Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Lehet, hogy valaki azért érzi magát magányosnak, mert nincs bizalmasa, nincs senki, aki IGAZÁN megérti és elfogadja őt, úgy ahogy van. Aki előtt önmaga lehet, kendőzetlenül, pőrén.
Aki önmaga akar lenni valaki előtt, annak előbb önmaga előtt kéne pőrén mutatkoznia.
Nem. Azzal sem értek 1et, h gyakran jár együtt a kettő.
A magány az magány, az egyedüllét meg egyedüllét.
Lehet úgy magányos valaki (kismillióan), h társsal de él de magányos (társas magány, szerintem maga a pokol), lehet úhy egyedül valaki, h közben nem magányos.
Lehet valakinek családja, gyereke, szülei, akárkije önmaga (!!!!!) akik társasága és szeretete körülveszi és máris nem magányos, vagy lehet "falkában" ahol letojják. Vagy egyáltalán milyen értelemben kérdezed? Általában vagy párkapcsolati szempontból?
Egyetértek. Bár abban sem vagyok biztos, hogy ideig-óráig segít...
Itt általában ahhoz szól hozzá az ember, amiben érintett, és ez sok esetben valamilyen probléma (egészségügyi, párkapcsolati, akármilyen). De attól még, hogy a saját "nyomoráról" kisregénnyi terjedelemben tud írni/beszélni, igazából nem lesz társasága, és IRL ugyanúgy nem boldogul továbbra sem társaságban.
Ami pedig az (utóbbi években indokolatlanul nagy jelentőséget kapott) "önbizalmat" illeti, szvsz. ahhoz, hogy pár karaktert lepötyögjön ide vagy bárhová az ember, nem kell túl nagy önbizalom vagy bátorság. Energiába sem igazán kerül, meg semmi.
A topikindító felvetésére: a kettő gyakran jár kéz a kézben, de ettől még nem tehető közéjük egyenlőségjel. És az is igaz, hogy attól, hogy vannak körülötted emberek, még ugyanúgy magányos lehetsz. Hisz többnyire mindenki körül vannak emberek, mégis mennyien magányosak... Hiába a fizikai közelség, ha amúgy fényévekre vannak egymástól az emberek, alig váltanak pár szót vagy csak felszínesen beszélgetnek.
A hosszabb ideje tartó társtalanság pedig ki tudja csinálni az embert. Akinek eleve nincs is rá igazán igénye, azt persze nem, de akinek van, azt nagyon is. Folyamatosan azt megélni, hogy nincs körülötted senki, aki egyáltalán szóba jöhetne, ha van, annak nem kellesz, nem vagy elég jó, akár évekig feléd sem néz senki "úgy", felemészt. Szerintem az ember nem arra lett kitalálva, hogy egyedül rohadjon meg, szóval teljesen érthető az említett ismerősök elkeseredettsége. És nagyon szomorú, hogy idáig jutottunk, régebben nem volt ennyire iszonyúan nehéz egy akármilyen kapcsolatot összehozni, sőt, még jót is viszonylag könnyen lehetett.
Ez sajnos igaz.
10 éve sokkal másabb volt itt is a hangulat, és az egymáshoz való viszony.
azért a fórumozáshoz önbizalom kell, ami egy ilyen embernek nincs.
Hányszor lehurrogják a másikat csak itt az nlc-n pl. Tapasztalat. Rossz élmény is lehet (nekem az volt az elején, néha még most is). Söt. hetekre elveheti az ember kedvét bármitöl. Én nem adtam fel, újra és újra próbálkoztam, hátha kellemes lesz. Most már kicsit jobb.
Szerintem, meg nem. Vagy akkor az emberrel komoly probléma van, vagy nem akar kilépni belőle, csak nyalogatja a sebeit.
A fórum nagyon jó gyakorlásra, hogy meg merjen szólalni, hogy hozzá merjen szólni egy témához, amit élő szóban nem mer, mert fél a lesüléstől, vagy eleve attól fél, hogy észre sem veszik, hülyeséget mond, stb.
