„Egy bátor, fiatal amerikai kutatónő három évet töltött Afrika vad hegyi gorillái között, és megfigyeléseinek eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy ezt az óriási majomfajt »megrágalmazták«, mert ijesztő külsejük ellenére félénk és szelíd állatok. Dian Fossey kétezer óránál is több személyes és közvetlen megfigyelés során öt percnél is kevesebb ideig látott a gorillák között olyan viselkedést, amelyet agresszívnak lehetne nevezni. Hozzáteszi azonban, hogy ez a pár percig tapasztalt viselkedés is védelmi akció volt. Az állatok bizalmának megnyerésére azt a módszert választotta, hogy igyekezett minél inkább hozzájuk hasonlóan viselkedni, utánozta étkezési szokásaikat, sőt később hangjukat is, ideértve néhány mély, riasztó hangjelük elejét is”
– így írt 1970 júniusában egy magyar gyermekújság a floridai születésű főemlőskutatóról.
Dian Fossey Washingtonban, az egyik gorilla fotójával (Fotó: Profimedia)
Fossey nevét sokszor együtt emlegetik Jane Goodalléval, aki a csimpánzok megismerésének és védelmének szánta az életét. És igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg Birutė Galdikast, aki az emberszabású majmok egy harmadik nagy csoportjának, az orángutánoknak a legelismertebb kutatója. A három nő közül, akiknek életét nagyban befolyásolta a találkozás Louis Leakey brit-kenyai régész-antropológussal, már csak ketten élnek, Goodall és Galdikas, Fossey mindössze 53 éves volt, amikor 1985. december 27-án holtan találtak rá ruandai kunyhójában.
Hogy ki ölte meg, az a mai napig nem derült ki. Egyesek szerint orvvadászok végeztek vele, akik ellen olyan sokáig, olyan vehemensen küzdött, vannak, akik úgy sejtik, azoknak szúrta a szemét a jelenléte, akik szerették volna még inkább a gorillákra építeni a helyi turizmust, mások azt gyanítják, hogy azok gyilkolták meg, akikkel együtt dolgozott.
Ami tény, 1986 decemberében a bíróság bűnösnek is találta kutatótársát, Wayne McGuire-t, de őt még hónapokkal korábban kimenekítették az országból, nem került börtönbe. Hozzá kell tenni, mind a nyomozás, mind a per hagyott némi kívánnivalót maga után, így nem csoda, hogy megannyi kérdőjel maradt az emberekben.
Dian az évek során sok ellenséget szerzett magának, de legalább ott helyezték örök nyugalomra, ahova maga is vágyott halála után, nyughelye szeretett gorilláinak sírja között fekszik, mellette alussza örök álmát például a kegyetlen módon lemészárolt Digit. A fiatal gorilla elvesztése óriási törést okozott az életében, az orvvadászok ellen folytatott háborúja ekkor lett igazán személyes ügy, még inkább megszállottja lett a főemlősök védelmének, még távolabb került, még jobban elszigetelődött az emberektől. Mindezek ellenére az egyik utolsó naplóbejegyzése alapján a remény nem hagyta el, hiszen a következőket írta:
Ha felismered, milyen értéket jelent minden élet, akkor rájössz, nem érdemes annyit rágódni a múlton, helyette a jövő megmentése lesz a fontos.
Dian Fossey 1983-ban (Fotó: Peter Breining/San Francisco Chronicle via Getty Images)
Dian Fossey San Franciscóban született 1932. január 16-án. Édesanyja modell, édesapja pedig ingatlanügynök és vállalkozó volt, lányuk hatéves volt, amikor úgy döntöttek, elválnak. Sajnos apjával később minden kapcsolata megszakadt, nevelőapja pedig nem tekintett rá gyermekeként, állítólag még azt sem engedte meg neki, hogy egy asztalnál étkezzen velük. Gyermekként az állatok jelentették a biztonságos, elfogadó környezetet számára, és kitűnő lovasnak bizonyult. Ugyan a szülei szerették volna, ha valamilyen üzleti iskolában tanul tovább, ő biológus akart lenni, és vállalta azt, hogy így nem kap majd támogatást otthonról, neki kell majd eltartania magát.
