Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem vigyáznak az unokákra
Létrehozva: 2012. július 11. 10:11
Csak kiváncsi vagyok, hogy ez gyakori probléma-e, vagy rtikaság.
Az a helyzet, hogy itt a vakáció, és se az én szüleim, se az anyósomék nem vigyáznak a gyerekekre. Egyikük 7 másik 5 éves, elég hosszú a szünet, mi minden szabinkat velük töltjük, táborban is voltak, de így is van 2-3 hét amikor egyszerűen már nincs hova tenni őket. Kézefekvő lenne a megoldás, hogy a nyugdíjjas nagyszülők vigyazzanak rájuk, de nem szívesen vállalják, Már kellemetlen megkérni őket. Eddig összesen 1,5 napot "kaptunk" tőlük nyögvenyelősen. Azért nem értem az egészet, mert egyébként tök türelmesek, amikor együtt vannak, úgy tűnik jól érzik magukat velük.
Gyerekkoromban heteket töltöttem a mamáékkal, mi sem volt ennél természetesebb. Igaz, akkor még korábban nyugdíjba mehettek, anyukám sajnos még a munkahelye miatt nem tud segíteni.
Szia!
Van ilyen, s hát ez van...el kell fogadni, tenni nem tudsz ellene semmit.
Anyósom egy szinttel lakik alattunk, s tavaly jutott el odáig, hogy levitte őket a játszóra (a nagyfiam már elmult 9).
Az oka pedig az, hogy mindent megenged neki, hiába kérem, hogy ne tegye, de "a gyereknek nem lehet nemet mondani". S ennek köszönhetően nem bir velük egyedül.
Anyukám már pici korukban is elvitte őket 1-2 hétre, de ő 200km-re lakik. S sajnos a 4 évesem még nem mertem elengedni egyedül olyan messzire egészségügyi okokból. De nemsoká elkezdek dolgozni, s jövő nyáron biza fog menni ő is. Neki szótfogadnak, mert kezdetektől ugy állt hozzájuk, ahogy kell. Nem ajándékokkal akarta megvásárolni a szeretetüket. S ennek ellenére imádnak nála lenni.
Esetleg neked vagy a fárjednek nincs testvére, s unokatesókkal együtt tölteni a nyarat? Én gyerekkoromban nagyszülők hiján sokat nyaraltam unokatesóméknál, s ők is jöttek vissza hozzánk kölcsönösen.
Pont ezért írtam, hogy magadban nézd meg ezt a témát, mert éreztem, hogy ez egy olyan elfojtott ézelemmegnyílvánulás, amiről eddig tán magad sem tudtál.
Ezek azok a beszélgetések, aminek az a haszna, hogy egy ember szembetalálkozik a saját "gondjaival" és amikor erre rálát, akkor már könnyebbé válik legközelebb az ilyen helyzetekben való részvétele.
Én sem terveztem, hogy ennyire belefolyok ebbe a témába, aztán amikor már nyakig benne voltam, eszembe jutott, azért egy kicsit átléptem azt a bizonyos határt...de akkor már késő volt...
Teljesen igazad van, és a férjem is eljutott odáig, hogy kiáll mellettem, és a gyerekei mellett, mert mi vagyunk a családja!
De idáig nagyon hosszú volt az út, és sokat tanultam menet közben:( (persze szívesen kihagytam volna egy-két dolgot, de mivel az ember nem választhatja meg a saját szüleit, a férjemnek ezek az emberek jutottak)
Nincsenek közös utazások, és minimálisra csökkentek a hétvégi közös ebédek is:(
Nagy igazság lehet abban, hogy valóban azt hiszik, tökéletesek, és nem kell változtatniuk, és valószínűleg én vagyok a hülye... erre eddig még nem gondoltam...
Egy korábbi hsz-odra még reagálnék:
Ha képesek lennének normális emberi kommunikációra, ha megértenék, ha felfognák, sokkal könnyebb lenne.
Így a részükről folyamatosan sértődések láncolata zajlik...
Hadd jegyezzem meg, hogy nemcsak a kulturáltan elmondott vélemény jelent kommunikációt. Sok ember pont ebből nem ért semmit. Az is kommunikáció, hogy kihez hogyan viszonyulsz.
Van, aki abból ért, hogy nem hívják többet vendégségbe és őhozzá sem nagyon mennek.
Van, aki abból, hogy az eszetlen megjegyzésére (pl. milyen alakod van a szülés után) elküldik a fészkes fenébe.
Alapesetben én is konfliktuskerülő ember vagyok, de ilyen szélsőséges embereknél azt mondanám: IGEN, TESSÉK NYUGODTAN MEGSÉRTŐDNI! Legalább ők sem akarnak velem találkozni!
Lehet, hogy te a kedvességeddel, a kompromisszum-kereséseddel, és azzal, hogy sértődés után te kezdeményezed a békülést, azt hiteted el velük, hogy ők alapvetően jól csinálják a dolgokat, csak te néha zizi vagy, de majd rájössz, hogy igazuk van, és akkor kiengeszteled őket. Vagyis azt szűrik le, hogy nekik semmit sem kell változniuk a jó viszonyért, mindig veled van a baj.
Csak egy példa:
730. hsz-odból idézek (étteremi jelenet):
"......ekkor kitört a sírás, Apósom hozta a szokásos formáját, kapjam fel a hülye hisztis gyerekemet, és takarodjak kifelé, mert lejáratom, leégetem......."
Nos, mint férj mondom: ha az én feleségemnek valaki ilyet mondana, akkor szépen felállnék, venném a cuccainkat és közölném, hogy aki a feleségemet távozásra szólítja fel, annak a társaságában én sem kívánok tovább maradni.
Tudom, közös utazás volt, de még úgy is lehet, hogy tőlük függetlenül vonattal, busszal hazamentünk volna, hogy megértse: ilyet az én feleségemnek (pláne ilyen ok miatt) nem mondhat.
Távol álljon tőlem, hogy megbántsalak, hiszen amiket írsz, nagyon is tetszik, de ez a fajta kibeszélése apósodékról nem szimpatikus.
Értem és megértem, hogy ilyenek, magam sem látnám őket másként, mégis azt mondom, hogy neked is szembe kellene nézned ezzel, hogy ennyire ki vagy akadva attól, amit tesznek vagy éppen nem tesznek.
Örülök, hogy a Te véleményed is engem igazol...
Volt olyan időszak, mikor elbizonytalanodtam, hogy talán az én értékrendemmel, vagy értékítéletemmel lehetnek gondok, vagy csak túl sötét az a szemüveg, amivel az ő világukat szemlélem...
Apósom mindig vezető állásban dolgozott, régebben igazgató volt, most saját cégét vezeti. Nagyon büszke magára, és elégedett az elért sikereivel!
Borzasztóan arrogáns, pökhendi, és csak egy véleményt ismer el igaznak, a sajátját!
Apukám pont az ellentéte, ő is mindig fontos ember volt, és felelős vezető, de szerény is egyben, ami nagy erénye, és képes meghallgatni másokat, emberszámba venni...
Előttem ez a példa volt, ilyen családban nőttem fel, és ebben hiszek én is...
Triviál hsz-át alátámasztva magam is megerősíthetem, ez is csak történetfüggő.
Egy ismerős családnál hasonló a helyzet. Ugyanis különböző a családok pénzügyi lehetősége, és ehhez mérten az év minden hónapjára jut vagy két ajándékozási alkalom.
Ők meghatározták az összeget, de azért, hogy a fölé ne menjen senki.
Ez természetes, hogy magamból indultam ki, de tudod azért a véleményem fenntartom, hogy egy gyerek nem attól jó vagy rossz, hogy verik vagy sem.
Másképpen megközelítve a témát - ahogy már írtam is -, azt gondolom, hogy egy gyerek soha nem lehet olyan rossz, hogy azért verést kapjon.
De ha még tovább fűzöm a gondolataimat, meg a már megszerzett tudásomat, akkor még azt is mondom, hogy a gyerek olyanná válik, amilyenné a szülő engedi válni.
Minden esetben kizárólagosan a szülőt tartom a gyerek "nevelésében" mérvadónak. (Más szóval hibásnak.)
Amikor egy szülő arról beszél, hogy milyen az ő gyereke, akkor én nem a gyereket látom benne, hanem azt a szülőt, akinek ilyen a gyereke.
Természetesen ezt is az én tapasztalatom alapján mondhatom, de eddig úgy tűnik, hogy nagyon valóságos talajon mozgok ezzel a véleményemmel.
Mostanában hallottam erről a kommunikációról, én most kezdem az ismerkedést a mibenlétével, de máris tetszik.
http://www.youtube.com/watch?v=l3Nm5G-mNXM
Pedig ebben a családban az a borzalmas szokás, hogy összegben meghatározták, mennyit ér egy születésnap, egy névnap, és mennyit kell ajándékvásárlásra fodítani karácsonykor:(((
Azt hittem, már semmin nem lepődök meg, de most megint padlót fogtam.
Döbbenetes.....
Szívesebben kerülnék rokonságba az Addams-family-vel, mint velük....
67 éves vagyok.
Három gyerekem, háromféle.
De mindegyik diplomás(a nagyfiam most 43 évesen szerzi a 3.-at) mindegyik szabad ember.
Már ami az élet felfogását jelenti.
Három olyan egyéniség akikre nagyon büszke vagyok,mert
jó emberek,jó lelküek,segítőkészek,és sikeresek.
Ezt tartom a legfontosabbnak.
Igaz mostanában többett dolgoznak mint szeretném,de mindegyik azt csinálhatja amit szeret.
Az unokáim gyönyörüek,és ahányan vannak annyifélék.
