„A női hangnak, a női jelenlétnek nem csak a pálya szélén van helye” – Csisztu Zsuzsa az Egyenlítő podcastban

Csisztu Zsuzsa sorsa a ’76-os olimpiát nézve „dőlt el” gyerekként, amikor Nadia Comăneci román tornászt látta a fekete-fehér tévén. A család azóta is sokat emlegeti, amit akkor mondott: „anyukám, én akarok lenni a Himnusz a dobogón”, meséli az olimpikon az Egyenlítő podcastban.

Mint mondja, nagyszerű edzői voltak, fantasztikusnak tartotta, hogy azt csinálhatta, amit szeret. A tanulás és sport között pedig szó sem volt arról, hogy dönteni kelljen, hiszen azok kéz a kézben jártak. Edzői negyedévente ellenőrizték a bizonyítványt, és aki nem tanult jól, annak az volt a büntetése, hogy nem mehetett edzésre, amíg nem javított.

A sport nagyban formálta személyiségét többek közt személyes útjának megismerésével, saját határainak feszegetésével, a vereség méltóságteljes elviselésével vagy éppen a győzelem szerény ünneplésével.

Fiatalon szakadt el családjától

Gyerekként kezdett sportolni és egyre nagyobb sikereket elérni a torna világában, majd meglehetősen fiatalon szakadt el családjától is, amikor Amerikában kapott ösztöndíjat. Ez pedig a mobiltelefon és internet előtti világban valódi kihívást jelentett. Ahogyan eleinte az angol nyelv használata is.

1988-ban még édesanyja adta be jelentkezését a televízióhoz, kisebb szakkomentátori feladatokat is ellátott már, de a nagy hírt aztán Vitray Tamástól tudta meg telefonon. Ő mondta el neki, hogy bár az olimpiai csapatnak abban az évben nem lehet a tagja, megkapja a lehetőséget a közvetítésre. Egyik karrierje tehát tulajdonképpen „átfolyt” a másikba.

Csisztu Zsuzsa (Fotó: TV2)

Meg kellett vívnia a harcait

Amennyire nagy kihívás volt Amerika, legalább ekkora volt a tévézés is, hiszen előtte nem ült a Telesportban nő sem képernyőn, sem a sporthírekben. Ráadásul nagyon fiatal is volt még. A kihívások mellett pedig a támadások is sorra érkeztek: felháborodott nézői levél például, hogy nőként hogyan merészel totó eredményt beolvasni…

Meg kellett vívnia harcait a munka közegén belül az idősebb generációval is. Méghozzá a felkészültséggel.

Saját hangjára kellett rátalálnia

Kitartásban, eltökéltségben és alázatban is sokat adott számára, hogy olimpikon volt. Mint mondja mai napig fontos ütőkártyája ez. Többek közt az empátia miatt is, melyet a sportolók iránt érez és amely ma már talán egyre kevésbé tapasztalható.

5-6 évébe telt megtanulnia, hogy nem a férfi kollégákra kell hasonlítania, hanem önmagának lennie. Megtalálnia a saját hangját, saját gondolatait és saját elképzeléseit. Ma már nem kapjuk fel a fejünket, ha nőt látunk egy stúdióműsorban, a 90-es években azonban ez még szinte elképzelhetetlennek tűnt. Csisztu Zsuzsát pedig, mint mondja, boldoggá teszi, hogy volt lehetősége, módja és kitartása kitaposni az utat.

A feladatoknak még messze nincs vége

Megdöbbentő belegondolni, de még mindig harcolni kell azért, hogy felfigyeljünk a nők teljesítményére. Arra, hogy egyáltalán esélyt kapjanak rátermett nők. Óriási a disszonancia még a sportolók díjazásában is. A European Aquatics például büszkén hirdette ki, hogy a Bajnokok ligája sorozat végén a férfi csapatgyőztes 125 ezer euró díjat kap. A női csapat győztes ugyanakkor 20 ezer eurót. Tehát ma, 2025-ben gyakorlatilag 105 ezer euró különbség van a győztes férfi és női csapat díjazása között. „Nekünk az a dolgunk, hogy ezekre az egészen elfogadhatatlan jelenségekre rámutassunk, mindenképpen kétszer aláhúzzuk, elmenjünk a falig – fogalmaz Csisztu Zsuzsa. – Rá kell mutatni, hogy ez nem maradhat így”.