Bár jó tanuló volt, bizonyos tárgyakkal gondjai adódtak, így iskolát kellett váltania, 1954-ben foglalkozásterapeutaként végzett, először tuberkulózisos betegekkel dolgozott, majd egy gyermekkórházban helyezkedett el. „Remek ember volt, végletekig nagylelkű, rendkívül fegyelmezett, elragadó, önironikus humorral, magas, karcsú, tökéletesen gyönyörű” – emlékezett rá vissza egy barátnője.
Azt, hogy Afrikába kell mennie, azután döntötte el, miután egy barátja visszatért a kontinensről. Évekig spórolt az útra, kölcsönt is kellett felvennie, de végül megvalósult az álma, utazásai során találkozott Louis Leakey-vel és feleségével, akik meséltek neki Jane Goodall munkásságáról is. Ugyan látogatásakor eltört a bokája, ez nem állta útját, miközben egy ugandai szállodában pihent, összeismertették két kenyai természetfotóssal, akiket elkísért egyik túrájukra, ekkor találkozott először hegyi gorillákkal. Hogy ki tudja fizetni a kölcsönt, visszatért Kentuckyba, ahol több írása is megjelent az afrikai útjáról, és közben szorgalmasan dolgozott azon, hogy visszatérhessen. Például ismét találkozott Leakey-vel, akinek megmutatta publikációit, a kutató pedig úgy látta, lehet, hogy érdemes lenne felkérni Fossey-t, hogy tanulmányozza a hegyi gorillákat.
Az antropológus szerint az emberszabásúak tanulmányozására egy egyedülálló, tudományos képzettséggel nem rendelkező nő a legalkalmasabb, kellően elfogulatlan, nincsen családja, a helyi közösség nem tekint rá veszélyként, ráadásul a férfiaknál keményebbnek és kitartóbbnak gondolta a nőket. Leakey így sem volt benne biztos, hogy Fossey mennyire elkötelezett, ezért – persze csak viccelődve – megjegyezte, mivel Afrikában nincs orvos a közelben, ezért ki kell operáltatni a vakbelét arra az esetre, ha a semmi közepén gyulladna be. Fossey néhány hónappal később – immár vakbél nélkül – úton is volt.
Fossey munkájának a kongói Kahuzi-Biéga Nemzeti Parkban fekvő Kabarában látott neki, de a politikai helyzet miatt kutatásait át kellett helyeznie Ruandába. Egyes források szerint mielőtt elmenekülhetne, fogságba kerül, és az itt szerzett rossz tapasztalat az, ami egyesek szerint rányomta a bélyegét a helyi emberekkel való viszonyára. A munka azonban nem állt meg, Dian 1967 szeptemberében alapította meg a Karisoke Kutatóközpontot, csaknem két évtizeden keresztül volt ez a bázisa.
Dian Fossey kabinja a Karisoke Mountain Gorilla Research Centre-ben, Ruandában, ahol 1985-ben holtan találtak rá (Fotó: Murray Close/Getty Images)
Ugyan nem volt megfelelő végzettsége, amikor belevágott a gorillák megfigyelésébe később ezt bepótolta, a Cambridge Egyetemen doktorált, igazi szaktekintélynek tartották, előadásokat tartott, szerepelt a National Geographic címlapján is, a Gorillák a ködben című könyve pedig világsiker lett, de mindennek ára volt, ugyan voltak kapcsolatai, gyermeket is szeretett volna, de mégis úgy ismerték, mint Nyiramacibili, vagyis a nő, aki egyedül él az erdőben. Persze bizonyos szempontból nem volt egyedül, hiszen ott voltak a hegyi gorillák, akiket hosszú órákon keresztül tanulmányozott, de több volt ő, mint egyszerű megfigyelő.