Sokszor fáj mindenem,és sokszor mondom is nekik,ne törődjenek avval ha panaszkodom,csak jöjjenek,és hozzák az enyéimet,mert ha velem vannak semmi bajom.nem fáj semmi,csak ha elmennek marad csend utánuk.
Ami viszont mostanság elgondolkodtat,hogy ha játszótéren,vagy vonaton, buszon vagyok az unokáimmal,azt látom ,hogy kevés a gyermekeivel játszó,beszélgető szülő..több a mobilozó,internetező anyuka,kismama.
Igen,ő egy ilyen gyerek volt,ezer bajjal-gonddal,és ezért talán őt szeretjük a legjobban .
Viszont gyerekként nyaralni ,táborba csak a bátyjával engedtük .
Nagyszülőknél -rokonoknál csak velünk
Ő az az ember,hogy aki nehézzé teszi azt hogy szeressék,pedig csupa szív-lélek.
Ma már 40 éves,egyetemet végzett és becsavarogta világot,idén ismét Új-Zélandra készül,igaz most már a párjával.
Sikeres,boldog ember,és ez a lényeg...nekem.
Kedves Goldmund!
Ebéd-főzés: Anyósom eleinte a sok munkára hivatkozva nem folytatta eme nagyon hasznos időtöltést, de később kiderült, utálja a konyhai tevékenységeket, ezért szereti, ha ezt más végzi helyette.
Nagyon sok alkalommal levettem a válláról ezt a terhet, mert nekem vele ellentétben nem esik nehezemre a sütés -főzés csak egy idő után, amikor szinte minden hétvégén teljes kiszolgálásban volt részük, és ezt nemhogy megköszönték volna, úgy viselkedtek a mi otthonunkban, hogy az bántó volt, közöltem a férjemmel, én ezt nem csinálom tovább, mert elegem van!!! Tudomásul vette, elfogadta, és szinte teljesen megszüntek a nálunk lévő családi összejövetelek (legalábbis egy időre)
Tudod, nem vagyok haragtartó, és a mi családunkból hozott minta hatására, megint én léptem és nyitottam feléjük:)
A sógoromék is elég furák.
Mivel mi a bátyámmal nagyon jó testvérek vagyunk, gondoltam a férjeméknél is kölcsönös és elég erős ez a kapocs, tehát őket is többször meghívtuk, de ők nem viszonozták :( nekik valószínű nem volt fontos, én pedig nem szeretem az egyoldalú kapcsolatokat.
Mikor megszületett a kislányuk, ahogy az illik, ajándékot vittünk a kicsinek és az Anyukának is, mikor meglátogattuk őket, és utána még többször, (itt ne nagy dolgokra gondolj, egy apró kis ruhadarab, egy kis játék, mesekönyv, a gesztus a lényeg, nem az ajándék értéke)
Ők Bencének a közel négy év alatt soha semmit nem hoztak, és Annának sem... ha valami alkalom van, vagy megvesszük mi az ajándékot, és utána talán kifizetik pár hónap múlva, mert nem érdekli őket:(
Pedig ebben a családban az a borzalmas szokás, hogy összegben meghatározták, mennyit ér egy születésnap, egy névnap, és mennyit kell ajándékvásárlásra fodítani karácsonykor:(((
Nekem ez nagyon torz, dolog, mert az én Szüleim, éppen azt hangsúlyozzák, hogy csak valami apróságot, mert mindenük megvan, és ha valamire mégis szükségük van, úgyis megveszik, tehát elég egy virág, vagy egy fénykép az unokákról, szépen bekeretezve, vagy egy fényképalbum album, a közös élményekkel... mert számunkra ezek sokkal értékesebbek egy drága gyémántgyűrűnél...
Jajde aranyos vagy!!
Ezt megmutatom a doktorúrnak ,ha hazajön!
Tudod,utólag mindenki okos.
Különben egyik gyerekem se vett engem soha olyan komolyan(sajnos mai napig sem),hogy merengjen a "tévedéseimen".
Szeretnek olyannak amilyen vagyok,..rapszódikus,egzaltált,tyúkanyóként.
Talán ezért vagyunk mindannyian máig is egy "fészekalja",megbocsájtjuk,elfogadjuk a tökéletlenségét bármelyikünknek.
A te emlékeid valszeg súlyosabbak lehetnek a seggrepacsikról..
Köszönöm:)
Csak egy gondolat erejéig visszakanyarodnék az előző napok témájához:)
Nagy gondot okoz, ha egy szülő nem akarja tudomásul venni, hogy a gyereke felnőtt, nem képes elfogadni, hogy saját, külön élete van, saját gyerekekkel, akiknek a nevelését szeretné a legjobb tudása szerint és szeretettel végezni.
Bizonyára nem egyformán élik meg a szülők a leválás folyamatát...
Anyukámnak is nagyon nehéz volt, de ezt akkor nem éreztette velünk, előttünk nem sírt, nem volt szomorú, és nem mondogatta, viszont később, beszéltünk róla.
Először a bátyám költözött el otthonról, pár év múlva én is követtem őt, a fővárosba... nagyon üres lett a ház nélkülünk, és igaz, hogy hétvégente hazajártunk, de az már nem volt ugyanaz:(
Anyukám ráadásul abban az időben vesztette el a munkahelyét, az elsőt, mert kb húsz évig ott dolgozott:(
Ott állt, munkahely és a két gyereke nélkül, ez eleve hatalmas változás volt az életében, de mivel nagyon érdekelte a lakberendezés, először tanult, majd elkezdett ezzel foglalkozni. A legjobb barátnőjével közösen vágtak neki ennek a feladatnak:)
Nekünk persze nagyon nagy élmény volt az új élet, hatalmas élményekkel...
Bizalmat kaptunk a szüleinktől útravalóul, és szabadságot, mert felnőttünk ahhoz, hogy bizonyos dolgokban önálló döntésseket hozzunk.
Ha hibázunk, ami azért szerencsére ritkán fordult elő, és nem voltak óriási ballépéseink:) tanultunk belőle.
A férjem családjában valahol én úgy látom, ez a természetes levállás valahol elakadt, és a szülők a mai napig azt hiszik, hogy az a helyes, ha beleszólnak a fiúk dolgaiba, kívülről próbálják irányítani az életét, és ebből adódnak a konfliktusok, mert ez sokszor teher...
Ha képesek lennének normális emberi kommunikációra, ha megértenék, ha felfognák, sokkal könnyebb lenne.
Így a részükről folyamatosan sértődések láncolata zajlik...
Szia!
Követtem a hsz-aidat, csak nem volt időm véleményt írni, pedig lett volna mit. Így most korábbi hsz-aidra reflektálnék.
Egyszer írtál arról, hogy nálatok ebédelő apósod meghívta a sógorodékat is, akik jöttek és ebédeltek.
Nos, erről az a véleményem, hogy nemcsak apósod nem tud viselkedni, de a sógorodék sem! Felnőtt ember megérti, hogy nem a házigazdától jött a meghívás, tehát nem kell komolyan venni. Másrészt: ha nálatok ebédidő volt, akkor náluk nem? Ha én ebédfőzés vagy ebédelés közben vagyok, nem ugrok föl az asztalhoz, hogy vendégségbe induljak. Vagy minden hétvégén potya ebédre várnak, és nem főznek?
A (garázs)kulcsról.
Bevallom, először nem értettem, kinek a garázsáról van szó, annyira hihetetlen volt, hogy a ti garázsotok kulcsát az apósod osztja el.
Nagyon egyetértek -1- fórumtárs 837. hsz-ával, aki ezt írta:
"Amikor az após rendelkezik zárcseréről és kulcsok elosztásáról, akkor ott hiányzik annak az otthonnak a gazdája. "
Erre nem mentség, hogy férjednek nincs műszaki érzéke, ezért apjával szerelteti fel a zárat. Persze, nem vagyunk egyformák, de bizonyos dolgokba egy felnőtt embernek bele kell tudni tanulnia. Mi lenne a véleményed egy olyan kétgyerekes anyáról, aki azt mondaná: nincs érzéke a főzéshez, ezért egyáltalán nem főz.
Ha az apósnak amúgy is hajlama van arra, hogy a ti házatokban úgy viselkedjen, mintha az övé lenne, ezt csak erősíti, ha azt látja, hogy nélküle semmit nem lehet megoldani, fölszerelni és már csak az ilyenek miatt is folyton hívjátok, rá vagytok szorulva.
Az a minimum, hogy a zár feltevésekor ott van a férjed, még ha mást nem tud csinálni, csak a csavarhúzót kézbe adni akkor is. A kulcsok pedig nála vannak, a végén kipróbálja és ő osztja el....
Kedves Dapazso!
Bizonyára idősebb vagy nálam, és nagyobb tapasztalatod van a gyereknevelés terén, ha három manót is elindítottál az élet rögös útjain:(
Talán én most még könnyen beszélek, Bence alig négy éves, Annácska pedig kilenc hónapos:(
De vannak emlékeim, és saját tapasztalataim a bátyám már tíz éves ikerfiaival... mikor még nem voltak gyerekeim, nagyon sokszor vigyáztam rájuk, nagyon szeretem a gyerekeket, és ez mindig jó program volt, mindhármunk számára.
A bátyámék mindig nagyon következetesek voltak a fiúkkal, a sógornőm négy éves korukig otthon volt velük, és utána is csak fél naposak voltak az oviban.
Most is megértik, a határokat, a korlátokat.
Sokat játszanak, néha egyedül, néha közösen, vagy a szüleikkel, vagy a két éves kishúgukkal. Olvasnak, néha néznek tévét is, és napi két órát használhatják a számítógépet:) bringáznak, úsznak, és egy a lényeg, soha nem unatkoznak.
