Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Madarak között
Mért nem lettünk két madárka?
Selymes fészkünk lenne tán,
s üldögélnénk csőr a csőrben,
eresz alatt kis tanyán.
Nem jó lenne szembe nézni
pajzánkodva, begyesen?
Hát keblemen megsimulni
nem jó lenne, kedvesem?
Szinte látlak: elszökdösnél,
kergetnélek magam is,
a sövényről rám pislognál -
éppen mint most, kis hamis!
Én tetőnkre visszaszállva
- míg szivemben Ámor ég -,
tollaimat felborzolnám
s fél lábomra állanék.
pillanatcsók
zakatol a szívem,
az arcom lángol,
nem érzem az időt,
s mert veled vagyok,
lehetek bárhol,
két karod egészen átölel,
az ajkunk némán
beszél, a csókunk még
mindig édes és még
mindig - igazat mesél.
(2007)
Az én csendem
Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.
A zene varázsa
Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.
Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele.
Tavaszt ültetek
Tavaszt ültetek magamból,
Illatokkal körberakom,
Színét fonom szép szavakból
S ha kész leszek, Neked adom!
Gyöngykagyló
Összezárt kagyló voltam,
tenger mélyébe merülve,
végtelen nyugalomban;
helyem kerestem ott lent,
s hogy létezik fenn is,
azt nem tudhattam.
Felhoztál a mélyből,
gyöngyhalászom voltál,
a hálód megfogott
s te, engem választottál.
Örültél és izgatottan vártad,
mit találsz, mi rejlik bennem,
de látni csak akkor láttad,
mikor a kagylót kinyithattad,
mert kulcsát megtaláltad.
Kinyitottál.
- én a kincsem mind neked adtam -
az a gyöngy a szívem volt,
a tiéd lett, csak én - belehaltam.
Így volt
Zuhantál és elkaptalak
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el!
És megvirradt, és este lett,
és jöttek őszök, tavaszok,
és még mindig tartottalak,
és már harmadszor havazott,
és még mindig tartottalak,
és súgtam lázas szavakat,
és az öt ujjam majd letört,
és a ruhád szakadt, szakadt...
Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak - elmúlt az egész..
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az erkélyen és
az élet zúg a körúton,
és a felhőkbe nézek és
nem is tudom... nem is tudom...
Ne kérdezd...
Szeretlek…
Ne kérdezd mióta –
tán örök időktől fogva,
mióta állnak a hegyek
és partot mosnak
végtelen tengerek –
őket se kérdezed.
Szeretlek…
Ne kérdezd meddig –
nem tudom, mikor
száll el utolsó sóhajom,
hisz felkel a Nap minden
reggel és éjjel ezer
csillag ragyog -
a Földet se kérdezed
meddig forog.
Szeretlek…
Ne kérdezd miért –
csak magadért, magamért,
amiért a virág
szirmot bont tavasszal,
és szerelmes madárdal
az égig ér –
ne kérdezd miért –
csak szeress
magamért!
Elmesélem...
Figyelsz?
Neked mesélem.
Mezőn járok, búzatáblában
piros és kék virágok,
vékony út visz erdő közepébe,
valahol patak csobog,
vize zuhan le a mélybe,
lábam alatt harmatos a szőnyeg,
felhők közt, szivárványból
boldog álmokat szőnek,
nincs bennem félelem,
nem ül bánat a szívemen.
Hív az erdő, a távolból
vidám muzsika hangja száll felém,
álmodom és nevetek.
- Mit gondolsz? Eltévedhetek?
- Nem tévedhetsz el.
- S ha mégis? Megkeresel?
Egyszerű szonett
Most ne beszélj, csak csendben, némán nézz rám!
Fürödni akarok szép szemeidben.
Nem szólok én sem, s míg csókért ég a szám,
szememből olvass, tiszta tükröd lettem.
Most ne mozdulj, állítsuk meg az időt,
hagyd a tüzet áramolni a vérben,
olvassza egybe a múltat a jövőt,
sem ettől, sem attól ne kelljen félnem!
Rád vártam, tudom, amióta élek,
kerestelek már ezer árnyalakban,
szavak nélkül is minden titkom érted,
s én meglelem magam minden szavadban.