„Megérti, hogy akkor tud igazán kapcsolatot teremteni az állatokkal, ha úgy-ahogy hasonul hozzájuk. Megfigyeli hát mozgásukat, »beszédüket«, s általában véve a szokásaikat, s ő is elkezd gorillaként viselkedni. Begörbíti a hátát, s kezét a mellén keresztbe fonva járkál, nyögdécselő hangokat hallat, s órákig ücsörög a tisztáson, miközben úgy tesz, mintha hatalmas leveleket rágcsálna. Ő viszonylag hamar meg is ismerkedik a csoportok gorilláival: még nevet is ad mindegyiküknek; Berta nagymama, Digit, Grófkisasszony, Kweli… — így becézi őket. A majmok azonban nem barátkoznak meg vele ilyen könnyen. Jó pár esztendő is eltelik, mire fölengednek, s egyikük a szó legszorosabb értelmében kezet fog vele. Nagy élmény ez Dián életében, s ettől kezdve szinte családtagnak érzi magát a gorillák között”
– írt módszeréről egy magyar magazin 1986-ban.
Munkája azonban nemcsak abból állt, hogy az állatok között tartózkodott, attól félt, hogy a gorillák 30 éven belül kihalnak, naponta járőrözött a parkban, hogy lefülelje az orvvadászokat, hogy megtalálja a csapdáikat, ugyan ez nem feltétlenül az ő feladata lett volna, de úgy vélte, hogy a vadőrök, akikkel együtt kellett volna dolgoznia, nem voltak túlzottan megbízhatóak, szerinte léhák voltak és korruptok. Az életéről szóló írásokban sokat írnak arról, milyen kegyetlen módszereket alkalmazott azokkal az emberekkel szemben, akiket csapatával elkapott, van, akit állítólag fára lógatva faggatott, volt, akit meg akart mérgezni, egyszer pedig állítólag elrabolta annak a férfinak a gyermekét, aki elhurcolt egy gorillabébit, hogy cirkuszoknak adja el.
Fotó: Dian Fossey Gorilla Fund Inc.
Az egyik legnagyobb veszteség, ami érte, Digit lemészárlása volt. „Az egyik reggel, amikor szokásos körútjára elindult, hogy friss levegőt szippantson, a kunyhó mögötti tisztáson megdöbbentő látvány fogadta: Digit feküdt ott, vérbe fagyva, megcsonkítva, fej és végtagok nélkül. Sírógörcsöt kapott, s órákba telt, míg megnyugodott. Nehéz szívvel temette el, és még évekkel később is könnybe lábadt a szeme, amikor mesélte, hogy a tragédiát megelőző esten Digit az ő térdére hajtotta a fejét, úgy szunyókált. A szomorú esemény még 1975-ben történt, de ő azóta sem tudott napirendre térni fölötte — Digit ugyanis a kedvenc majma volt. Talán akkor ábrándult ki végleg az emberekből, nem tudni, de tény, hogy azóta mondogatta szívesen annak a kedves látogatónak, akit hajlandó volt fogadni” – áll az 1986-os cikkben, amiben idéznek is tőle.
Minél jobban megismerkedem azzal a méltósággal, ami csak a majmok sajátja, annál inkább szeretném elkerülni a találkozást az emberek világával…
És Fossey-nak nemcsak az orrvadászokkal gyűlt meg a baja, nem jött ki a helyi gazdálkodókkal, a kutatókkal, akikkel együtt kellett dolgoznia, a hivatalnokokkal és persze a turistákkal sem, volt olyan csapat, amit fegyverrel üldözött el a gorillák közeléből. „Mások abbahagyták volna. Soha nem volt fizikailag erős, de bátorsága és akaratereje, valamint az, hogy mennyire fontos volt számára a munkája, arra ösztönözte, hogy kitartson” – nyilatkozta a Vanity Fairnek Bob Cambell fotós, aki csatlakozott hozzá Ruandában, hogy képeket készítsen munkájáról, és akivel egymásba szerettek, ugyan a férfi ekkor nős volt.