Mert legtöbbször a baj akkor kezdődik, mikor egy gyerek nem tud magával mit kezdeni:)
Ezért fontos, hogy tartalmasan teljenek a napjai...
Emlékszem, mennyit játszottunk a bátyámmal, és olykor az unokatestvéreinkkel is... akkor még nem volt számítógép, se mobiltelefon, se videójátékok, se egész napos tévéműsor:)
Kint a kerben, homokoztunk, a Nagyikámtól elkértük a kávézaccot, játszottunk éttermeset... kipakoltuk a régi szőnyegeket, és függönyöket, abból készült a házunk, a babák voltak a gyerekeink, a fóliasátor a busz, abban utaztunk, aztán, ha meguntuk, nekem volt babaszobám, kicsi, apró babaház, bútorokkal és babákkal, a bátyámat sokszor rá tudtam venni, játszunk együtt, cserében én is autóztam vele:)))
Aztán voltak közös programok, segítettünk megtölteni a palacsintákat, mosogatás után segítettem törölgetni, a Nagypapám és a bátyám sokszor szereltek együtt...
Tanultunk németül, együtt festettünk, Nagyikám sok mesét ismert, és bár szinte kívülről ismertük már őket, újra és újra csodálattal hallgattuk.
Nagypapám, a földgömböt ismertette meg velünk, és a térképet tanulmányoztuk, vagy órát készített kartonból, és megtanultuk a római számokat, a görög és német abc-t. A lényeg ugyanaz volt, soha nem unatkoztunk:)))
Mondjuk én soha nem használnék ilyen erős jelzőket, de a megállapításod nagyon találó.
Mindig kíváncsi voltam, hogy egy kívülálló hogy látja, valóban én féltem a gyerekeimet, vagy az a normális, hogy meg akarom óvni a felelőtlen Nagpapától:(
Igazad van, nem érdemes. De annnyira jó, amikor még valaki szaladgálhat az unokával, vagy éppen utánuk.
Amikor találkozom velük - fiúk -, mindig örülök, hogy még kapok puszit.
Mert hamarosan ez meg fog változni, de attól még nem lesznek kevésbé kedvesek a szívemnek.
De nem kell elmenni ebben a témában az unokákig, hiszen nem az ő dolguk a nagyira nyitni, amikor neki arra már szüksége van.
Addig pedig, amíg nincs rá szüksége, találja meg a maga elfoglaltságát, a maga szórakozási lehetőségeit, és örüljön a saját életének, meg annak, ha a gyerekeinek és az unokáiknak nincs rá szükségük, mert képesek önállóan élni, segítség nélkül.
Azok a nagyszülők, akik áldozatként élik meg a "segítség" adást, bizony várhatják is azt az időszakot, amikor ők is teher lesznek.
Ha nagy áldozat lenne, nem csinálnám. De nem az (néha legfeljebb, és kisebbfajta), amit messze nem az motivál, kamaszkorában jön-e látogatni vagy nem. A motiváció: jól érzem magam vele, utána sorban, hogy tudom, a lányomnak nagy segítség, és valahol ezek után (ha egyáltalán eszembe jut) jön az, hogy jó lenne nagyobb korukban is jóban lenni valamennyire.
Ehhez valamilyen szintű kapocs kell, nem elég rohangálni utánuk meg sütni-főzni (szerintem).
Aztán lesz ami lesz, ki a francot érdekel most? Még hogy érdemes-e??
Akkor minek gyereket szülni, az is hagyhat a francba öregkoromban.
Miért ne mennének??
én tiniként is vonatra ültem- apámék dolgoztak és nem vártam a hétvégéig... csak úgy gondoltam egyet és mentem a nagyanyámhoz.
persze ahhoz, aki kicsiként szeretett és törödött velem. Azért mentem, mert szerettem és szeretett.. és tudtam, hogy ezzel örömet szerzek neki.
És az én már majdnem felnött és kamasz gyerekeim is mennek a nagyszülőkhőz. Hol ide- hol oda.
Sokszor csak úgy, máskor segiteni.
Belefér az életükbe.
ja... van amikor cipelik magukkal a barátot is.
Ne légy ilyen pesszimista, az igazság valahol a kettő között lehet.
Szerintem az ember mindig a jelen helyzetet igyekszik a lehető legjobban csinálni, aztán azt úgysem tudja, később hogy fog alakulni bármi is.
Hát már ne haragudj, de amiket írsz erről a gyerekről, az már, legalábbis szerintem, jóval túlmegy az elfogadható viselkedés határán. Persze, a te dolgod volt, van.
Emellett az előző, általánosabb beírásaiddal maximálisan egyetértek én is.
Végigolvasva ezeket a nagyon tanulságos hozzászólásokat, kérdezem: miért vagytok olyan optimisták, hogy azt hiszitek, bármennyit is társasjátékoztatok, strandoltatok, napi kapcsolatban voltatok az unokákkal, ezek az unokák 16-20 évesen majd látogatni fogja az akkor már öreg nagyszülőket? Nem ágytálazásra gondolok, csak néha-néha meglátogatásra, beszélgetésre. Nem fognak menni, mert már túl öregek lesztek a fiatalok életéhez, őket már a barátok, a szerelem, a munka fogja lekötni.
Több unokám is van, én is elég sokat unokázok, jó a kapcsolatunk, de ahogy látom a dolgok alakulását, max. ennyire számíthatok majd.
És sokszor elgondolom, érdemes-e betegeskedve, izületi, egyéb bajokkal küzködve szaladgálni akármelyik unoka után, ahelyett, hogy békében pihenne az ember.
Konkrétan: bunkó szülők neveletlen gyereke. Aki megszenvedett, mert értelmes volt és másoktól kellett magtanulnia a viselkedési szabályokat.
Egyszerűen úgy mondanánk: nem volt gyerekszobája...
Igen, van pár tapasztalatom, amit hasznosíthatok.
Remélem már a vége felé járok a folyamatnak.
Oh
Biztos, hogy egyszer majd a javadra tudod fordítani a rossz dolgokat, amiket átéltél, amiket kaptál tőle. Vagy már folyamatban is van..
Az anyukám úgy ítélte meg még az utolsó éveiben is, hogy megérdemeltem, amit kaptam.
Én sajnálom, hogy neki ez jutott felismerésként.
A nézelődés nagyon fontos program ilyenkor.
Persze.
Mire mondta volna a gyermek,hogy :...nem fájt,köszönöm a lekvárt!...
Elrendelt helye volt annak,főleg ha sikerült is utolérnem és nem csinált belőlem hülyét még előtte,míg futkorásztam utána...ő meg üvöltözött előttem.
Elmondok egy történetet,amely erre a gézengúzomra nagyon jellemző volt..
Berlinben campingeztünk '81-ben,ő akkor volt 9. éves,a bátyja 12,a lányom 2. A camping és a strand között volt egy felüljáró fém lépcsőkkel,korláttal.A campingben lakók úgy használták a strandot,hogy ezen a felüljáron mentünk át az alattunk levő út fölött.
Az én drágaságom rendszeresen előreszaladt..,hagytuk is,mert azért a másik oldalon voltak ellenőrök akik megfogták,hiszen ellenőrizték a belépőnket.Egyszer mire utolértük,már lecsúszott a korláton ami átforrósodott és égette a fenekét,mire odaértünk már üvöltött,hogy... itt egy magyar gyereket vernek meg mingyárt!!!
A németek csak nézték mi a baja.
Mi a nevetéstől megszólalni se tudtunk,dehogy bántotta bárki is,elég volt a maga baja,többé nem csúszkált le,pedig előtte ezerszer mondtuk,hogy ne tegye..szegénykém tapogatta a megégett fenekét.Csendes napunk volt aznap ,mert egyfolytában ült a pancsolóban hűtötte a fenekét..
Vagy Drezdába a Zwingerben ahol szigorú teremőrök vigyázták,hogy szépen sorban menjenek a látogatók a kordonok mellett az én gyönyörűségem úgy cikázott az egyik oldalból a másikba,hogy a teremőrök alig tudták elkapni.
Ódákat tudnék mesélni,szóval olyan határig volt öntörvényü,hogy volt példa arra is,hogy megkért az osztályfönöke,legyen már beteg az osztálykirándulásra.Mellesleg kitünő tanuló,nagyon jófejü,és szolgálatkész gyerek volt,de valahogy neki mindíg kárbaveszett volt az a nap,ha nem csinált valami huncutságot.
Boxolt,tornázott,karatézott,szóval sportolt is,mégis ma úgy mondanák hiperaktív volt.Akkor csak úgy tudtuk,...igen eleven a gyermek.
Ennek tiszta szívből örülök, magam is így vélekedek.
Ahogy olvaslak, az jutott az eszembe, hogy nemrég jártam egy kis önfejlesztést tanulni, és ott volt, hogy előhoztuk a gyerekkorban történteket.
Most pl elindultunk abból, hogy egy gyereket neveljünk vagy csak terelgessünk.
Nálad pedig előjöttek az emlékek, a történések.
Igaz, hogy ez már megint más téma, de pl így lehet rálátni a saját gondjaikra, vagy inkább a vélt gondjainkra, amikkel nem tudunk mit kezdeni.
Ahogy leírtad az apukád történetét, én azonnal meg is értettem őt.
Most már csak az én anyukám történetét kellene tudnom végleg megérteni.
A másik ami nagyon megfogott az a sógornő megoldása.
Még nekem is gyakorló fázisban van ez a fajta kommunikáció, de pontosan erre törekszem, amikor el akarok érni valamit, ami ütközik másokkal.
Pontosan azt kommunikálta, ami az ő igénye, és ezt az apukád meg is értette.
Nem elvárásokkal tűzdelte meg, hanem kifejtette azt, amit ő szeretne, és gondolom ehhez is tartotta, vagy tartotta volna magát, ha apuka marad a régi.