Részed vagyok, és Te részemmé lettél,
a perctől, hogy kimondtad, megszerettél.
EMLÉKSZEL?
Emlékszel? a nap tavaszdéli csókja
fényessé tette az ablakruhát,
a kezeink mint kis kölyökkutyák
hancúztak együtt, összekulcsolódva.
Szorongó ujjak, halk győzelmi próba,
ujjból az agyba villanyár fut át,
szemünk dárdát tör s az édes tusát
ajkaink csókkal szentelik, halódva.
Beszélni kezdtél. Ezüsthúrú hárfa.
Aranycsengők. De ajkadat lezárta
egy csók. Félig te adtad, félig én.
Engedtem, szóljál. Ujjam közt az ujjad
és cseng a szó és újra csókba fullad.
Kacaj. Méz. Tört szók. Hull reánk a fény.
Reggelente
Korareggeli kávéházak.
Még nagyon közel az ég.
Alszol még ugye?
Ideérzem a bôröd melegét.
Idesüt szemhéjad alól a nap.
Fázódom reggelente.
Figyelem, ahogy elmaradoz
szemem mögül az álom rendre,
hajnali álmok vad szemérme.
Holdat vakít a vállad.
Hová rejtsem el ujjbegyem?
Tél lesz, mire megtalállak.
Nem érinthetlek szememmel.
Összebújnak még a színek.
Hallod a szívverésem?
Csak nézek. Ôszileg.
Hiszed, tudom
Hiszed már,
hiszem.
A csodák megtörténnek.
Napja vagyok
s holdja
az útnak, ahogy léped.
Tudom már,
tudod.
Minden megtörténhet.
Ôrizem a
csodát.
Hiszem, tudod: téged.
Álom a kék sátorról
A kék sátorról álmodtam ma éjjel,
fölötte ágak kusza árnya játszott,
a völgyben messze, felhők lopakodtak,
de a sátorban minden kéknek látszott.
Találkozásainknak boldog perceit
a sátor elrejtette, jól vigyázta,
ott el lehetett feledni a rosszat.
Messze jártunk, egy egész más világba.
Várakozással, szeretettel teli
békés világ volt, édes, tiszta, fényes,
fölöttünk kék sátor, és künn az erdő,
illatos, susogó és vadregényes.
Felébredtem és visszaemlékezve,
újra átéltem minden pillanatot.
Bár tudom, sok idő szállt el azóta,
ha hívnál, hogy újra indulhatok,
- a régi, mesebeli álomerdőt,
hiába takarná ösvényt rejtő árnyék -
a kék sátorhoz, időtlen - időn túl,
még behunyt szemmel is visszatalálnék.
ezt a verset nem ismertem, de jó, hogy beírtad. Köszönet érte. (elvihetem?)
Ady Endre:
Akkor sincsen vége
Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.
Végig nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.
Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam
Az adhatás gyönyörűsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát ? akkor sincsen vége.
Tudod, mi a bánat?
Ülni egy csendes szobában,
s várni valakire, aki nem jön többé.
Elutazni onnan, ahol boldog voltál,
s otthagyni szíved örökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged,
könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
csalódott szívvel mindig csak remélni.
Megalázva írni könyörgő levelet,
sírdogálva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak,
rózsákat őrizni, melyek megfakultak.
Hideg búcsúzásnál forró csókot kérni,
mással látni őt, nem visszafordulni.
Kacagni boldogan, hazug lemondással,
otthon leborulni, könnyes csalódással.
Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,
imádkozni azért, hogy Ő meg ne tudja, mi is az a bánat
Naplemente
Halk bűvölet száll. Fenn az ég ragyog.
Szerelmes, forró minden. Most repül
Hozzád lelkem. Érzed? Ott vagyok.
A szemed
Szemed szédülő lelked tükörterme.
Benne minden annyira eltúlzott s mégis
olyan valószínűtlenül őszinte.
A szemed a szerelmem. A szemed fétis.
A szemed a minden. Te a szemed vagy.
Mikor nézlek, rám omlik, mi jár fejedben.
Csak felfogni nem tudok ennyi mindent;
sosem nézzük sokáig egymást, mi ketten.