„Sok olyan dologban támaszkodott rám, ami nem tartozott a feladatomhoz, a személyzet irányítása, a diákokkal való foglalkozás. Hat hónap után megegyeztünk, hogy mindketten a gorillákért vagyunk itt, de így is elmentem, mielőtt a megbízatásom befejeződött volna” – tette hozzá a férfi, akinek távozása a barátok szerint nagyon megviselte Fossey-t, abban reménykedett, ő lesz a társa, neki köszönhetően édesanyává válhat.
Dian Fossey és Gorillák a ködben című könyve (Fotó: dpa / Photoshot)
Idővel pedig egyre több sötét felhő gyülekezett felette, sokan úgy gondolták, szakmai szempontból kontraproduktív az, amit csinál, és állítólag neki is gyanús lett, hogy el akarják távolítani. Egy időre el is hagyta Ruandát, a Cornell Egyetem felajánlott neki egy vendégprofesszori állást, majd 1983-ban visszatért Afrikába, az Egyesült Államokban egyszerűen nem találta a helyét.
Sok helyen olvasni róla azt, hogy az egyre barátságtalanabb, mogorvább, megszállottabb kutatónő nem vetette meg az italt. Dian legrégebbi és legkedvesebb barátja, Rosamond Carr szerint ebből semmi sem igaz, de azt ő is megerősítette, Fossey úgy érezte, szinte csak ellenségek veszik körül. Carr hozzátette, ugyan Fossey valóban nem volt könnyű ember, és nehezen bocsátott meg. „Én voltam az egyetlen igazi barátja, és leveleiben kiöntötte nekem a szívét. Tíznaponta írt. Tavaly augusztusban elégettem belőlük egy köteget. Fogalmam sem volt, hogy meg fogják ölni. Utolsó levelében azt mondta: Ó, Roz, annyira szükségem van egy barátra. Nagyon sokan vannak ellenem.”
Hogy valaha sikerült volna-e rendezni viszonyát azokkal, akikkel szemben állt, akikkel vélt vagy valós konfliktusa volt, már nem derül ki, 1985. december 27-én ugyanis kabinjában szörnyű felfedezést tettek, a kutatónőt meggyilkolták. A kunyhó oldalában egy nyílás volt vágva, belül iszonyatos rendetlenség uralkodott, amikor Wayne McGuire megtalálta Fossey testét, először azt hitte, szívrohamot kapott, később vette észre csak a vértócsát és a fejsérülést. A földön ott hevert egy pisztoly is, ez arra utal, hogy próbált védekezni, de mivel rosszul látott, nem tudta használni a fegyvert.
Dian Fossey amerikai zoológus temetése Ruandában, 1986. január 3-án (Fotó: Profimedia)
Egy francia orvos jött, hogy elkészítse a halottkémi jelentését, és annyira elborzadt a látottaktól, hogy azt mondta, nincs szükség boncolásra, a halál oka egyértelmű volt. A rendőrség is megjelent a központnál, de hiába készítettek sok képet a helyszínen, azt nem biztosították megfelelően, nem is derült ki soha, ki volt a tettes vagy kik voltak a tettesek.
Kilépett az emberek világából, és az volt a szerencsétlensége, hogy nem változhatott maga is gorillává
– nyilatkozta Craig Shelley, Fossey egykori munkatársa.
Ugyan halála után voltak, akik át tudták venni a munkáját, még ha közülük voltak, akik nem szimpatizáltak vele, az 1994-es ruandai népirtást és azt követő időszakot a kutatóközpont is megsínylette, Fossey kunyhójából alig maradt valami. Szerencsére az általa létrehozott alapítvány továbbra is működik, de mivel változnak az idők, kicsit változott annak szellemisége, támogatják az ökoturizmust, ugyanis szerintük az segít a helyi közösségeknek abban, hogy olyan módon tudjanak élni, ami a hegyi gorillák érdekeit szolgálja.