Másodszor azt tükrözi felé, hogy mivel ő az erősebb, bármikor megteheti, ezzel félelmet kelt a kicsiben, akinek ugye a szülő a támasza kellene, hogy legyen!
A gyerek pedig esetleg úgy gondolhatja, hogy ezt a módszert ő is alkalmazhatja, mert ilyen példát lát, és elkezdi az óvodában, a játszótéren, ha valamit szeretne elérni, ő is ütni fog!
Bizony ez így van. Azt tanulja meg ezzel, hogy agresszivitással lehet elérni a győzelmet, illetve az erősebb kutya .... .
És nem csak az oviban fog így viselkedni, hanem egész életében, pont, mint akitől ezt tanulta.
Csak nyugodtan. Egyébként nem veszem kötözködésnek, érdekel más nézőpontja is.
A vita jó. A vitatkozás felesleges.
Nos, ezzel én nagyrészt egyetértek, viszont úgy látom én a dolgokat, hogy adott ember (pl. ti apósa, de vehetjük az én apámat is) kapott/látott egy bizonyos mintát a nevelés kapcsán. Ez pedig jobbára a verés, a szigor volt. Egyszerűen nem tud úgy gondolkodni, hogy ami anno neki is fájt/rosszul esett azt mással nem követi el, hanem ez az egy lehetséges viselkedési minta van előtte, ergo ezt az egyet tudja elfogadni. Nem ismer mást. És nem is elég intelligens ahhoz, hogy felmérje, van más módszer is.
Az én apámmal a sógornőm többször is leült beszélni, hogy az a fajta módszer amit ő képvisel (mmint apám), nem helyén való, árt az unokájának vele és ha nem tud változtatni, nem mehet a közelébe. Egyébként is a szülő dolga nevelni a gyereket, a papa csak szeresse őt. Sokára értette meg apám, de megértette. Apám előtt egyébként zéró férfi minta volt. Az anyja, de méginkább a szigorú, vaskalapos nagyanyja nevelte. Majd beállt katonának és az is maradt egész életében. Nagyon nehéz megértenie, hogy a világ nem csak Vigyázz! Oszolj!-ból áll. De ahogy idősödik, és távolodik a katonásditól, úgy tud közeledni az unokáihoz és ahhoz a szeretethez, amit előtte sosem tapasztalt.
No van egy kis időm.
Visszaolvasgattam és bizony sokszor elcsodálkoztam miféle "igazságokat" mondtok ki úgy,hogy igazából még nem is tudjátok,hogy miket kell egy szülőnek kibírnia.
Kicsi gyerek kis gond,..tartja a mondás..nagy gyerek nagy gond.
És ez így van.
Könnyű akkor türelmesnek lenni amikor még a nyakadköré fonja a karját,vagy bűnbánó kis pofival mondja,hogy soha többé nem csinálok "olyant"..
Imádtam az enyéimet,és én sem gondoltam,hogy bizony el fog csattanni egy egy tarkólegyintés,vagy seggrepacsi..Igen,valószínüleg nem voltam ura sem az idegeimnek,sem a"helyzettnek,bevallom.Pedig nagyon készültem a szülőségre,kamaszkorra,elolvastam minden gyermeknevelésről szóló könyvet,Spocktól-Vekerdyn át a nagyöregünkig(nem jut eszembe a neve),nem régen halt meg ő is.
Nem sikerült sokszor megőrizni a nyugalmam,bevallom.
Ma is nevetve emlegetik a fiaim,amikor a fakanállal szaladtam utánuk az udvaron,mert levágták a filodendronom összes levelét.
Persze sohsem értem utolo őket,kicseleztek..
Vagy a prakkerral,mert a kisebb az emésztőbe dobálta az eszcájgot(csak az evőkanalakat nem,mert az nem fért át a vastető nyílásán),vagy a WC-be dugdosta szappant,hiába rimánkodtam,hogy ne tegye..vagy eldugdosta agáztűzhely gombjait(kombináltfogóval kezeltem a tűzhelyet sokszor!)
Ördögfióka volt,aki csínytevését sokszor abból tudtam,és kezdtem keresni..hogy be állt a sarokba és folytatta falbalyukfúrást amit elkezdett.
Már nem mertem büntetni se,mert minig megtalálta azt amivel a bünti szórakozássá vált számára..
De.
Ő volt aki a "jófiamat" megvédte oviba-suliba,mert az nem verekedett,de szája az hatalmas volt gúnyolódni azt igen szeretett..
Mindíg a kicsi jött haza tépetten-koszosan,de ragyogó pofival:kaptamis,de adtam is..szállóige lett nálunk akkoriban.
Őt csak ruhával kellett győznöm,meg kötszerrel!
Persze,hogy őt senki sem vállalta szívesen egészen 13 éves koráig,akkortól lecsendesült és vége volt a betyárvilágnak.
Nem is vittem nyaralni egyik nagyszülőhöz sem,mert tudtam hozzá kötélidegek kellenek.
Ma is Ő a családban a "lelkiszemétládája" mindenkinek .
Minden bajra van "orvossága".
Ez pedig az én hsz.:
Csendike 2012-07-14 14:04867.Mire vágyik minden ember ? A szeretetre.
De ha a döngölő fel sem fogja azt, hogy gyereket nem verünk.
Beszélünk hozzá, pédát mutatunk, és nem az áztatott kötelet kapjuk elő.Azt, amit ő már rég beáztetott, mert tudta hogy használni fogja akár így, akár úgy.
Gyereket ilyenre bízni nem lehet.
Az jutott eszembe, hogy amikor nagyon "dúvad", vagy morgós, vagy olyan kibirhatatlan, akkor megölelni kellene,
Képzeld el azt, hogyha ez a kis meny elkezdené ölelgetni ezt a durungot.
Még félre is érthetné az amúgy marha nagy hímsoviniszta allűrökkel felszerelkezett dúvadod.
És ezek nem sértő szavak, amiket leírtam.
Sajnos nagyon sok család életét keserítik meg ezek a dolgok.
Aztán csodálkoznak ha a családtagoknak elfogy a türelme.
előzmény: bababetű (861) 2012-07-14 13:30 Olyan sok a hsz, hogy igazán nem csodálkozom ha néha lehetlen követni.Kedves Sophia!
bababetű írta ezt a hozzászólást amihez én hozzászóltam.
bababetű hsz:
bababetű 2012-07-14 13:30861.A bátyádnak nincs igaza.
Amin még gondolkodtam tegnap. Apósod nem tud másképp viselkedni, csak ahogy vele bántak, csak úgy, amiben felnőtt. Ez rögzült. Ha még konok is, akkor ebből a helyzetéből nem fog kibillenni.
Mire vágyik minden ember ? A szeretetre.
Az jutott eszembe, hogy amikor nagyon "dúvad", vagy morgós, vagy olyan kibirhatatlan, akkor megölelni kellene, megsimogatni, mert lehet olyan, mint egy hisztis kisgyerek, aki szeretetre, törődésre vár.
Ha nem rossz ember, ahogy írod, és van szíve, akkor a szívét kellene meghódítani, ha az eszét nem lehet. Ki kell cselezni.
Persze, így a pálya széléről könnyű bekiabálni, nem nekem remeg a gyomrom a hülyeségeitől.
előzmény: sophia (846) 2012-07-14 10:29-----------------------------------------------------------
Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak. :)
Kedves Csendike!
Nagyon aranyos, amit írtál... elképzeltem, odamegyek az épp tomboló és dühös Apósomhoz, megpróbálom megölelni, azt hiszem nagyon megdöbbenne ezen a reakciómon:)))
De nagyon jó ötlet, csak az ő családjukban ritkán láttam ilyen fajta érzelmi megnyilvánulást...
Teljesen igazad van, az a felnőtt, aki kezet emel másra, és a dühét így próbálja levezetni, tehetetlen, mert nem képes más módom kezelni a helyzetet! Ez viszont több szempontból helytelen, és elítélendő cselekedet!
Először is, egy kisgyereknek ezzel fájdalmat okoz, de nemcsak testi, hanem lelki sérüléseket is !
Másodszor azt tükrözi felé, hogy mivel ő az erősebb, bármikor megteheti, ezzel félelmet kelt a kicsiben, akinek ugye a szülő a támasza kellene, hogy legyen!
A gyerek pedig esetleg úgy gondolhatja, hogy ezt a módszert ő is alkalmazhatja, mert ilyen példát lát, és elkezdi az óvodában, a játszótéren, ha valamit szeretne elérni, ő is ütni fog!
Egy kisgyerek olyan csodálatos lény, ahogy a szemünk előtt fejlődik,és rácsodálkozik a világra. Annyira tiszta szívüek, és ártatlanok... lehet, hogy sok türelem kell hozzájuk, és talán e képességnek nem egyformán vagyunk birtokosai:)
De én nem tudnék elképzelni olyan helyzetet, hogy akár csak meglegyintsem bármelyik manómat....
Szerintem nem létezik rossz gyerek... ha egy kicsit szeretnek, gondoskodnak róla, foglalkoznak vele, az szeretettel viszonozza a felnőtt felé... csodálatos érzés, mikor a kisfiam átöleli a nyakamat, és azt mondja:
- Anya, én annyira szeretlek, sőt, imádlak!
Tegnap délután volt egy kis családi összejövetel, ahol kedves Apósom ismét nagy alakításra készült, viszont a férjem és a sógorom, nem hagyták kibontakozni...
Utána persze megint elindult a szócsata, és kedves Papa szajkózta, hogy mert amikor ő kisfiú volt kezdetű történetet...