Látom, hogy félsz, látom: bizonytalan vagy;
ezer sebed fájdalma nyílt titok nekem.
Vágyak és gátak laza hálójában
mocorog, vár egy sosem használt szerelem.
*
És ha egyszer igazán közel jönnél,
úgy, hogy az orrunk finoman összeérne,
én csak nézném azt az eleven homályt,
és Nálad maradnék örökre… Végre.
P. Pálffy Julianna
Je t'aime
Az én tükröm, a zene lenne?
Így, csak egyetlen ember
ismerhet engem, csak Te.
Hogy nevetnél, ha látnál,
a nagy igyekezetemen,
- ahogy lefordítom -
édesen megmosolyognál.
Lapozom a szótárakat,
közben nagyokat dobban
a szívem, az utolsó szó,
mint a méz, éltető levegőm,
- nem kell fordítani -
ismerem, tudom, hiszem,
nekem a legszebb: Je t'aime.
http://www.youtube.com/watch?v=N-roGMGyFu0
Ragyogj!
Ragyogj, mert szeretetre születtél,
mert az élet hordozója lettél,
Ragyogj, mert érzelmek élnek benned,
értelmet adva az életednek.
Ragyogj, hogy erőt sugárzó lényed
szülője lehessen a reménynek.
Ragyogj, mert a közöny sivársága
nem vethet árnyat a napsugárra.
Ragyogj, mert szép vagy és ragyognod kell!
Mert lelkedben rejtett csillag tüzel,
Ragyogj, mert Isten üzenete vagy!
Szebb lesz tőled a világ, s boldogabb!
A FÉRFI DÍCSÉRETE
Szeretünk!
Mert nélküled nincs igazi nő!
És nincs életre keltő erő,
nincsenek rózsák és illatok,
szépség és szerelem nem ragyog!
Mert nélküled nincs gondoskodó
békés otthon és vigasztaló
szívderítő, meleg szeretet.
Nincs haza! Nincsenek gyerekek!
Mert nélküled céltalan az út,
minden vágy és ölelés hazug,
hontalan vándor a boldogság,
nélküled a lét, csak pusztaság. (számomra ismeretlen a szerző)
Nem félek semmitől, senki nem árthat
Otthon vagyok a végtelen világban, hogy amit
Ma elkezdtem azt valahogy végig csináljam"
http://mek.oszk.hu/00300/00380/html/
A következő oldalakat ajánlom a figyelmedbe:
http://babe.blogol.hu/?perm=974300
http://ww w.torzsasztal.hu/Article/showArticle?na_start=60&na_step=30&t=9019891&na_order=
http://cuculus.blogol.hu/?perm=852755
http://szomorufuzike.freeblog.hu/categories/Harcos_Katalin/
http://www.kvizpart.hu/forum/Kult%FAra%2C+programok%2C+utaz%E1s/K%F6lt%E9szet/73
http://maya53.multiply.com/
És itt van egy vers is:
Balla Zsófia : Szerelem születése
Harcolok érted. Az édes hús alatt
csonthéjba zárva, sötétbe, a mag,
a mandulatömör. A kéz, a száj
azt bontogatja, ami nem anyag.
Titkod kibökni nem muszáj.
Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott
könyv kinyílik - a szél lapozgat ott -
súgva borzong, lobog papírhaja,
mint kukorica szőke bajusza.
Idegennek csattognak a lapok.
Sorsunk kuszán, születetlen vetődik.
Az ég sem érti, bár a könyv nyitott.
S mit nem találtam, mert vakon kerestem:
titkod falán, benned, az égitestben
láthatatlan mindig világitott.
Jó böngészést!
mondta nem. A lány megkérdezte, hogy szeretne-e vele örökké lenni? A
fiu azt mondta nem. Megkérdezte, ha ő elmenne, akkor sírna? A fiu azt
válaszolta hogy nem. Eleget hallott, ezért elment, könnyek csorogtak le
az arcán, de hirtelen a fiu elkapta a lányt és azt mondta: Te nem vagy
csinos, gyönyörű vagy! Nem szeretnék veled lenni örökké, hanem veled
AKAROK lenni örökké! Ha elmennél, nem sírnék, hanem meghalnék!!!