„Inkább maradok egyedülálló anya, de nem azért, mert utálom a férfiakat”

A társadalmi elvárások szerint a nőnek kell férj, főleg, ha van gyerek, mert csak úgy teljes a család, ha apa és anya együtt terelgetik a gyerekeiket, ám ezzel nem mindenki ért egyet maradéktalanul. Megkérdeztünk két egyedülálló anyát, hogy milyen az, amikor helyt kell állni mindkét szülő szerepében, és hogy miért döntöttek úgy tudatosan, hogy nem akarnak újra együtt élni egy férfival, hanem inkább maradnak egyedül a gyerekekkel.

„Nincs szükségem drámára”

„Könnyű neked, a gyerektartás egy egész fizetés” – Tévhitek az egyedülálló anyákról

Erika életében a két kamasz fia a legfontosabb, nem akarja, hogy egy párkapcsolat elvonja az energiáit. Ahogy meséli, olyan tapasztalatokat gyűjtött eddig a férfiakkal, hogy inkább lemond a társaságukról és az együttélés szépségeiről. „Inkább maradok egyedülálló anya, de nem azért, mert utálom a férfiakat, sőt, vannak nagyon jó barátaim közülük. Ez nem utálat, ami bennem van, inkább csak élettapasztalat és önismeret. 15 évig voltam férjnél, korán házasodtam, már 22 évesen anya lettem, fiatal voltam a váláskor is. Arra készültem akkor még, hogy megtalálom a nagy szerelmet, az érett férfit, akivel megöregedhetek, de az azóta eltelt öt évben csak csalódást gyűjtöttem ezen a téren. És arra is rájöttem, hogy a két kamasz gyerekem pont elég mentális energiát kíván tőlem, mellettük itt van még a munkám is, amiben teljesítenem kell mindennap, nincs szükségem a drámára, amivel a párkapcsolat együtt jár.”

Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images

Az anya nem döntött elhamarkodottan, mint mondja, nem egy randin volt abban az öt évben, amíg őrizte a reményt, hogy számára is tartogat még szerelmet a sors. A randik sokszor sikeresek voltak, több közülük kapcsolattá is alakult, de pár hónap alatt mind rossz véget értek, nagy csalódással zárultak le. Aztán a sok negatív élmény hatására úgy döntött, könnyebb neki egyedül. „Próbáltam megfejteni, mi lehet az oka a sok csalódásnak, hogy miért nem tartottak ezek a kapcsolatok sosem pár hónapnál tovább (és abban a pár hónapban is őrült nagy balhék kísérték mindig a kapcsolatokat).

Az is hiba valószínűleg, hogy túl önálló vagyok, ami így furán hangzik, de átgondolva, mégis akadálya lehet a párkapcsolatban szükséges együttműködésnek és annak a jóféle egymásra utaltságnak, ami erősíti a kötődést a párok között. Valószínűleg annyira félek már attól, hogy függjek bárkitől érzelmileg vagy más módon, hogy ezt minden szinten megelőzöm, persze nem tudatosan. Ez egyébként nem lenne baj, ha megtalálnám az egyensúlyt, hogy a függés kizárása mellett hogyan engedjem be az egészséges kapcsolódást a szerelemben.”

A két kamasz gyerekkel sem egyszerű mostanában Erika élete, sok figyelemre van szükségük az anyától, ezért is jegelte a randizást és már egy éve inkább csak a gyerekekre, munkára, barátokra fordítja az energiáit. Nem mondott le teljesen a szerelemről, de most úgy látja, jobb az mindenkinek, ha a saját lelkén dolgozik – például elkezdett önismereti csoportba járni –, mert nem akarja halmozni a párkapcsolati kudarcokat tovább. Tudatosan inkább arra koncentrál, hogy jól érezze magát a bőrében és ne féljen annyira egy másik ember közelségétől, hogy a következő körben, amikor újra elkezd randizni, már egészségesebb hozzáállással tudjon nekiindulni az ismerkedésnek. „Az sem baj, ha ez eltart egy ideig – teszi hozzá az anya –, bár tudom, hogy a mai társadalmi felfogás szerint 40 felett egy nő már nem ér rá, minél gyorsabban pasit kell fognia, mert a kutya sem fog ránézni hamarosan, de ezzel nem tudok foglalkozni. Hiszek abban, hogy a szerelem nincs életkorhoz kötve, biztos vagyok benne, hogy az én életemben is eljön még az a párkapcsolat, amiben boldog leszek és meg tudok nyílni.”

