ha valakik, ők aztán igazán megérdemelnék, hogy kicsit szabadabb életet élhessenek és pihenhessenek. Nem tudom, hogy lehetett egy ennyire fontos dolgot ennyire elrontani. Egy ennyire fontos dokumentumot hogy lehetett a postára bízni, ráadásul nem ajánlott levélként feladva? Arra a postára, ami az elmúlt két hónapban egy ajánlott, elsőbbségivel feladott levelemet és egy nekem feladott könyvet is elveszített, és ami az elmúlt hónapokban a szomszédom szinte összes levelét az én postaládámba dobja be? Miért nem lehetett rögtön az oltás helyszínén kézhez kapni a védettségi igazolványt?
De mondok egy jobbat: a XXI. században miért nem működhet ez applikációként? Utóbbiról persze hallani, hogy majd lesz egyszer, de miért nem lehetett vele elkészülni már a májusi országnyitásra? Persze az emberek nagy része különösebb gond nélkül, két-három héten belül simán kézhez kapja a védettségi igazolványát, ám aki mégsem, annak hosszas szenvedés lesz a jutalma a bürokrácia útvesztőiben, és marad a reménykedés, hogy egyszer talán az ő postaládájában is ott landol majd a várva várt boríték. Egy hete már legalább napi kétszer-háromszor nyitom ki a postaládámat. Azt hiszem, utoljára akkor csináltam ilyet, amikor az egyetemi felvételim eredményét vártam a kilencvenes évek végén. A slusszpoén: miközben ezeket a sorokat írom, pont bedobtak egy védettségi igazolványt a postaládánkba. Nem az enyémet, hanem a feleségemét. Ő tíz nappal később kapta meg az oltását, mint én, bár ő magyar állampolgár.
