Sok izgalomra nem számítottam – elvégre, lássuk be, aki végignézett egy március 15-ét Budapesten, az végignéze az összeset –, gondoltam, minden a szokásos mederben zajlik majd, Brüsszel, Himnusz, Nemzeti dal, utána – attól függően, hogy az ember az ellenzék melyik szegletét választja – reggae és fűszag vagy szomorú tekintetek és gonosz bankok.
Ehhez képest kellemesen csalódtam. Tíz perce sem szálltam le a bicikliről, amikor a Nemzeti Múzeum közelében a következő helyzeteken voltam túl:
- a biztonságiak elhajtottak a kordonok közeléből, mint mondták, azért, mert nem mehet be senki, akinél fényképező van;
- az utcai harcos miniszterelnök urat, akit ezek szerint ilyen eszközökkel kell megvédeni az agresszív fotósoktól, úgy konferálták fel, hogy „most pedig felkérem Magyarország minek… miniszterelnökét, hogy tartsa meg ünnepi beszédét”;
- egy öltönyös, kokárdás férfi katonai gyászindulókat kezdett trombitálni, ahogy Orbán elkezdte a beszédét, a valtonosok nem tudták, hogy megvédjék vagy elhajtsák-e, a közönség sem értette, valaki odakiabált neki valamit oroszul;
- egy vörös palástos férfit kiszedtek a sorból, szegény nem értett semmit, mint kiderült, Lengyelországból érkezett Orbán Viktor kedvéért, a gyanús jelvények és kitűzők pedig vallási szimbólumok.
Hosszan cébéztek, hogy mi legyen, az eredményt nem vártam meg, remélem, sikerült bejutnia. Az viszont megint kiderült, hogy
ezt az országot valójában egy rosszul promptolt AI generálja, többek között ettől ilyen csodálatos.
Hát így maradtam le a miniszterelnök beszédéről. A hozzám eljutott foszlányokból azért kiderült, hogy sokszor elhangzott Brüsszel neve, így gondolom, nagy retorikai pálfordulás nem volt az elmúlt tíz évhez képest.
Miután nem jutottam be, úgy döntöttem, az egész napom erről szól majd: kint, a széleken fotózom a – szó szerint – perifériára szorult arcokat, akik ezzel együtt is a puszta jelenlétükkel elmesélik, miről szól egy-egy ilyen nap. Van itt minden, utcadivat, kokárda- és magyarságérzés-méregetés, vicces jelmezek és egy úr, aki nem tudta hová tenni a kiló kenyerét. Szóval Magyarország maga.
A nemzeti önkifejezés alapfokozata: kokárda, kokárda, kokárda

Fotó: Neményi Márton
Második szint: kokárda nélkül, zászlóval a kézben

Fotó: Neményi Márton
Ugyanez, csak arcszőrben

Fotó: Neményi Márton
Harmadik szint: amikor mindent a baseballsapkára bízunk

Fotó: Neményi Márton
Zavarba ejtő trombitajáték mint kifejezőeszköz

Fotó: Neményi Márton
A lengyel kapcsolat (és az összezavarodott szekusok)

Fotó: Neményi Márton
A legerősebb 2024-es fashion statement: az uniszex nemzeti hajráf

Fotó: Neményi Márton
Respekt és tisztelet: van, aki mindenféle trikolór kiegészítő nélkül is hozza a nemzettudatot

Fotó: Neményi Márton
És van, aki nem bízza a véletlenre

Fotó: Neményi Márton
Szabadság, szerelem

Fotó: Neményi Márton
Zenész nagyon sok identitással

Fotó: Neményi Márton
Nem tudjuk, melyik motívumot emeljük ki, talán a kiló kenyér teszi fel az i-re a pontot

Fotó: Neményi Márton
Ennyit arról, hogy a trikolór és a szivárvány üti egymást

Fotó: Neményi Márton
Itt éppen lakossági elektronikus zene szólt

Fotó: Neményi Márton
„Esetleg egy kis mosolyt szabad kérni?”

Fotó: Neményi Márton