Ha megtapasztalja a virtuális világban, hogy nem éri semmi rossz, sőt találhat szellemi társra, olyan témában, ami őt érdekli: állat, kert, főzés, kézimunka, stb...akkor vele már lehet virtuálisan beszélgetni.
A virtuális világ VALÓBAN nem pótolja a való életet, DE gyakorló színtérnek, önbizalom építésnek jó lehet.
Ha pedig magától nem sikerül mégsem, akkor el kell menni terápiára.
"nekik tökéletes színtér egy fórum, ahol bátorságot meríthet, és beszélgethet másokkal, személyes találkozó nélkül. "
a fórum csak illúzió, szerintem. ideig óráig segit, de a valódi társaságot nem pótolja.
Az is rajta múlik: kezeltesse magát.
"A szociális fóbia kezelésére ideális közeg a csoportterápia, mivel akkor az egyén egy megértő környezetben néz szembe betegségével.
A szociális készségek hiányát gyakorlással és viselkedéses módszerek (például szerepjátékok) alkalmazásával igyekszik a terapeuta fejleszteni."
Biztos, hogy nem lehet könnyű.
Pl. nekik tökéletes színtér egy fórum, ahol bátorságot meríthet, és beszélgethet másokkal, személyes találkozó nélkül.
"Szóval, ezer arca van annak, valaki miért lehet magányos, de szerintem ez kizárólag rajta múlik!"
Nagy vonalakban igazad van, de ne csak a "normális" emberekről beszéljünk, hanem a problémákkal küzdőkről is. Aki mondjuk szocfób (szociális fóbiája van), az biztos nincs könnyű helyzetben.
Ennek örülök, hogy ilyen szeretetben élsz !
Aki magányosnak ÉRZI magát, annak több oka lehet szerintem. Lehet személyiségfüggő is és lelki sérülés is.
Személyiségfüggő, ha normálisan társra vágyik, akivel egy test egy lélek.
Van aki nem vágyik erre olyan nagyon, és ha van akkor jó, ha nincs úgyis jó.
Van aki meg kimondottan szeret egyedül élni, de nagy társasága, barátai vannak.
Amikor már nem egészséges a vágyódás, az lehet társfüggőség is, sok ismerősöm van, aki váltogatja a pasikat, na nem azért, mert szexuáliasan túlfűtöttek, hanem mert képtelenek egy percet is társ nélkül lenni, és mindegy, hogy milyen, csak legyen...ezért sokan nagyon alul választanak, és sokat tűrnek, mert az még mindig jobb, mint egyedül.
Lehet, hogy valaki azért érzi magát magányosnak, mert nincs bizalmasa, nincs senki, aki IGAZÁN megérti és elfogadja őt, úgy ahogy van. Aki előtt önmaga lehet, kendőzetlenül, pőrén. És ez egyáltalán nem jelent társas kapcsolatot, ez lehet egy szülő, barát, rokon.
Én azért nem értem, hogy hogy lehet valaki magányos, mert ha olyan a személyisége, hogy társaságra vágyik, barátra, akkor ha keres, akkor talál.
Ha talált, akkor pedig azt a kapcsolatot építeni, és gondozni kell. Megismerni a másikat, és elfogadni.
És ami ehhez elengedhetetlen: önmaga ismerete !
Vannak bizony olyanok is, akik azért nem szeretek egyedül lenni, csöndben lenni, mert saját magukkal nem bírnak együtt lenni.....
Szóval, ezer arca van annak, valaki miért lehet magányos, de szerintem ez kizárólag rajta múlik ! Az életkorának megfelelően bárhol találhat magának szakkört, vagy nyugdíjas klubbot, vagy kiránduló csoportot, vagy gyülekezetet, ahol barátokra találhat.
Az én véleményem:
hogy sokan élnek nagycsaládban és mégis magányosnak érzik magukat, magányosak,
vagy: sokan élnek egyedül de nem magányosak!
