Bár sok gyerek számára jó móka a halloween, és a legrémisztőbb horrorbabákat is imádják, az is teljesen érthető, ha vannak olyanok is, akik kifejezetten félelmetesnek tartják, hiszen az ünnepnek megvannak a maga ijesztő aspektusa is, ezeket a dolgokat pedig nem könnyű elkerülni, és ez nem is feltétlenül jelentene megoldást. Nem csoda, hogy egyes gyerekek a szokásosnál nagyobb szorongást tapasztalnak október végén, hiszen az üzletek megtelnek ijesztő dekorációkkal, a házakat szellemek, vámpírok és boszorkányok díszítik, és rémisztő műsorok és filmek árasztják el a tévét. Még a levelek is lehullnak a fákról, hátborzongató megjelenést kölcsönözve nekik, és egyre korábban sötétedik. A jelmezek, a tökdíszek között előfordulhat, hogy a gyermekünk valami olyasmit lát, amit nem tud értelmezni, és félni kezd. A félelmek teljesen normálisak, és az olyan időszak, mint a halloween, rengeteg lehetőséget kínál a szülők számára, hogy beszélgetést kezdeményezzenek, és segítsenek a gyerekeknek jobban megérteni és kezelni ezeket a gyakran ijesztő, nehéz érzéseket.
Mi az, amit a gyerekek félelmetesnek tartanak? Bartus Ágnes fejlesztőpedagógus, aki traumaszemléletű idegrendszeri fejlesztéssel dolgozik, azt mondja, a válasz erre nagyon összetett, az egyén érzékelésén múlik. „Sok minden befolyásolja, hogy az adott halloweeni figurát, díszt fenyegetettségnek vagy egy jó viccnek érzékeli-e a gyerek. Ilyen befolyásoló tényező lehet az például, hogy az idegrendszere szabályozottan működik-e vagy transzgenerációs traumák, kisebb idegrendszeri fejlődési problémák, zavarok miatt diszregulált, de az ijedősség hátterében állhat örökletes idegrendszeri hajlam is. Minden gyereknek van egy reziliencia tartománya, amin belül meg tud küzdeni a stresszel, a bejövő ingerekkel. Ebből a rezilienciából kétfelé mozdulhatnak el genetikai hajlamuknak megfelelően – egyrészt felpöröghetnek, szimpatikus üss vagy fuss reakciót adva egy ingerre, vagy éppen befagyhatnak, lelassulhatnak. Az egyik gyereken ilyenkor azt látjuk, hogy szaladgál, pörög, futkározik, nyughatatlan, a másikon pedig azt, hogy csak ül és elvan, de ő sem tud kapcsolódni senkihez – magyarázza a stresszreakció jeleit a szakember, és hozzáteszi: Alapvetően mindkettő egy megküzdési forma, és bár lehetnek egészen enyhe állapotok is, de előfordulhat, hogy egy gyereknek olyan komoly félelmet okoz egy-egy ilyen élmény, amely hetekig visszatér rémálmok formájában. ”
Forrás: IMDB
Bartus Ágnes szerint
nem az életkor, nem az inger mennyisége határozza meg, hogy a gyerek félni fog-e a halloweeni vizuális, mozgás- és hangingerektől, hanem az agy érzékelése, az idegrendszer szabályozottsága vagy épp szabályozatlan működése lesz a döntő, hogyan reagál rájuk.
Az viszont életkorfüggő, mikor tudja egy gyerek megkülönböztetni a fantáziát a valóságtól.
„Az óvodás gyerekek, akiket még a mágikus gondolkodás jellemez, kevésbé tudnak valóság és fantázia között különbséget tenni, az agyuk gyakran a képzelt dolgokat is valóságosnak éli meg. Ám ez a mágikus gondolkodás, fantáziavilág egyben meg is védi őket a stressztől, traumától, hiszen képzeletben meg tudják maguk számára teremteni a biztonságot. Iskoláskorban már tudják, mi az, ami nem valós, de ettől függetlenül még ugyanúgy megijedhetnek, hiszen maga a vizuális élmény, például egy csúnya dolog látványa is befolyásolhatja a vegetatív idegrendszer működését, bekapcsolhatja a stresszreakciót” – magyarázza a szakember.
A fejlesztőpedagógus szerint a halloweeni díszek közül is vannak olyanok, amelyek befogadhatóak egy kisebb gyerek számára is, ezért is lenne fontos, hogy egy iskolában az alsósok és felsősök külön, a korosztályuknak megfelelő halloweeni programokban vegyenek részt. Erőltetni, de túlaggódni sem szabad a gyerek félelmeit, hiszen a szülő hozzáállása sokat ronthat, vagy éppen segíthet a helyzeten. „Nagyon jó dolog is lehet, hogy halloweenkor együtt izgulhatunk, küzdhetünk meg ezekkel a félelmetes szörnyekkel, táncolhatunk, felöltözhetünk különféle jelmezekbe. Neurotipikus, vagyis normális idegrendszeri állapotú és fejlődésű gyerekeknél maga a játék le tudja gátolni ezeket a félelmi reakciókat. A természetes rosszcsontsághoz, életrevalósághoz hozzátartozik a borzongás, de erre meg kell érnie az idegrendszernek is” – teszi hozzá a szakember.
Ha megijed a gyerek…
- Ha úgy érzékeljük, csak megszeppent, érdemes megfogni az adott dolgot, amitől megrémült, és megtapasztaltatni vele, hogy ő maga erősebb a félelme tárgyánál. Ha viszont lefagy, sír, kétségbe esik, akkor úgy érzékeli, nincs lehetősége ebből a helyzetből kilépni. Ezért ilyenkor a szülőnek kell kiemelnie az adott szituációból, fizikailag is.
