Történelemről és gazdaságról szóló könyvhöz meghozni a kedvet nem egyszerű. Egyik sem könnyűségéről híres téma, ha pedig gazdaságtörténetté állnak össze, még inkább gondolhatjuk úgy, hogy az eredmény száraz és unalmas. Oded Galor Az emberiség utazása című könyve azonban már az első oldalakon rácáfol minderre.
Két kérdés mindenek felett
A könyv két olyan tényhelyzet okait tárja elénk, amiket átgondolatlanul gyakran vágunk a hétköznapokon a másik fejéhez. Ismeretlenül és távolról, de jól oda tudjuk mondani egy hír hallatán, „Svédország sokkal gazdagabb, persze, hogy nem fájnak neki annyira a megszorítások!” vagy „Annyi segély megy Ghánába, nem igaz, hogy nem bírtak még kitörni a szegénységből!” És közben nem is értjük, egyik vagy másik ország miért van abban a helyzetben, amiben. Az egyik kérdés tehát, amire lehetséges válaszokat ad a szerző, és számomra első ránézésre ez volt az izgalmasabb:
Mi magyarázza, hogy egyes országok gazdagabbak más országoknál?
Mindig így volt a történelem során? Vagy volt időszak, amikor lényegében mindegy volt, a Föld melyik pontjára a születik az ember, a hétköznapi halandó számára ugyanolyanok voltak az életkilátások? Spoiler: volt, és meglepően sokáig. Engem legalábbis megleptek a leírtak, amik arra a kérdésre igyekeztek választ adni, hogy „Miért nem tudott az emberiség évezredeken keresztül kitörni a szegénységből?”
Szeretjük az összeesküvéselméleteket, a történelem lapjain azonban ott vannak a válaszok a kérdésekre, igaz, gyakran kellően szövevényes a múlt is. Nagyon tetszett a könyvben, hogy érdekfeszítő módon tárja elénk az emberiség fejlődésének kulcsmozzanatait, azokat a hatásokat és eseményeket, amik egyes helyeken a fejlődést szolgálták, vagy amik másutt éppen annak útjában álltak.
Malthus népességelméletéről utoljára az egyetemen olvastam, és finoman fogalmazok, ha azt írom, megkopott azóta a tudásom róla, de mint a könyvből kiderül, ennek a 18-19. században élt lelkésznek az elmélete kiválóan megmagyarázza, hosszú távon az emberek miért nem tudtak évszázadokon át kitörni a létminimum szintjéről. Mert bár uralkodók és nemesek mindig voltak, akik egyre pompásabb, egyre nagyobb palotákban éltek és az egyházak is egyre hatalmasabb és gazdagabb templomokat építettek, az átlag ember életszínvonala az ipari forradalomig alig változott.
„Voltak ugyan bizonyos regionális különbségek, de az egy főre jutó termelés, illetve a képzetlen munkaerő számára kifizetett átlagbér – bármelyik civilizációt is vizsgáljuk – évezredeken át egy igen szűk sávban mozgott. Egyes becslések szerint például a napszámosok jó háromezer évvel ezelőtt Babilonban egynapi munkáért hét kilogrammnyi búza árát kapták. (…) De még a nyugat-európai országokban, közvetlenül az ipari forradalom előtt is ugyanebben a tartományban mozgott a napszámosok jussa: Amszterdamban tíz kilogramm, Párizsban öt kilogrammnyi búza árát kapták a kezükbe nap mint nap.”
Oded Galor: Az emberiség utazása
Tanulni, tanulni, tanulni!
Mondhatjuk persze, a képzetlen munkaerő manapság is csak minimálbért vagy az alatti fizetést kap, de itt most érdemes másik oldalról tekinteni a helyzetre: az ipari forradalomig nem létezett olyan oktatási rendszer, mint manapság. Az emberek döntő többsége nem tudott olvasni és írni, a mesterségeket az emberek egyszerűen eltanulták egymástól, nem szakiskolákban szerezték meg a tudást, és egyáltalán, az oktatáshoz való hozzáférés a társadalom egy borzasztóan szűk rétege számára volt csak elérhető. Holott, és ezt nagyon érdekes példákon keresztül vezeti le a szerző:
„…azon kulturális vonások, amelyek a leginkább elősegítik a növekedést azok a normák, attitűdök és szokások, amelyek az oktatás fontosságát hangsúlyozzák, valamint a »jövőorientált« gondolkodást és általában a »vállalkozószellemet« támogatják.”
