Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Megvárom a hangod /részlet/
Megvárom a hangod, megvárom a szemed.
Egy fehér tó ölelésével
felhozzák a mélyvilági bánat-termet
tekinteted zöld ligetének.
Ahol a te hangod arcodat kívánja,
várlak a mozdulatlan szélben,
ajkamat megnyitom szédítő veszélynek,
ahogy az arcom távoli hangodat kivárja.
Szeretsz, kedvesem?
Szeretsz, kedvesem?
Szeretlek, kedvesem!
Elhagysz, kedvesem?
Elhagylak, kedvesem!
Miért hagysz el, kedvesem?
Miért, kedvesem? Hogy újra Rád találjak,
a szerelmed újra, magamba zárjam,
hogy a forró csókod, újra megkívánjam,
s ha akármikor útra kelek,
testemen érezhessem az ölelésed,
a lelkemben a féltő szeretésed,
a szívemben a lángoló szenvedélyed,
hogy bódító mámorod újra lássam!
S ha boldog a pillanat, lelkem szegődhessen,
a nagy útra Melléd, a hű társnak.
Emlékezem
Most kel a nap. Égen a felhők
már elpirultak, kedves.
Remegő fűszál az éjszaka
bágyadt ölétől nedves.
Reszket a könny a fű-szempillákon:
válásról bús szellő repdes.
Most kel a nap. Emlékezem
tested áldott melegére, kedves.
Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!
Bella István: Ahogy nyarakban
Mióta szeretlek ég az ég,
és föld a föld, és fű a fű.
Mióta szeretlek csak az ég
bennem, mi benned gyönyörű.
Mióta szeretlek Te vagyok.
Te vagy arcom, Te vagy kezem.
Magamra, mint feltámadott
mozdulatra emlékezem.
Mozgásodban: be ismerős!
Ki is? Testvér? Barát? Rokon?
... Ahogy nyarakban hull az ősz,
fény fut át a hulló havon.
Ezt nem is hallottam, de gyonyoru.
En arra gondoltam, hogy
En irok levelet maganak,
kell tobb, nem mond ez eleget?
Meltan tarthatja hat joganak,
hogy most megvessen engemet.
De, ha sorsom panasz szavanak
sziveben egy csepp hely maradt
nem fordul el visszhangot ad. stb.
Ezt igy csak fejbol irom, sajna nem emlekszem az egeszre.
Tatjana levele Anyeginhez
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.
Miért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében...
Ebben a topikban találtam korábban ezt a verset, beteszem mégegyszer.
Imre Flóra: Tatjana levele
(tizenöt évvel öregebben)
Talán elmondhatja a dal,
amit a próza sose merhet,
egyikünk se oly fiatal,
hogy eleresszük a szerelmet.
Jött, ránk nézett és elszaladt.
Hátha vissza lehetne csalni,
hátha lehet a nap alatt
valami még- amennyi, annyi.
Szorongsz, ahogy én is szorongtam,
míg írtam ezt a levelet.
Rejtozz el itt a két karomban.
Kis herceg, gyere közelebb,
engedd el magadat nyugodtan.
Majd én vezetem a kezed.
Szia!
Valahol biztos megvan, majd megkeresem.
HA SZERETLEK . . .
Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat.
Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom ¬
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.
Ha szeretlek . . . Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit! . . .
De mért ? . . . Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogit.
Ha ugy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt ¬
Többet ér egy hosszú életnél
Egy álmot nyújtó pillanat! . . .
Ágai Ágnes: Amikor nem vagy itt
Amikor nem vagy itt: fázom,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,
kezembe veszem a tollat,
és a jegyzetfüzetet,
aztán lefekszem az ágyba,
és testednek helyet szorítok,
leoltom a villanyt,
végiggondolom milyen is volt
a veled előtti korszak:
várakozás valami
biztos bizonytalanra,
arra, hogy jössz,
és hogyha elmégy,
én fázni fogok,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,...
Tehát a tárgyak?
Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok?
Kesztyűdben ujjad hív,
sáladon a kockák felnevetnek.
Amikor nem vagy itt,
olyan töményen vagy velem,
hogy átforrósodom.
B. Kovács Attila: Őszi délután
Remegve, fázva
Fütyült
A szél,
Feltámadt,
Elült, port
Kavart.
S a holt avart
Szanaszét seperte lábunk
Amerre jártunk,
Amerre jártunk.
Takács Gábor: Van úgy
Van, hogy már nem kell szólni,
Van, hogy elég csak ülni,
S így csendben, háttal
A kedvesnek dűlni.
Van, hogy a szél a nyelved,
Van, hogy a fény a hangod,
S ha hozzáérsz, kedvesed
Teste a lantod.
Van, hogy elég a csöndből,
Van, hogy elkezdesz futni,
S nem érdekel az sem, hogy
hova fogsz jutni.
Zalán Tibor: Alkonyati leírás
Azt hittem akar valamit tőlem
az Isten. Az ég alja előbb
halványpirosan felderengett, majd
haragosvörösre tágult, lilára; a
barna összes árnyalatát átélette
később velem. S akkor, amikor a legsötétebb
felhőcsík már feketére váltott, a hajnalcsillag
is megjelent.