- Fontos, hogy ne mondogassuk, „ne félj tőle”, „nyugodj meg”, mert ezek úgysem fognak működni. Ehelyett kérdezzük meg, „mi a baj”, „mitől ijedtél meg”, vegyünk egy nagylevegőt, fújjuk ki, lágy, dallamos hanghordozással nyugtassuk, mert az már egy olyan akusztikus stimuláció, ami a nyugalomért felelős paraszimpatikus működést bekapcsolja Ágnes szerint.
- Orientálódjunk, vagyis nézzünk szét, mi van körülöttünk, keressünk illatokat, így a gyerek megtapasztalhatja, hogy biztonságban van, az adott dolog már nem fenyegeti, elmúlt, túl vagyunk rajta. Akár el is játszhatjuk, hogy szülőként megvédjük őt a fenyegetéstől.
- Amikor az agy kezdi megtapasztalni, a gyerek kijön a lefagyott működésből, elkezd izgulni. Ilyenkor futassuk meg, hadd szaladgálja ki magából azt az adrenalint, amit a mellékveséje megtermelt a stresszhelyzetben. De akár püfölheti is a levegőt, legyőzheti félelme tárgyát. A mozgás fiziológiai helyreállítása a stressznek, amely gyakran automatikusan is megtörténik a gyereknél.
- Ha lenyugodott, egy nagy öleléssel zárhatjuk a helyzetet – tanácsolja Bartus Ágnes.
Amikor a szülő ijed meg
Ám bizonyos esetekben a gyerekek hozzák rá a frászt a szüleikre. Kitalált történeteik, játékaik nyugtalanítónak tűnhetnek, de a fejlődéspszichológusok szerint normális, hogy a gyerekek képzeletbeli játék közben a halálról beszélnek, vagy kifejezik agressziójukat. „Ez a gyermekkor természetes velejárója. Egészséges, ha élénk a képzelőerejük” – mondta a New York Times-nak Sandra Russ, a clevelandi Case Western Reserve Egyetem pszichológiaprofesszora, aki három évtizede tanulmányozza, hogyan játszanak a gyerekek. – És igen, a legtöbb gyerek 3 éves korára már tudja, hogy mindez csak színlelt, nem valódi dolog. Miközben a felnőttek kibeszélik, ha valami bajuk van, a gyerekek kijátsszák. Amikor az általuk elképzelt dolgok kezdenek túl ijesztőnek tűnni, leállíthatják vagy módosíthatják a történetet. Ők irányítják, mi történik.”
Forrás: IMDB
Nem mindig van könnyen azonosítható ok amögött, ha egy gyerek valami kísértetieshez kötődik. Dr. Jim B. Tucker gyermekpszichiáter és a Virginiai Egyetem professzora olyan gyerekeket tanulmányoz, akik azt állítják, hogy emlékeik az elmúlt életeikből származnak. Dr. Tucker a „Vissza az életbe: Az elmúlt életekre emlékező gyermekek rendkívüli esetei” című könyvében leírt néhány egészen különleges esetet. Az egyik legismertebb történet a louisianai James Leininger története, akinek 2 éves korában rémálmai lettek egy repülőgépről, ami lezuhant. Azt mondta, meghalt, amikor a japánok lelőtték a gépét, és leírta a baleset részleteit, egy igazi amerikai repülőgép kapitány nevét és társa vezeték- és keresztnevét (akiről kiderült, hogy valós személy). Szülei később felfedezték, hogy ezek a részletek megegyeznek egy James Huston nevű, második világháborús pilóta adataival, aki 1945-ben halt meg. Valószínűtlennek tűnt, hogy fiuk bármit is tudhatott Hustonról. Az elmúlt 60 év során a Virginiai Egyetem kutatói több mint 2000 gyermek történetét gyűjtötték össze, akik azt állították, hogy egy korábbi életükre emlékeznek. „Mindez kérdéseket vet fel a reinkarnációval kapcsolatban” – mondta Dr. Tucker a New York Times-nak.
De az ilyen konkrét és ellenőrizhető esetek ritkák. Ha gyermekünk elmesél valami kísértetiesnek tűnő dolgot, például egy történetet egy elhunyt nagyapáról, akivel még soha nem találkozott, akkor előfordulhat, hogy valamikor hallotta, hogy beszéltek róla, még ha hónapokkal ezelőtt is. A gyerekek nagyon figyelmesek tudnak lenni, és valószínűleg sokkal többet hallanak (és megértenek), mint amennyire a szülők gondolnak. Sőt a családi tudattalan is magyarázhatja, miért lehet a gyerekeknek olyan történésekről is tudomásuk, amelyekről soha nem hallhattak. Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvében például egy ötéves kislány és szülei esetéről ír. A kislány újabban minden éjjel felébredt, és nem lehetett megnyugtatni. A pszichológusnál aztán, amikor lerajzolta a családját, a képen feltűnt egy plusz alak is. Amikor megkérdezték tőle, az kicsoda, a kislány csak annyit felelt: „nem tudom, de van”. Kiderült, a kislány születése előtt a szülőknek már volt egy gyerekük, aki pont ötéves korában halt meg leukémiában, de sosem beszéltek róla, még egymás között sem, annyira féltek, hogy megismétlődik a tragédia. A titok azonban megterhelte a családi rendszert, és kimondatlanul a kislányon csapódott le.
A tanulság? Beszéljünk és kérdezzünk, mert az információ felszabadít. A gyerekek mindenféle témát vihetnek színre színlelt játékaik során, beleértve az erőszakot és a félelmet, ilyenkor érdemes nem tolakodó, nyitott kérdéseket feltenni nekik arról, ami láthatóan foglalkoztatja őket.
