Miután tavaly világraszóló botrány kerekedett a World Press Photo kiállítás budapesti állomásából – Duró Dóra kifogásolta a meleg közösséget ábrázoló képeket, a múzeum erre leválasztotta és korhatárosította a vonatkozó szekciót, a döntés pedig egy múzeumigazgatói székbe és országimázs-katasztrófába került –, idén úgy kerülték a témát és a tárlatot a magyar intézmények, mint a tüzet. Miután két múzeum is visszadobta a lehetőséget – pedig az LMBTQ-témák az idei felhozatalon nem olyan hangsúlyosak –, a szervezést végül átvette a főváros, és az elhagyatott Biodóm egyik fényes, de kissé zsúfolt termében rendezték meg a kiállítást.
Hogy mitől féltek ennyire, az nem derül ki; az viszont igen, hogy a világ nem lett vidámabb hely 2023-ban, mint előtte. Covid helyett árvizek, háború helyett (majdnem annyi emberéletet követelő) bányászat és fakitermelés, illetve láthatunk még eltűnő őslakos közösségeket és Amerika első női asztronautáját, akiről végre ki lehet mondani: meleg volt.
Fotó: Mohammed Salem
Az egész World Press kiállítás leginkább szívbe markoló képén nem is látható emberi arc – nem is hiányzik, annyira általános a téma – a gyász és a háború is –, hogy mára tényleg mind érintettek vagyunk, vagy lehetnénk. Inas Abu Maamar az unokahúga, az ötéves Saly holttestét szorítja magához; a gázai kislánnyal egy izraeli rakéta végzett álmában. A kiállításon természetesen kiemelt figyelmet kap az Izrael és a Gázai-övezet közt dúló háború, ám a szervezők nem foglaltak állást az egyik oldal mellett (vagy ellen) sem, és nem is maszatolják el a valóságot: egyszerűen megmutatják mindkét oldalt. Az üzenet egyértelmű: teljesen mindegy, ki kezdteami ott folyik, megindokolhatatlan, védhetetlen és feldolgozhatatlan.
Fotó: Jaime Rojo
Azt hiszed, ezen a képen levelek csüngenek az ágakról? Nézd meg jobban: ezek bizony királylepkék. Az El Rosario-i lepkerezervátum fáira évről évre visszatér ez a rengeteg példány: pontosan tudják, hova kell menniük, hogy átvészeljék a telet. Ez a mexikói erdő az egyik utolsó biztonságos terület a téli álomra: a kilencvenes évek óta több mint 80 százalékkal csökkent az állomány, a lepkefajt lassan a kihalás fenyegeti. Csak az utóbbi években indult be a nemzetközi mentőakció: Kanadától Amerikán át Mexikóig ilyen rezervátumok segítségével mentik a lepkéket.
Fotó: Alejandro Cegarra
Azt tudjuk jól, hogy bánik Amerika az illegális menekültjeivel Trump elnöksége óta; Alejandro Cegarra sorozata arról szól, hogy Mexikó sem emberségesebb. Az egyébként nyitott és befogadó országra kész menekültáradat zúdult a közép- és dél-amerikai politikai és társadalmi feszültségek hatására, erre pedig nem voltak felkészülve. A 2020-as szigorítás óta mindenki úgy jut át, ahogy tud: folyókon, pusztákon, falat mászva, vagy a Szörnyeteg nevű tehervonaton, amelyen elrejtőzhetnek a migránsok. A képen a Suchiate folyón gázoló 3 ezer fős tömeg egy része látható; ők egyébként már meg sem állnának Mexikóban, egyenesen Amerika a cél. Mexikóban ugyanis nem sok jó vár rájuk: a határmenti „menekültvárosokat” erőszak és korrupció uralja.
Fotó: Adem Altan
Mesut Hançer lánya, a 15 éves Irmak kezét szorongatja, miután a török földrengésben összedőlt az anyja háza, ahol a lány is aludt. A család megmenekült: a pékséget üzemeltető férfi kétségbeesetten telefonált haza, amikor a földrengés kitört Dél-Törökországban. Mindenki jól volt, de a lányt senki nem érte el. Nem sokkal később kapták a hírt, hogy a nyolcszintes épület, ahol az anyja élt, és ahova Irmak átment előző nap, teljes egészében megsemmisült. A fotós, Adem Altan még a mentők és a katasztrófavédők előtt ért oda; mint mesélte, mindenki lázasan pakolta a romokat, hátha megtalálják élő rokonaikat, Hançer azonban csak ült ott a hidegben, esőben, és nem mozdult. Az ilyen képeknél felmerülhet a gyanú, hogy a fotós kihasználja alanyait és a tudtuk (vagy józan beleegyezésük) nélkül készíti el és publikálja a fotót, de itt erről nincs szó: maga az apa hívta oda és kérte meg, hogy „fotózza le a gyerekét”. A kép végül a törökországi tragédia jelképe lett.