Mivel elég szépszámú társaság gyűlt össze, lecsúszott már pár pohár bor is, és ilyenkor nagyon bátor, nem méri fel a képességeit, vagy annak hiányát---
Bencét megint cirkuszi mutatványokra buzdította, fogja a két bokáját és felemeli, aztán csak egy lábát akarta fogni, és közben egyensúlyozz te gyerek... a párom odament és kivette az apja kezéből...
A sógoromék kislánya csíp és harap, bizonyára nem tudja még, hogy ez nem helyes, és ezzel fájdalmat okoz másoknak,(egy hónappal idősebb csak Annánál) betette mellé a járókába, aztán Bencét is, hogy a három gyerek majd jól ellesz együtt...
A sógorom abban a pillanatban kikapta a sajátját, mert tudta, mire készül a kicsi... persze a Papának ez megint nem tetszett, mert hagyni kell, a gyerekek intézzék el egymás között... és szerinte így ismerkednek:(((
Bence is néha bekéreckedik a kishúga mellé, nagyon sokszor megölelgeti, puszilgatja, soha nem bátntotta, de bármennyire szeretik egymást nem hagyom őket egyedül, mert még mindketten kicsik...
ilyenkor következik az én már két fiút felneveltem, és nem féltettük, elvoltak (csak épp az angyalok vigyáztak rájuk sokszor, és a szerencsének köszönhetik, hogy nem történt tragédia)
Úgyhogy ma vagy holnap a férjem nagy beszélgetésre készül az Édesapjával, nagyon szeretné elérni, hogy változtasson, és próbálja meg tudomásul venni, hogy egy gyerek nem játékszer, és ha szeretne az unokáival lenni, a mi szabályaink fognak működni...
Senki mást nem ismerünk a környezetünkben, aki hasonlóan gondolkodik, vagy viselkedik, és olyan hülyeségeket szeretne elkövetni az unokáival, mint amiket ő... Senkit nem érdekel, hogy hatvan évvel ezelőtt ő hogyan élte túl a saját gyerekkorát, a mi manóink nem egy kiképzőtáborban fognak megedződni általa.
A saját házunkra visszatérve, sajnos volt olyan időszak, amikor Bence megszületett, hogy csak úgy beugrott... előfordult, hogy épp szoptattam a kicsit a nappaliban, azóta a bejárati ajtó kulcsrazárva, csak az jön be, akit beengedek... de nem jellemzőek a sűrűn látogatások, Anna születése óta még mindig tart a sértődés...
Elég sokszor és sokféleképpen éreztetik, a másik (sógoromék kislánya) unokájukat várták!
Jövő héten készülünk Zánkára, nyílt egy Dinókiállítás, és Bence miatt nem szeretnénk kihagyni... többet tud ezekről a fenevadakról, mint én, van egy pár könyve róluk, és nagyon érdekli minden, az agya pedig olyan, mint egy szivacs, mindent magába szív:)))
Aki meg egyik sem, tudja, hogy az életnek célja nincs, csak maga az élet:-)
És ebből kell kihozni a legtöbbet. A feladatot nem kapom, hanem jön magától, a tanulás meg nem árt:-)
De ez nem világnézeti topik. Vagy mind az? :-))
Nem tudtam, mit fogsz válaszolni.
Nem tudom, hogy az emebreknek van-e valami feladata, amit meg kell csinálniuk.
Ha valaki ezós, akkor azt mondja, hogy feladatom van.
Ha valaki hívő, akkor meg ezt keresi, hogy mi a célja velem Istennek ?
A keresés ugyanaz: mit kell nekem tennem, miért születtem meg ?
Igen, ezt így általánosságban én is így gondolom.
DE akikről beszéltem barátokról, jólelkű emberek, lassan 30 éve ismerjük egymást. Beszéltem velük erről később, hogy miért verik a gyerekeket, mert nem bírtam elviselni, és összeegyeztetni a dolgokat.
Róluk nem gondolom, hogy rosszak, gonoszak.
De nem értem a mai napig azt, hogy hogy voltak képesek ütni rendszeresen, és ezt evidensnek tartani.
De igen, aki ver másokat, megaláz, nem, lehet jó ember, miért olyan rossz ezt elfogadni?
A sorozatgyilkost is csak verték és rosszul nevelték, ő sem rossz ember?
(csak példa)
Vagy mint az alkoholista, aki piásan veri a családot, és védi a felesége, hogy józanul áldott jó ember?
A rossz oldal is az emberhez tartozik. Nem lehet attól eltekinteni.
Szerintem.
Az, hogy oka van, az világos, de nem mentség.
Én azt szoktam mondani, hogy felnőttek elfelejtik, hogy ők is voltak gyerekek.
Olyan egyszerű dolga lenne a szülőnek, ha csak naponta egyszer ez eszébe jutna, amikor elégedetlen bármin is.
Ráadásul ma már annyi de annyi információból lehet fejlődni, tényleg el lehet hagyni a "jólbevált" módszereket.
Nekem sem adták a születésemmel együtt azt a fajta megközelítést, amit én ma igyekszem elsajátítani, de a mai napig és ha élek, akkor holnap is, teszek azért, hogy változtassak azon, amit nem találok rendben lévőnek.
Ha szeretsz - nevelsz.
Akár akarod, akár nem.
A gyerek az antennáival felfogja a rezgéseidet és érzi azt a megingathatatlan bizalmat, ha ölelsz.
Ez már szép iránymutatás ahhoz, hogy ő is ilyen ember legyen.
Csecsemőkorától kezdve ilyen biztonságot kapó gyermek, nem lesz rossz ember.
Ilyen rabiátus biztos nem.
Már ismered a gondolkodásomat, így tehát ennek fényében gondolom át a választ.
Azt gondolom, hogy minden embernek tanulnivalója van, és attól függően, hogy mit kell megtanulnia, kapja a feladatokat.
Ez természetesen egy elég kézenfekvő magyarázat, de ennél jobbat még nem találtam.
Például engem vertek. Én egyszer ütöttem egy gyermek kezére, és azt is nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam az indulatomat másképpen levezetni.
Tehát nekem pl lehet meg kéne tanulnom a saját indulatommal úgy bánni, hogy az ne sértsen meg senkit sem testileg sem lelkileg.
Az agresszivitás kezelésének az elsajátítása, sőt annak a hatékony magamra fordítása talán a feladatom.
Persze értem.
Próbálgat az ember józan tanácsot, segítséget megfogalmazni.
Viszont a valós helyzetet ő ismeri és nem tudom azt, hogy mennyire tud kiállni magáért.
Nem tudom hogy az itteni ötletekből mit, mennyit és hogy tud magáévá tenni.
A gondolkodás, a hozzáállásbeli változtatás nem kor függvénye. Mondom ezt úgy, hogy ez a saját életem tapasztalata.
Inkább gondolom egyfajta kényelemnek.
Egyrészt talán azt mondja az ilyen ember, hogy én is ember lettem még ha vertek is, másrészt meg nagyon kényelmes odasózni egyet annak a gyereknek, akinek el is lehetne mondani a hogyan csináld gyermekem monológot.
Igazad van ezekben, csak ötletként vetettem fel, Sophia úgyis tudja majd, hogy ezen gondolkodjon, vagy egyáltalán bármi is megvalósítható belőle.
És persze ettől még dehogy hagyja ott a gyerekeket a kertben egyedül játszani !
A saját elhatározása mellett álljon ki következetesen, de közben az apóst valahogy meg kellene főzni, azt ő látja, hogy lehetséges-e ?
A szokások követése érdekes.
Pl. mitől függ az, hogy ha valaki alkoholsta családból születik, akkor alkoholista lesz, avgy nem. Hogy akit vertek, az verni fogja a gyerekét, vgy nem.
Persze , az egyén személyiségémek a függvénye, hogy ugyanazon hatásokra ki hogy éli az életét.
Ismerek olyanokat, akik szintén alkoholisták lettek, pedig NEM A SZÜLŐK ittak, hanem a legidősebb testvér.
És ismerek olyat, akinek az apja full alkoholista volt, és a gyerekei nem.
Egy kis kötözködés belefér?
Persze én sem vagyok mindig ebben, de...
Ha szeretek, akkor nem nevelek. Ha szeretek, akkor csak szeretek.
A szeretetnek annak az ősbizalomnak kellene lenni, hogy a másik pontosan tudja hogy cselekszik.
Én jobban kedvelem azt a megközelítést, hogy terelgetem a gyereket.
A gyerekek ma már fantasztikus értelemmel bírnak, és nagyon hamar rájönnek a felnőttek hamisságára, így nem érdemes velük ujjat húzni.
Mire vágyik minden ember ? A szeretetre.
De ha a döngölő fel sem fogja azt, hogy gyereket nem verünk.
Beszélünk hozzá, pédát mutatunk, és nem az áztatott kötelet kapjuk elő.Azt, amit ő már rég beáztetott, mert tudta hogy használni fogja akár így, akár úgy.
Gyereket ilyenre bízni nem lehet.
Az jutott eszembe, hogy amikor nagyon "dúvad", vagy morgós, vagy olyan kibirhatatlan, akkor megölelni kellene,
Képzeld el azt, hogyha ez a kis meny elkezdené ölelgetni ezt a durungot.
Még félre is érthetné az amúgy marha nagy hímsoviniszta allűrökkel felszerelkezett dúvadod.
És ezek nem sértő szavak, amiket leírtam.
Sajnos nagyon sok család életét keserítik meg ezek a dolgok.
Aztán csodálkoznak ha a családtagoknak elfogy a türelme.
Nálam is.
És épp azért döbbentett meg, hogy ők is ezt csinálják, amit írsz: hogy ők TAPASZTALTÁK, hogy ez ROSSZ, FÁJ, MEGALÁZÓ, és ennek ellenére ezt csinálják.
Ez a megdöbbentő.