„Szeretem, hogy nem szól bele senki az életembe”

Andrea még csak a 30-as éveit tapossa, egy ovis gyermekkel éli a mindennapjait. A most már négyéves kislány alig három hónapos volt, amikor szakítottak a szülők, az apa azóta sincs a képben, azt sem tudják róla, hogy él vagy hal. „Nagyon nehéz volt az első időszak, amikor egyedül maradtunk a lányommal, csak az anyukám segítsége, jelenléte támasztott meg annyira, hogy baba mellett dolgozni is tudjak, és még a párkapcsolatot is elgyászoljam. A kislányom apukája annyira komolyan gondolta a szakítást (nem voltunk házasok), hogy azóta sem nézett a gyereke felé, gyerektartást sem fizet, de igazából nem bánom annyira, hiszen azért is történt a szakítás, mert ráébredtem, hogy nem jó ember, nem tudna jó példát mutatni a gyerekünknek. Mondjuk akkorát csalódtam, hogy már ez elég ok lenne arra, hogy soha többé ne akarjak párkapcsolatot, de a valóság az, hogy mélyen belül azért tudom, hogy lesz még majd férfi az életemben, csak pár évre félretettem most ezt a kérdést.”

Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images

Az egyedülálló anyának bőven elég feladatot ad a gyereknevelés és a munka, és bár a nagymama sokat segít neki, nem akarja kihasználni és még a randik miatt is állandóan gyerekfelügyeletre kérni az édesanyját. A másik fő érve pedig az egyedüllét mellett, hogy úgy érzi, nincs meg benne az a kompromisszumkészség, amire szükség lenne egy jó kapcsolathoz. „Ha arra gondolok, hogy milyen jó lenne párkapcsolatban élni, akkor rögtön eszembe jut az is, hogy milyen sok kompromisszumot kell ahhoz kötni, hogy tényleg jól működjön, és azt érzem, hogy én nem tudok és nem is akarok alkalmazkodni.

Nem akarom megosztani a döntéseimet és felelősségemet sem egy férfival, tuti agybajt kapnék, ha bele akarna szólni valaki, hogy mondjuk mikor fektessem le este a gyerekemet, vagy hogy mit adjak neki reggelire.”

Az is benne van Andreánál a pakliban, hogy szeret egyedül lenni, és egyáltalán nem ijed meg a saját társaságától, így számára a párkapcsolati kérdés nagyon sokadrangúvá vált az elmúlt pár évben. „A barátaim közül páran szoktak nyaggatni azzal, hogy ne maradjak egyedülálló anya, mert mégis jobb párban felnevelni egy gyereket. Azt is szokták mondani, hogy amíg kicsi a lányom, addig kell párt találnom, mert ebben a korban még könnyebben elfogadják a pasik más gyerekét. Ezeken a dumákon mindig nevetek, mert olyan megfelelési kényszer és félelem süt belőlük. Az az igazság, hogy én szeretek egyedül lenni, nem zavar, ha nincs mellettem egy férfi az esti sorozatnézéshez, és teljes a lelki békém, ha a lányommal kettesben megyünk nyaralni. Szeretem, hogy nem szól bele senki az életembe és abba, hogyan akarok élni, ez miért olyan nagy baj? Ha nekem nem fáj, másoknak miért probléma, hogy jól vagyok egyedülálló anyaként? A felnőtt életem nagy részét folyamatosan párkapcsolatban töltöttem, azt hiszem, épp itt az ideje, hogy pár évig szünetet tartsak és csak a gyerekemre meg magamra koncentráljak.”