Fotó: Daniel Chatard
Ezen a képen a német RWE energiacég bont le egy régi templomot Immerath falujában. Hogy miért történik ilyesmi az európai civilizáció bástyájában? Hát azért, mert még a zöldenergiára felesküdött országban is borzalmas pusztítást végez a szénenergia-függés: falvakat és erdőket tesznek a földdel egyenlővé, hogy terjeszkedjenek a bányák. Itt például a Garzweiler nevű. Az immerathi katedrális ráadásul csodálatos épület volt, és nyüzsgő élet folyt benne, mégsem maradhatott. Az RWA a lakosokat persze átköltözteti, de ez sovány vigasz. Németország már több mint fele részben megújuló energiát használ, de még így is több szenet éget, mint bármely más EU-s állam. Az erdő- és faluirtás ellen hatalmas tüntetések folynak, a demonstrálók gyakran a testükkel próbálják a gépek útját állni, de a hatóságok minden alkalommal feloszlatják, elszállítják őket.
Fotó: Eddie Jim
Ez a kép sem lenne értelmezhető szöveg nélkül. Fijiben, a Kioa-sziget tengerében állva a 72 éves Lotomau Fiafia azt mutatja az unokájának, hogy itt az ő idejében még szárazföld volt. Az itt élő idősek saját tapasztalattal rendelkeznek klímaváltozás-ügyben: nem csak a szélsőséges időjárást érzik, hanem a tengerszint emelkedését is. Fiafia az élő példa arra, hogy ezek a változások már egy emberöltő alatt is éreztetik a hatásukat. A globális tengerszint 1901 és 1990 között 1,4 milliméterrel nőtt évente; 2006 és 2015 között 3,1 millimétert. Fiji partjai ennél is gyorsabban tűnnek el: 1993 óta évi 4 milliméter az emelkedés mértéke. Mára a sziget falvait fenyegeti a globális felmelegedés.
Fotó: Mackenzie Calle
Ez a képsorozat sokkal inkább kortárs képzőművészet, mint dokumentarista fotográfia. Mackenzie Calle A meleg űrhivatal (The Gay Space Agency) a címe ellenére nem olyasmi, ami miatt kitiltanák a politikusok a múzeumokból, vagy ami miatt tüntetne Duró Dóra. (Reméljük.) Egyszerű montázsokkal hívja fel a figyelmet arra, hogy a NASA története tele van homo- és transzfóbiával. A képen láthat Sally Ride nem csak az első amerikai nő, aki az űrben járt, hanem az első LMBTQ-ember is az asztronauták közt. Homoszexualitása azonban csak 2012-es halála után derült ki, akkor is úgy, hogy a halálhír megemlítette partnerét, Tam O’Shaughnessyt, aki történetesen nő, és akivel akkor 27 éve voltak együtt.
Forrás: Marco Garro
A perui melegekről és transzszexuálisokról szóló multimédiás alkotás azonban már olyan, ami szemet szúrhat a magyar politikusoknak is. Peruban nem ismeri a jog a gyűlöletbűncselemény fogalmát, azaz azok, akiket szexuális orientációjuk miatt támadtak meg, nem sok segítségre számíthatnak a hatóságoktól. Már csak azért sem, mert az országot irányító „baloldali forradalmárok” módszeresen terrorizálták és kínozták a melegeket, függetlenül attól, hogy vállalták-e, vagy csak „gyanúsak” voltak. Azóta sem kutatják ezeket a bűncseleményeket; 2003-ban feltárták ugyan a diktatúra viselt dolgait, de nem tértek ki külön az LMBTQ-embereket ért támadásokra. Marco Garro fotográfus és újságíró ezen szeretne változtatni a weben publikált képeivel és a hozzájuk kapcsolódó történetekkel.
Fotó: Sandra Mehl
A klímaválság miatti népvándorlás már a nyugati világot is elérte: Amerikában, New Orleans közelében éppen egy 130 kilométer hosszú partszakasz tűnik el, az ott található városokkal együtt. A kormány segít, akinek tud, de mindenki nem kaphat támogatást; a képen látható Roger Naquin is ilyen. Megszokásból üldögél a régi házában, amely lakhatatlanná vált az Ida hurrikán pusztítása után. Ha rendbe is szedné, a penész miatt életveszélyes lenne ott élniük. Most egy lakókocsiparkban húzzák meg magukat, éppen ezért támogatásra sem jogosultak családjával. Ironikus, hogy éppen Luisianában erős az olajkitermelés, azaz az az ipar, amely nagyrészt a globális felmelegedésről tehet.
Fotó: Pablo E. Piovano
Hálaadás Chilében: a Mapuche közösségben nem pulykát sütnek, hanem bárányt áldoznak. A szertartás lényege, hogy az őslakosok spirituális (női) vezetője, a machi transzba esik, és elődeitől kér útmutatást népe számára; ez után következik az áldozat. Útmutatás márpedig kell: a Chilében és Argentínában szétszórt Mapuche közösség maradék tagjai, akik túlélték a kolonizációt és az agresszív terjeszkedést, most szembe kell, hogy nézzenek a kapitalizmussal: földjeiket tönkreteszik a bányászat, erdészet és a vízerőművek kedvéért, nekik pedig kevés eszközük van, hogy megakadályozzák ezt. A fotós, Pablo Ernesto Piovano is csak annyit tehet, hogy megmutatja őket.