Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Boldogtalanság
Nemigen akad olyan ember, aki még nem élte át.
Te hogyan és mikor? Netán most is az vagy? Miért?
Lehet tenni ellene, vagy sokkal inkább a körülményektől és az ember személyiségétől függ? Egyáltalán szükség van rá, vagy az lenne az ideális, ha nem is létezne?
Nem konkrét betegség (depresszió) érdekel, de persze arról is írhattok.
nop
Sziasztok. Kérlek benneteket, aki csak ítélkezni, bántani akar a szavaival, inkább ne írjon. Házasságban élő, boldogtalan nő vagyok, a helyzet egyre súlyosabb, szinte manjdnem minden nap sírok. A férjem rendes ember (káros szenvedélyektől mentes, és nagyon dolgos), de nem tesz boldoggá és ez nagyon fáj nekem. Úgy érzem csak az ágyban a férjem, az élet más területein nem. 5 év ismeretség után, 3 év együttélés után házasodtunk össze, de azóta csak romlik a helyzet. Milliószor beszéltem Vele, de egyik fülén be, a másikon ki, nincs kivel beszélnem. Soha nem kapok 1 szál virágot tőle se szülinapra, se nőnapra, csak a ház körüli teendők érdeklik, semmi más. Soha nem jut eszébe hogy megfogja a kezem és elvigyen egy étterembe, vagy akár csak sétálni..nincsenek közös programjaink a szexen kívül és nagyon elszomorít, hogy Őt ez az élet így teljesen kielégíti. Az sem baj, ha nem kapok tőletek megoldásokat, nem megoldást várok, ezt nekem kell mérlegelnem és eldöntenem hogy meddig viselem még így tovább. De már így is "könnyebb" lettem hogy nagyjából kiírtam magamból. Köszönöm hogy ezt megtehettem.
Tegnapelőtt - még kintről - megpróbáltam elérni telefonon, nem vette fel senki. Felhívtam a kollégiumot, egy hölgy közölte, hogy nem tudja most behívni, de adjam meg a nevem és majd megmondja, hogy másnap keresni fogom. Érdekes volt, hogy amikor a nő meghallotta a nevemet, annyit mondott, biztosan NAGYON FOG ÖRÜLNI! Csak még nem tudhatta, hogy éppen ezen a héten visszavonulót fújt!
Most az vagyok, bár nem a párom miatt. Szerencsére. Valaki más miatt és TUDOM, BIZTOSAN TUDOM, hogy ő boldogtalan. Megy a szóbeszéd, hogy milyen a házassága, nem vagyok HÜLYE. Kényszerházasság! Szükségből! Olyan is!
Abban is BIZTOS vagyok, hogy szüksége lenne támaszra. Lelkileg mindenképpen. Azt is BIZTOSAN tudom, hogy kitől szeretné legjobban, kitől várná el leginkább. Ha nem lennék benne biztos, nem harcolnék így. Egy férfiember nem élheti így le az életét. Fogadok még többet kihozhatott volna magából, ha a magánélete már kezdetektől fogva rendezett. Az a rohadt ellentét közöttünk. Az évfolyam egyik LEGJOBB képességű tanulója volt, aki nemcsak szorgalommal, hanem tehetséggel, humán és reál érdeklődéssel megáldott.
Emlékszem volt olyan, hogy (matekból, fizikából és kémiából SZUPER FEJ volt!) a matektanárunk helyett oldotta meg a táblánál a feladatot, amit ő hozott otthonról, hátha a tanár segít neki, de a végén Ő jött rá a megoldásra. A tanár úgy kérte, hogy reál tárgyakból menjen tovább, de nem, a történelem mindenek felett. Igaz a töri tanárunkkal szuper viszonya volt. Egyedül őt hívta a keresztnevén, minket a vezetéknevünkön. Egy közös volt a töritanárom és köztem - ha már a neveket említjük -, hogy ő is vagy szerb vagy horvát vezetéknévvel "szenved". Hárman feleltünk mindig az óra elején, de ő kivétel volt. A tanár akár az egész órát majdnem rászánta, szépen elbeszélgettek, mi meg "aludtunk".
Nem egeszen ertem-talan azert mert regen irtam amit irtam, de kizart dolgo, hogy azt sugalltam volna, hogy a szavakba ontesnek valami koze is lenne a boldogsaghoz-avagy annak hianyahoz. Abban teljesen igazad van, a boldogsag osszetett ;konnyek, nevetes, szivdobogas, lelki beke es csond- sokminden belefer. Lehet futo pillanat, vagy akar tartosabb "allapot".
Elmondani-leirni nem szukseges.
Ebben nem értek egyet! Ha elérünk valami jót, magunk mögött hagyjuk a rosszat. De ez az elérünk, ez nem helytálló, inkább mondjuk úgy, "valami jó történik velünk".
(És itt megint lehet a szerencséről elmélkedni, de azt már kiveséztük.)
Az meg, hogy a rossz dolgokon ki mennyire rágódik, független attól, hogy mennyi jó történik vele, inkább a rossz memória tesz itt jó segítséget meg beállítottság kérdése.
Velem sokszor van úgy, hogy megkérdezem magamtól, boldog vagyok-e. És előfordul, hogy naponta változik a válasz... talán mert hal vagyok és még túl fiatal, csoda tudja.
Abban egyetértek, hogy a szomorúság intenzívebb érzés a boldogtalanságnál. Bárányhimlőm viszont még nem volt, az hamar elmúlik? Nem hagy hegeket?
Hát ez az, minek is tesz fel az ember kérdéseket!
Mennyivel könnyebb lenne, ha nem gondolkodnánk ennyit a boldogságról, nem?
Lehet, hogy az a boldogabb, aki meg sem kérdezi magától soha, hogy boldog-e és ha igen, miért, ha nem, miért?
Igen, nehéz az intenzív szembesülés, és még csak rövidre sem szokták szabni.
Igazából próbálom a személyes megítélést megfogni. Nem a teljes beleélést és nem az erőltetett belemagyarázósat. Úgy érzem, még nem kaptam választ a kérdéseimre.
A szerencse-fogalmad nem osztom. Nem kell mindent az irigység oldaláról megközelíteni, ugyanazzal az emberrel szerencsétlen mivoltában sem valószínű, hogy cserélnék.
Későn érő típus vagyok, engem most kezdett érdekelni a saját életem, ami remekül elvan a beavatkozásom nélkül is. Tudom-tudom, végül nekem is tennem kell, de most nem az a dolgom.
Sziasztok!
Érdekes, amit felvetettél. Eltűnődtem, hogy a boldogtalanság mennyiben különbözik a szomorúságtól?
Abban talán, hogy tudjuk, mi lenne a boldogság, és mintegy "megfosztva" érezzük magunkat?
Vagy abban, hogy a szomorúság időleges?
Előző hsz-em-hez kapcsolódva; most van igazán úgy, hogy nincsenek céljaim. És ez nem a korábbi boldogtalan lemondás, sokkal inkább az útkeresés.
Úgy látszik nem csak a gyász megélése, hanem a kamaszkor sem kötelezően folyik azonos mederben.
Ha megengeded:
Előbb-utóbb eljön a pont, amikor magad sem érted, de vad zokogásban törsz ki. Többeknél ez fordítva szokott lenni, de ez nem zavaró, mert a szeretet ugyanaz.