Azt hittem, gyalog jössz majd elém, lassan
lépsz, hogy a háttérderengésben is
felismerjelek,
legyen az örömre időm, mígnem odaérsz
hozzám. Nem szólsz, hogy ne kelljen
válaszolnom, épp csak megérinted köszönés -
képpen a számat. Puhán nyúlsz értem és
továbbra sem mondasz semmit, hang nélkül
vezetsz.
Azt hittem, belépsz a házba, kenyeret szelsz, mert
látod, hogy éhezem, szégyenlősen levetkezel is,
de semmit se rejtve előlem, az ágyra dőlsz
és kínálod magad, gúny vagy könyörgés nélkül
: hogy vibrálsz ebben a fölkínálkozásban, és én
megértem, mennyit vártál és nem lesz fontos
hogy közben én is vártalak, s hogy időnk hol
tévedt el velünk.
Isten előbb, a felhőtömbök...
Azután Te és az út...
Végül a ház - az otthon álma...
Mostmár hagyjatok magamra mind!
Zalán Tibor: Megszólító vers
Mert messzire szaladtál álmodban
már lehet, többé nem érsz haza.
Láttál VALAMIT - üres volt az ég -
meséltél róla, de hamut söpört a haja
párnádra mikor elment.
Bár tudta jól, nem tudsz egyedül lenni
hagyta, omoljék rád az éjszaka,
morzsoljon szét egymáson elmozduló síkjaival a semmi.
És nincs számodra több könnye, szava
: maradni nehéz, nem elmenni;
végre s így megérted.
És szégyelled, hogy kérted,
átfogtad térdét, még maradjon
ha már asszonyod lett, szenvedjen és adjon
és ígérjen - mindegy, mi lesz majd belőle.
Magadtól vártad az örömöt, nem tőle
S lett volna öröme az, hogy TE VAGY - és egészen
neki; akartad, hogy ezt nagyon megértse.
De nem értette. Úgy lökött félre
: átszakadt veled az éjszaka.
" Ha hazamégy, már nem érsz többé haza
és ha felnézel, hallgatnak fönt a csillagok.
Mert idegen lett ég, ablak, párna, szerelmi hóesés.
És idegen minden. És minden halott.
Berecz Mariann: Gyűlöllek
mert újra itt jártál,
mert azóta újra nálad járok,
mert rám néztél s én azóta
senkit sem látok;
mert újra az enyém voltál,
mert újra a tiéd lettem,
mert az enyém sose voltál, de
én a tiéd sose lehettem;
mert rajtam az átok, jószerivel
csak vegetálok;
mert agyammal nem akarlak,
nem kereslek, nem szeretlek, de
magamból ki mégsem vetlek;
mert nem élet ez, amit várok,
évek, miket nélküled elhasználok;
mert tested is, lelked is sok másé.
S mit én kaphatok, a futó pillantás is -
gyűlöllek, mert az is csak egy másé.
Görög M. Éva: Még végül
Még végül imádkozni is megtanulok érted, drága
Nevedet morzsolgatom rózsafűzérként végtelen perceimben
Arcodat festem az égre, vízre, nap fényére, szél szagára
Varázslókhoz, tündérekhez, földjeink anyjához könyörgöm
Felfeszíted leszögezett hiteim biztosnak hitt alapjait
Szerelmünk lefordít eddigi életem kapufájáról
Nem szent már semmi, ami nem veled van, s érted
Nélküled nem színek a színek, nem íz az íz zamata
Hüllők hideg, lassú érintésével múlnak hiányodban a napok
Nem-veled minden acélkemény, fémes, rezzenéstelen, rideg
Még a túlvilági boldogságot is hiszem, ha érkezel
S a keresztrefeszítés kínjait, ha nem vagy velem.
Dunai Attila: Véletlen
Az a napom hóbortos volt.
Ezer könnyelmű döntést hoztam,
és ráadásul, amit éppúgy nem szoktam,
elfogadtam egy meghívást.
Te pedig, mint később elmondtad,
az összejövetelre,
csak kivételesen jöttél
kísérő nélkül, egyedül.
Most már tudunk egymásról,
mégis elfog a félelem
ha végiggondolom:
Nem volt senki aki ezt a találkozást akarta volna.
Dunai Attila: Hosszú séták
A hosszú séták mindig magányosak,
ahogy a rövid szeretkezések is.
Ne tégy szemrehányást!
Nem igértem vigaszt.
Az illúziót magadnak te loptad.
A szeretetet nem volt kitől ellesnem.
Ne kérdezz, mert szavam
ábrándjaid hóhérja lesz!
S megtagadják simogatásaim igazságát.
Hallgass te is!
Az összcsendben talán majd
elpusztul a gyilkos őszinteség.
Így a hosszú sétáink továbbra is magányosak lesznek,
csakúgy, mint rövid szeretkezéseink.
Pintér Katalin: Befalazott boldogság
Mikor először találkoztunk,
izgatottan törölgettem ujjaimat,
majd kézfogás, egy csésze kávé
és néma szavakból való ítélkezés.
Ügyetlen mozdulataimat titkoltam
és keveset beszéltem magamról.
Szerettem volna egy pillanatra
egyedül lenni a boldogsággal,
hogy zavartalanul ismerkedjünk
egymással. Azon az estén mosolyogva
sétáltak az emberek, békésen vártak
a megállóban és nem botránkoztak meg
a kapualjban meghúzódó szerelmespáron.