Bár úgy tűnik, a jelen valósága mintha megfeledkezett volna minderről, bennünk ne legyen kétség afelől, hogy a tanulás elengedhetetlen, idegen nyelven pedig még annak ellenére is fontos megtanulnia a következő generációnak, hogy a Nemzeti Alap Tanterv folyamatosan és szisztematikusan csökkenti az idegen nyelvi képzés óraszámait. Megfelelő és megbecsült oktatói gárda nélkül pedig mindez aligha működik. Nemcsak az oktatás volt a kulcsa annak, hogy az ipari forradalom idején egyes országok gazdasága rakéta módjára lőtt ki.
„A technológiai újítások ütemének döbbenetes felgyorsulása, a tömeges oktatás elterjedése és a gyermekmunka felszámolása: e három fontos tényező alapján állíthatjuk, hogy az ipari forradalom valóban a haladás kora volt. De valójában ezen tényezőknek a nőkre, a családokra és a születések számára gyakorolt hatása volt az, ami a fázisváltást okozta.”
A történelem rengeteg tanulságos mozzanatára világít rá a közgazdász szerző, olyanokra, melyekbe talán bele sem gondolunk. A könyv kifejezetten olvasmányos és érdekfeszítő, de nem vicceli el a témát, olykor még durva módon egy-egy grafikont is beletesz, ám semmi vész, ettől csak még érthetőbbé válnak az elénk tárt öszefüggések. Egy 300 oldalas, kellően részletes könyv, ami nem untat fájdalmasan száraz részletekkel, bele lehet merülni az olvasásába, ám meglepő adatokat is felvillant, alátámasztva állításait, amikhez egyébként a könyv végén hosszú oldalakon keresztül listázza a felhasznált szakirodalmat.
Siker receptre?
A könyv minden szempontból átfogó, időben egészen az emberiség történetének kezdetéig nyúlik vissza, földrajzilag pedig minden kontinensre kiterjed, igaz, másként egy ilyen téma bemutatása nem is lenne teljes. Ha máskor nem, hát az elmúlt hónapokban mindenki számára világossá vált, milyen sűrű, szövevényes kapcsolatrendszer van az országok közt. Hogy nem lehet úgy sem engedményeket, sem megszorításokat bevezetni, hogy az csak ott fejtse ki hatását, ahol szükséges lenne. Minden mindennel összefügg, visszahat és tovagyűrűzik. Egyetlen, mindenhol sikert garantáló megoldás a szegényebb országok számára azonban nemcsak emiatt nincs.
„Olyan intézményrendszerek felszínes imitációját javasolják [a nyugati országok – a szerk.] , amelyek összefüggést mutatnak a gazdasági fellendüléssel a fejlett országokban, de abba már nem gondolnak bele, hogy milyen feltételek teljesülése esetén hozhatnak ezek jólétet…
A közhiedelem ugyanis az volt, hogy a fejlődő világban a szegénység elsősorban a nem megfelelő gazdasági és kormányzási irányelvek eredménye, következésképpen helyre lehet hozni egyetemes érvényű strukturális reformok segítségével…
Ennek a téves megközelítésnek iskolapéldája a washingtoni konszenzus – a fejlődő országok számára kiadott politikai ajánlások gyűjteménye, amely elsősorban a kereskedelem liberalizációjára, az állami tulajdonban lévő vállalatok privatizálására, valamint a tulajdonjogok hatékonyabb védelmére, kevesebb szabályozásra biztatott. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap jelentős erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a washingtoni konszenzus ajánlásait az 1990-es években átültesse a gyakorlatba, de az eredmények elmaradtak a kívánatostól.
Mert az ipar privatizációja, a kereskedelem liberalizációja, valamint a tulajdonjogok biztosítása olyan országokban valóban ösztönzőleg hathat a növekedésre, amelyekben már kifejlődtek a gazdasági növekedés társadalmi és kulturális előfeltételei, de olyan környezetben, ahol ezek az alapok hiányoznak, ahol gyenge a társadalom összetartó ereje, és a korrupció alapjaiban járja át a társadalmat, az ilyen univerzális reformok nem bizonyultak eredményesnek.”
Kiemelt kép: Getty Images