És nem 70 évesek, akik berögzültek már, és nehezen ( de azért van aki tud !!) vagy sehogy nem tudnak változtatni a gondolkodásukon, a berögzüléseiken, mert ők akkor 30 körül voltak.
Azt gondolom, hogy amikor valaki akár én, akár tőlem más, kap egy információt, akor két dolog történik.
Vagy átgondolja, vagy elveti.
Ha elveti, akkor marad minden a régiben.
Ha átgondolja, akkor ha jól gondolja át, akkor a maga hasznára fordítja.
Természetesen nem ellekezéssel, hanem úgy, hogy megérti a lényeget, és aszerint fog eljárni a jövőben.
Erről beszéltünk, hogy ami nekünk nem tetszik, azt nem visszük tovább.
Sőt, én még azt is hozzáteszem, hogy akit vertek, annak még inkább arra kellene törekednie, hogy ő ne tegye, hiszen pontosan tudja, hogy mit jelent egy védtelen kis emberkének a verés.
Persze igen, nem tud mást, mint amit maga tapasztalt, de azt azért tudnia kéne, hogy ami neki rossz volt, az rossz a másiknak is.
Nálam a verés egyértelműen a felnőtt tehetetlenségét tükrözi.
Így van.
Ebben nőttek fel, velük is így bántak, és nem tudnak másban gondolkodni. Ebben érzik magukat biztonságban.
Attól nem biztos, hogy gonoszak, vagy rossz emberek.
Velük bántak rosszul gyerekként.
Nekem van olyan barátom, aki 40-es, és amikor a gyerekei kicsik voltak, 1-2-3 évesek verték őket, mint állat, mert őket is verték, nem nevelték, és ők azt hitték, hogy így kell !! Borzalmas volt nézni, egyszer láttam, ahogy pálcával verték a gyereket ( a lányom is velem volt, kb. 2 éves, meg is ijedt ) és akkor beszéltek erről, hogy a gyerekek megtanulták, hogy kapnak, és elég csak felmutatni a pálcát nekik....
Többet nem mentem hozzájuk, mert én se bírtam nézni ezt a lelki-testi terrort, de főleg a lányom miatt, mert megrémült, nem értette a dolgot.
Őket is verték gyerekként.
A bátyádnak nincs igaza.
Amin még gondolkodtam tegnap. Apósod nem tud másképp viselkedni, csak ahogy vele bántak, csak úgy, amiben felnőtt. Ez rögzült. Ha még konok is, akkor ebből a helyzetéből nem fog kibillenni.
Mire vágyik minden ember ? A szeretetre.
Az jutott eszembe, hogy amikor nagyon "dúvad", vagy morgós, vagy olyan kibirhatatlan, akkor megölelni kellene, megsimogatni, mert lehet olyan, mint egy hisztis kisgyerek, aki szeretetre, törődésre vár.
Ha nem rossz ember, ahogy írod, és van szíve, akkor a szívét kellene meghódítani, ha az eszét nem lehet. Ki kell cselezni.
Persze, így a pálya széléről könnyű bekiabálni, nem nekem remeg a gyomrom a hülyeségeitől.
Pontosan így van.
Nálunk már most is, születése óta alap az őszinteség, és hála Istennek, ez a kiterjedt családomra is igaz,nem is tudok másban élni.
Ilyen férfiakkal jártam, a gyerekem apja is ilyen, akinél alap az őszinteség. Nyílt lapokkal szeretek játszani, az egyenes beszédet szeretem. Nem baj az sem, ha fáj.
Lányom is így nevelem, illetve ezt szokta meg, nála is ez az alap. Kimondhatja azt, amit gondol, elmondhatja ha hülye vagyok, elmondhatja mit szeretne.
Aztán nálunk is úgy van, hogy lehet valamit nem akarok, de aztán engedek a szelíd erőszaknak, és ebben az a vicces, hogy ő előre tudja, hogy miben fogok engedni, mivel próbálkozhat, és mivel nem, mert ismer jól.
Abban bízok, hogy ez majd 5-10-25 év múlva is így lesz.
A kommunikáció a legfontosabb, pláne akkor, ha valami elégedetlenség van. Meg kell beszélni, hogy ki mit gondol, érez, szeretne. Persze a saját gyerekünkkel ez "könnyű", hiszen mi neveljük.
Egy apóssal, anyóssal szemben, illetve, ha a másik fél nem akar nyitni, és a megoldásra törekedni, és nem lehet vele megbeszélni, akkor nem biztos, hogy működik jól a kommunikáció, mert ellenállásba ütközik.
Így van. A két megoldás teljesen más.
Azon gondolkodtam tegnap, hogy szegény sophia elmondott valamit az életéből, ami nyomasztja, sőt, lehet eddig ellenkezni sem mert miatta ( após egyeduramla) és most hogy ezen megütköztünk, mit kezd ezzel a megvilágosodott helyzettel ?
Ú él benne, és úgy néz ki, a férje sem mer "ellenszegülni". Vagy azért, mert eszébe sem jut, vagy így kényelmes, vagy így természetes, hogy nincs otthonuk, nem ők a házuk gazdái, és úgy dirigálják őket, mintha taknyos gyerekek lennének.
Számomra nem jó ember az, aki szerint a verés a legjobb módszer egy gyerek nevelésére, meg a megalázás.
Bocsánat, már annyit beszéltünk a témádról, hogy beazonosítottalak a topiknyitónak.
Sorry!
Kedves Sophie!
Nagyon jól és nagyon sokat aludtam (most keltem.. ), köszönöm.
/Nem kávézom, de egy tea jól esne.
/
Alapjában véve én sem gondolom, hogy rossz emberek lennének anyósodék. Elvégre felneveltek már legalább egy olyan embert, akit te életed párjául választottál. Ez azért már valami.
Viszont én a problémát itt látom:
A legnagyobb problémát én abban látom, hogy ők nagyon ragaszkodnak a saját elveikhez, és nem akarják tudomásul venni, hogy ez tőlem nagyon nagyon távol áll, nem tudom elfogadni, és nem vagyok hajlandó követni.
Nekik semmit sem kell tudomásul venni. Neked kell tudomásul venni, hogy ha NEKED nem tetszik, amilyen értékeket ők képviselnek, azt neked kell tudni elfogadni és megtanulni kezelni így vagy úgy. Ne várj tőlük változást, egyrészt nem korrekt ilyet várni mástól (senkitől) másrészt ha neked nem tetszik valami, akkor bizony neked kell változtatni. Ők ilyenek. Te ezt tudomásul veszed?
Az írásod második része maximálisan igaz. De úgy gondolom, te elkerülheted őket, ha nagyon nem tudjátok megérteni egymást. Attól még az unokák simán tarthatják velük a kapcsolatot. Vigye őket a férjed pl. Vagy jöjjenek akkor hozzátok, amikor mindannyian (a férjed is!) otthon vagytok. És oda pedig érvényesítsétek azokat a határokat, amiket anyóséknak (is, és mindenki másnak is) be kell tartani.
Írtam már: A te váradban te vagy a királynő, a férjed meg a király. Ezt mindenkinek meg kell tanulni. Ne félj ettől.
Ami meg a kulcsokból mindig egyet magamnál tartok szindrómát illeti, ez miatt már volt pár vitánk a párommal... de mint már említettem, nem szeret konfrontálódni a szüleivel, ezért vagy rám marad ez a felemelő cselekedet, vagy legyintek egyet, és elfogadom
Szerintem itt van a probléma (nekem). Az ő harcuk miért marad rád? Vagy legyintesz és elfogadod. Persze ez is egy megoldás. Csak szerintem akkor nincs helye a topiknyitásnak. Ha elfogadod, akkor élj vele együtt csendben.
Remélem nem kioktató hangnem jön át, nem az a szándékom. Csak hiába aludtam kockásra a fejem, még mindig nem értem, hogyan tudsz így élni.
Amikor az após rendelkezik zárcseréről és kulcsok elosztásáról, akkor ott hiányzik annak az otthonnak a gazdája.
Ezt én is így gondolom.
Meg még úgy, hogy a kulcs, főleg a ház kulcsa szimbólum. Az én házam az én váram. Ha átadom a kulcsok őrzésének jogát másnak, az már nem az én váram..
Ez jó kérdés:)
Néhányan nem tudják, mire vállalkoznak, csak nekik is kell, mert másoknak is van, és legyen...
Előtte nem láttak példát, bár volt előttük, de soha nem érdeklődtek, és azt hitték ez egy nagyon egyszerű dolog.
És persze nagyon könnyű beleokoskodni a gyereknevelésbe egy kívülállónak úgy, hogy fogalma sincs az egészről:)
Persze, csak 24 órás szolgálat, csodálatos és gyönyörű pillanatokkal, de néha nehézségekkel fűszerezve :)
Visszatérve a topik eredeti témájához...
Bocsánat, kedves Nona, ezért a kitérőért :)
Mivel nekem még kicsi gyerekeim vannak, és éppen a boldog kismamaéveimet töltöm itthon, nem kell megoldanuk a manók nyári felügyeletét.
A bátyámék ikerfiai tíz évesek, ők júliusban és augusztusban is eltöltenek egy egy hetet a Szüleimnél.
Reggeli után Apukámmal nagyokat bringáznak a parton, utána lemennek fürdeni a tóba, ha az idő engedi, aztán ebéd, utána a fiúk olvasnak, vagy megnéznek egy filmet, aztán ismét fürdés este séta...
Egyébkén velük nem szokott gond lenni, jól viselkednek, elég nyugodtak, a bátyámék is következetesen nevelik őket. Mikor kisebbek voltak, néha előfordult egy-egy hiszti, (tehát volt előttem példa, így nem esetem kétségbe, mikor az én kisfiam is előadta a jelenetet) most már nincs ilyen műsor:)))
Ha elfogadsz egy tanácsot, szerintem beszéld meg a szülőkkel, hogy szükségetek van segítségre, ha kéritek, talán megértik, és vállalják a gyerekeket:(
Kedves Stainless Steel!