Éppen ma gondolkoztam ezen! Hogy milyen sok egyedülálló ember van, fiatalok, idősek egyaránt. Bizonyára volt a nagycsaládos együttélésnek is számtalan buktatója, de ami most van, hogy egyfős háztartásokban élnek emberek milliói, az sem túl jó.
Kétségkívül nem ugyanaz magányosnak lenni, mint egyedül lenni. Vannak olyan emberek, akik remekül bírják az egyedüllétet és vannak, akik becsavarodnak tőle.
Én személy szerint azt látom, hogy a gyerekek is otthon ülnek a szgép előtt, és nem kint játszanak együtt. Ezt is szomorúnak tartom. Ők persze nem érzik magukat magányosnak, de visszasírom azt az időt, amikor gyerekként kint játszottunk télen-nyáron, a mai gyerekek meg bent ülnek a lakásban és bugyuta szgépes játékokat játszanak.
Aki egyedül van, nem feltétlenül magányos.
Sok olyan tevékenység, hobbi van, ami lekötheti az embert, örömet találhat benne és nem érzi magát mgányosnak.
Pl. kutyát/macskát tart.
Mondjuk kertje van, azzal foglalkozik.
Mondjuk szeret olvasni, vagy bármilyen tudományba/művészetbe beleásni magát, esetleg azzal kapcsolatos rendezvényekre, kiállításokra jár.
Van, akinek egyszerűen nincs igénye arra, hogy együtt éljen mással. Pl. azért, mert sokat csalódott az emberekben, vagy munkahelyén akkora nyüzsgés veszi körül, hogy otthon inkább örül a csendnek és az egyedüllétnek.
És lehet, hogy valaki családban él, de gyakorlatilag nincs kivel megosztania gondjait, gondolatait, és piszokul magányos... Szerintem ők jobban szenvednek, mint aki egyedül él és társra vágyik.
"Aki egyedül van nem feltétlen magányos, illetve aki magányos nem feltátlen van egyedül."
Pontosan így van.
Ti mit gondoltok erről? Hogyan lehet elkerülni, vagy enyhíteni a magányt?
Ez attol fugg ki hogy eli meg, es hogy tud banni az elettel jaro valtozasokkal ,mert mindketto hordozhat veszelyt es eselyt .Sok fugg attol hogy gyerekkoraban ki hogy tanult meg elni onalloan cselekedni/donteni ...hogy tanulta meg az elete soran, hogy erzelmeivel mit is kezdjen pl szomorunak lenni sem katasztrofalis dolog
Nem a ketto ket kulonbozo fogalom : Van tasas magany is, es van olyan is, hogy egyedul vagyok, de nem maganyos . Maganyt enyhiteni /?/ sok variansa lehet erdeklodesikornek , hobbinak megfelelo tarsak keresese vagy pl jelentkezz egy onkentes onkentes munkara .
En szemely szerint imadom az egyedulletet csak nem tudom magamnak megengedni csak neha neha .
Nem egyenlő.
A társtalan ember társaságot keressen, ez evidens. Lehet közös hobby művelése, közös sport, társaskör, de a NLC is. Mindig annyira kell leterhelni a fejünket, ameddig az még jólesik - és nem csak munkával - és még nem nagyon fárasztó.
Az igen aktiv, társasági ember nem érzi magát magányosnak. /Persze egy megértő, állandó társ alig nélkülözhető, de hát ez - ha épp most nincs - egy következő feladat.
szia
én nagyon magányosnak éreztem magam két évvel ezelött... próbáltam barátkozni emberekkel, rengeteg visszautasitásban volt részem.
Aztán rátaláltam a barátnömre és általa új barátokra. leszólitott az utcán szó szerint és azóta elválaszthatatlanok vagyunk.
Aki egyedül van nem feltétlen magányos, illetve aki magányos nem feltátlen van egyedül. Szerintem.