Sikerült kialaudnod magad?
Visszatérve a kedves Apósomékhoz...
Alapjában véve, nem hiszem, hogy rossz emberek lennének, sőt... inkább csak nagyon különböznek tőlem, sokmindenben. Ahány ház, annyi szokás, szokták mondani, és ez tényleg igaz.
Nem vagyunk egyformák, mindenki máshogy nevel, máshogy szeret,különböző értékrendeket követünk.
Azt se hinném, hogy szándékosan bántani akarnák az unokáikat, vagy rosszat akarnának nekik, a maguk módján szeretik őket, csak máshogy...
A legnagyobb problémát én abban látom, hogy ők nagyon ragaszkodnak a saját elveikhez, és nem akarják tudomásul venni, hogy ez tőlem nagyon nagyon távol áll, nem tudom elfogadni, és nem vagyok hajlandó követni.
Ez a mi harcunk amit sajnos időről időre nekünk kell megvívnunk egymással, de nem fordíthatok hátat nekik, nem mehetek el mellettük, mert nekem elegem van.
Valamilyen szinten ők is részét képezik a családunknak, a férjem szülei, mégha hozzám nem is fűzi őket vérségi kötelék, azért a gyerekeimben valahol ők is tovább élnek...
A kisfiunk és a kislányunk miatt sem tehetem meg azt, hogy megszakítom velük a kapcsolatot, mert szeretném, ha ismernék és szeretnék a Szüleinket...
Viszont természetes, hogy vigyázok rájuk, féltem őket, mert én vagyok felelős értük, és tudom, ha velem vannak biztonságban érezhetik magukat...
Én igyekszem a másik emberben észrevenni a jót, meglátni a szépet, és ez néha sikerül is... (A bátyám szerint ez néha jó tulajdonság, néha inkább velem született rendellenességnek tűnik)
A zárcserét Apósom végezte, és a szerelési munkákban Apukám, vagy a bátyám szokott besegíteni, ennek nagyon egyszerű oka van, a férjem nem egy műszaki ember :)
Ami meg a kulcsokból mindig egyet magamnál tartok szindrómát illeti, ez miatt már volt pár vitánk a párommal... de mint már említettem, nem szeret konfrontálódni a szüleivel, ezért vagy rám marad ez a felemelő cselekedet, vagy legyintek egyet, és elfogadom
Maga az a tény, hogy nekem is van kulcsom a Szüleim mindkét otthonához, még nem jogosít fel arra (és nem is tenném meg) hogy váratlanul beállítsak hozzájuk...
Bár a gyerekük vagyok, és valaha én is abban a házban éltem, (még a régi szobám is megvan) de felnőttem, lett saját életem, és nekik is kialakult egy életformájuk, ami kettőjükről szól, és ezt tiszteletben tartom.
Sok időt töltünk együtt, de úgy, hogy az egyikünk számára sem teher...
Szeretek velük lenni, és a két gyerekem is nagyon élvezi a Nagyszülőkkel töltött pillanatokat...
Sajnos elég későn, 35 évesen szültem a kisfiamat, és 38 éves voltam, amikor a kislányom világra jött...
A Szüleim, már túl vannak a hatvanon, és csak remélni merem, hogy még sokáig részei lesznek az életünknek.
Addig is úgy élem meg, hogy nagy ajándék mindaz, amit valaha is tőlük kaptunk a bátyámmal, hogy boldog gyerekkort biztosítottak a számunkra, egy olyan légkört, amit én is szeretnék a gyerekeimnek nyújtani.
Ami akkor teljesen természetesnek tűnt, most felnőtt fejjel elég nehéz, mert sokat kell tennünk azért, hogy egy CSALÁD jól működjön...
Hálás vagyok azért, amit tőlük kaptunk útravalóul, és szeretném, ha néha könnyíthetnék az életükön. Ha ők jönnek hozzánk, Anyukámnak reggel elkészítem a kedvenc kávéját, tejszínhabbal, ahogy szereti, kiülünk a kertbe, jókat beszélgetünk... és eszembe jut, hogy annakidején ugyanígy ültünk a Nagyikámék kertjében, csak akkor Anyukám vitte a kávét az Ő Édesanyjának... és néha könny szökik a szemembe, mert még most is nagyon hiányoznak...
(A kulcsokról jutott eszembe, a Nagyikámék házához is volt kulcsom, gyerekkorom óta, bár a ház még mindig áll, de sajnos ők már nincsenek közöttünk, a kulcsokat eltettem emlékbe ...)Nem, kedves viharos, a ház a sajátunk, jó pár milliós hitellel terhelve:(
Az sem indok a ki-be járkálásra.
Az is az én lakásom, ahol a lányomék laknak. Na és? attól még az az ő lakásuk, nem én lakom ott.
Jelentheti azt is, hogy a ház az apósé csak átengedte a fiának használatra.
Ahogy a vállalkozás is az övé, ami a megélhetésüket biztosítja.
Persze csak mint lehetőséget írom, nem jelenti azt, hogy ez a valóság csak egy mondat szöget ütött a fejembe.
" De a legnagyobb balhé akkor következett, hogy a kisfiamat nem adtam két évesen bölcsibe, és nem mentem a családi vállalkozásukba dolgozni ..."
Igen, mi is ide jutottunk, hogy képesek vagyunk úgy kommunikálni, hogy a másik nem kell, hogy kételkedjen abban, ha éppen nemet mondok, hanem pontosan tudja, hogy akkor az a valós ok amit mondok.
De ebbe beletartozik az is, ha éppen nincs kedvem menni. Ilyenkor persze lehet engedek a szelíd erőszaknak, meg tán éppen arra is vágyon, de ha még sem, akkor azt is el tudja fogadni.
Minden olyan esetben, amikor valahol elégedetlenség van, ott meg kellene tudni beszélni, hogy kinek mi a gondja, hiszen soha nem a másikkal van bajom, hanem a saját elképzeléseimmel, amit aztán rátestálok mindenféle kifogásra.
Az utolsó mondatod (is) nagyon a helyén van.
Mindig nyitva az otthonunk, kölcsönösen. Mégsem lógunk mindig egymás nyakán. Ők egy család, rólam meg tudják, hogy szeretek egyedül is lenni, és rengeteget dolgozom.
Meg is mondtam a lányomnak, többször is, mindig mondja, ha azt akarja, hogy menjek, vagy valamit segíteni kell, ne várja., hogy kitaláljam a gondolatait:-)) Én meg cserébe néha megkérdezem, kell-e segítség. Egyikünk se sértődjön meg, ha a másik nem ér rá, nincs kedve, akármi. És ez így is van. Azzal együtt, hogy ha csak egyszer látom egy héten az unokát, erős hiányérzetem van. De heti egyszer biztosan találkozunk.
Jól elkanyarodtunk az eredeti témától, na de az már úgy tűnik meg is oldódott. Legalábbis a gyakorlatban.
Közben érkezett válasz is a felvetésedre.
Amikor valamivel nem értek egyet, az még nem jelenti azt, hogy az a valami nincs rendben.
Egy kulcs jelenléte még nem jelenti azt, hogy akkor jövök-megyek be egy otthonba, amikor a kedvem tartja.
A dolgokat mindig abban a formában kell nézni, ahová elhelyezi valaki.
Amikor az após rendelkezik zárcseréről és kulcsok elosztásáról, akkor ott hiányzik annak az otthonnak a gazdája.
Ahol pedig önként adják át a kulcsot valakinek, akkor ott gyanítom, hogy inkább az ésszerűség van jelen, és nem az, hogy arra buzdítanak, hogy gyere bármikor, számodra mindig nyitva az otthonom.
És valóban. Ilyen esetben mindig nyitva az otthon az előtt, aki érkezik.
Nem, ez tény. De jó, ha van másnak is kulcsa.
Egyébként én sem megyek be a szülői házba a saját kulcsommal, inkább felhívom, ha nincs otthon elmondom, hogy miért akarok bemenni.
Ez miért fura? Nekem is van kulcsom a szüleim házához, a tesóm házához is. Ugyanúgy nekik is. Senki nem él vissza vele, de néha jól jön, hogy más is be tud jutni a házba.
Csak egy példa: Pár éve, amikor a középső gyerekem született, éjszaka riasztottam a férjem a kórházból, hogy jöjjön, de gyorsan. Ő pedig rohant. Már ott jutott eszébe, hogy minden létező ébresztési módot (rádió, tévé, hifi) beállított reggel hatra, hogy el ne aludjon. De persze semmit nem kapcsolt ki. Jól jött, hogy apukám be tudott menni és kikapcsolt minden, nem zengett a ház délután négyig teljes hangerővel három-négy eszközön keresztül.
Másik példa: Tesóm a múlt héten telefonált rám, hogy dolgozik, mennének a munkások, ugorjak már át és engedjem be őket.
Mit, hogy van kulcsunk?
Hát mondjuk nehéz lenne úgy hazavinni az unokát az oviból, hogy nincs kulcsom a lakásukhoz:-)) Bár tulajdonképpen sétálhattunk volna télen is este 8-ig, amíg az anyja haza nem jött a melóból minden hétfőn (merthogy olyankor én mentem a kislányért)
A kulcs a legkevesebb. A gond akkor van, ha azt úgy használják, mintha az ő otthonuk lenne, amit a kulcs nyit.
Nekem is van kulcsom, igaz én kaptam és nem kértem, de soha nem megyek úgy, hogy előtte ne beszéltük volna meg, így gyarkolatilag nem is használom a kulcsot.
Nemrég cserélt Apósom zárat, és ő osztotta el a kulcsokat.
Bocs, de taknyos kölyköknek tekint benneteket. Téged is meg a fiát (férjed) is.
Minek nekik kulcs? Akármennyi, akárhova?? Még a kertibudihoz SE!!
Hát nincs várad. Azt is ő(k) birtokolják. Mi az isten van veletek, de tényleg?! A te szüleidnek is van kulcsa a házatokhoz?
A tiéd még megmaradt, de az enyém is ködbe veszett.
Ő véleményezett bennünket az egyik nick hsz-a alapján, ebből emeltem ki egy sort, arra válaszoltam, és azt is törölték.
Ti kértétek rá?
Nekem nagyon furcsa ez az egész, és biztosan nem viselném el.
De te úgy tűnik, bírod:-)
Ez döbbenet
Soha nem értettem, hogy tud valaki megütni, vagy bántani valakit, de hogy egy vétlen gyereket... felfoghatatlan
Még egy állatot sem tudnék bántani, nemhogy a saját gyerekemet, akinek én jelentem az első éveiben a mindent, rajtam keresztül ismerkedik a világgal, hogyan és miért bántanám?
Dühös vagyok rá, ugyan miért, nem hiszem, hogy tudna olyant tenni bármelyik gyerekem, ami annyira kiborítana, egyébként sem vagyok egy dührohamokkal indulatot levezető nőszemély,
a verés nevelési célzattal való alkalmazásában pedig szintén nem hiszek:)
Ma fasírozottat és borsófőzeléket főztem ebédre, Bence segített panírozni, igaz, hogy ilyenkor kicsit kimegy a prézli az asztalra, sőt, lehet, hogy a földre is kerül, nagy ügy, majd feltakarítom, talán két perccel tart tovább. A borsóból pedig ettek a dinók is, igaz, a konyhában, a kisasztalnál.
Anna járókáját is kihúztam a konyhába, nagyokat kacagott, már feláll, és körbejárja, kapaszkodva az egészet, Bencével énekeltünk is neki, mert szeretett volna kijönni, de amíg főzök sajnos nincs mászás, a konyhában pláne, aztán beültettem az etetőszékbe, ott megint eljátszott egy darabig, és már el is készült az ebéd...
Jajj, dehogy!
Csak egy városban, de jó pár utca, és néhány km is elválaszt :)
Igen, elismertem, bizonyára igazad van, az ember általában elfogult a saját Szüleivel, és gyerekeivel szemben, talán azért, mert őket feltétel nélkül szereti:)
Az előbbieket azért, mert az életedet nekik köszönheted, az utóbbiaknak pedig te adsz életet.
Elfogadod őket olyannak amilyenek, persze látod a hibáikat is, de elfogadod, és azzal együtt szereted őket, csak mivel elfogult vagy velük szemben, talán ezek a hibák aprónak tűnnek:(
Örülök, hogy azért sikerül megoldani valahogy a problémát. Biztos nem egyszerű, állandó szervezés lehet az élet a lurkók miatt. Nekem ilyen gondjaim nincsenek, mert nincs gyerekem.
De ha lenne, azt hiszem, nekem is nehéz lenne megoldani. Az anyósom ugyan gyerekbolond, de 25 km-re lakik. Hosszabb időre el lehet vinni oda a gyereket, de olyanra nyilván nem lehetne megkérni, hogy ugorjon el érte az oviba, suliba, míg én hazaérek a melóból. Anyámék meg.... Anyám már elég idős lenne egy kisgyerekhez. Apám már régen meghalt, de ha élne, talán még rosszabb lenne a helyzet. A faterom ugyanis gyerek- és nőgyűlölő volt , de legfőképp embergyűlölő. Ha lenne gyerekem, tuti, hogy nem bíznám rá, egyrészt mert irtó felelőtlenek voltak már velünk is. (a bátyámat simán otthon hagyták már 6 hónapos korában. Nem azért, mert dolgoztak, hanem mert táncolni mentek. A fater meg azt mondta, ha nem tud vigyázni magára, az az ő baja lesz - ilyen volt a felfogása. De olyan is volt, hogy simán végignézte, ahogy a bátyám a keresztszülőknél átöleli a forró kályhát. Azt mondta, majd ha megégeti magát, megtanulja, hogy nem szabad. Hát én biztos nem bírnám ezt elnézni, ez már szadizmus szerintem). A másik meg az, hogy ha rossz lenne a gyerek, agyonverné. Ugyanis ő csak ez az egy nevelési módszert fogadta el: a verést. Ja kiegészítve az alázással, a lelki terrorral, piszkálással, gúnyolódással. Őszerinte egy gyerekkel nem szabad emberi módon bánni, mert akkor mihaszna lesz. A felfogásához tartozott még, hogy pl. egy gyereknek soha nem lehet igaza, mrt "csak" gyerek. Meg hogy egy gyerek eleve hülyébb, mint egy felnőtt. Ebben megint nem vagyok biztos. Nah, kösz, ebből biztos nem kérnék, ha gyerekem lenne.
Valaki írta itt, hogy ő nem követi a szülei nevelési elveit. Hát, én se követném, az tuti. Persze, hogy vannak rossz, nehezen fegyelmezhető, nagyon eleven, sőt hiperaktív gyerekek is. De attól még nem kell őket agyonütni.
Pláne ha mondjuk lányunoka lenne, uhhh... Bele sem gondolok. A faterom talán életében kétszer ejtette ki a száján a nevemet. " a leány" - engem csak így hívott. A bátyám prsze Lacika volt.
Nemrég cserélt Apósom zárat, és ő osztotta el a kulcsokat.
A garázs kapunyitójánál már szóltam, oké, abból csak három van, egy a férjemnél, egy nálam, de kell egy tartalék, mert ha lemerül az elem, nehogy már ne tudjak bemenni.
Egyébként is vacakol a nyitó... fél éve megy a vita, hogy neki kell, és különben sem tudja, hogy hol van, lehet, hogy nincs is már meg, de lényeg, hogy neki mindenből legyen!
Elképzeltem:))))
Eldugom valahová... és feljön a gyerekek szobájába, vagy akár a hálóba, az ágynemükért, (mert több napra jönnek mindig, és itt alszanak ) és meglátja, megkérdezi:
-Mi ez a kupac?
-Ja, az csak a vasalnivaló, eldugtam, hogy ne szúrja a szemedet, a förumon tanácsolták, ha jöttök, tegyem el...:))))
Egyébként Anyukám nagyon jópofa, és vicces is, mikor legutóbb itt voltak megmutattam, miket írkálok a topikokba, ... tetszett neki.
Apukám a fő kritikus a családban, ő biztosan nem veregetné meg a vállamat...
A ti házatokhoz neki minek van kulcsa ?
És mi az, hogy felzabálja a kajátokat ?
Örülök, hogy egy kívülálló is így látja:)
A kedvenc Sógornőm mondta egyszer, hogy Apósom egy klinikai eset, tanulmányt lehetne írni róla, csak párszor találkoztak, és az a kép, amit akkor tapasztalt, és az, amit én mesélek róla, elég furcsa kontrasztot mutat
Mert olyan jól előadja magát, mindenhol, mindenkinek, állandóan arról áradozik, hogy neki milyen összetartó a családja, és aki nem lát a dolgok mélyére, nem tudja, mi folyik a háttérben, talán eszébe se jutna még feltételezni sem, hogy hogy képes viselkedni.
A múltkor Anyukámnak is előadta, hogy képzelje el, nem engedem, hogy az unokája ott aludjon, és ez milyen dolog.
Csak Anyukámnak nem kell bemutatni, ő látott és hallott pár dolgot, és ismeri, szerintem már nem tudna meglepetést okozni.
Az is csúcs volt, mikor az én Családom nálunk vendégeskedett, és váratlanul beállítottak, és leültek ebédelni... igaz, hogy mi már befejeztük, de Anyukámnak leesett az álla, ekkora pofátlanságot ő még nem látott.
Azt mondta, csak azért nem szólt semmit, mert nem az ő háza.
Tudták, hogy ott vannak, és tényleg nem hívtuk őket, de ő nálunk otthon érzi magát, (kulcsa is van a házhoz) tehát szerinte akkor közlekedik, amikor akar.
Tényleg jó a kapcsolatom a Szüleimmel, de mindig előre megbeszéljük, ha megyünk, nincs olyan, hogy váratlanul beállítunk valakihez, főleg, ha tudjuk, hogy vendégek vannak. A bátyámék is gyakran átjönnek, de még meg nem fordult volna a fejembe, hogy átugorjak hozzájuk, váratlanul és hívatlanul:(
Az is előfordult, hogy nálunk ebédeltek, telefonált neki a sógorom, ő meg teli szájjal, gyertek ti is ide kisfiam, itt eszünk éppen a Zsófikáéknál, finomat főzött, így kell ezt gyerekek, legyen együtt a család...és jöttek is, és ettek is...
Szóval az ilyen akciók után csak döbbenten álltam, és azt hittem, ez valami rossz vicc, de sajnos nem:)))
Még mindig érzem az elfogultságot a szüleid irányába.
Egyébként anyós/após is lehet kedves vagy kedvesen piszkálódó.
De tudom mire írtad, amit írtál. (Hú, nagyon fáradt vagyok épelméjűen fogalmazni, remélem azért érted.)
Ezt értem és megértem, de anyukád már befejezte a te nevelésedet rég, nem kéne ilyen megjegyzéseket tennie. Főleg, hogy nagyon is tudod, elméletileg hogyan jó csinálni...
Dugd el előle, mikor jön, ahogy valaki tanácsolta:-) Vagy nyomd a kezébe a vasalót:-)