Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
KÖLTÉSZET NAPJA - MA IS
Létrehozva: 2010. Április 11. 19:34
Oly sok jó és gyönyörű költemény van!
Kedves ismerősök és ismeretlenek a fórumon! Hozzátok el kedvenceiteket ide! Csak sajátot ne. És ha tehetitek, tegyetek melléjük képeket. Azok nagyon is lehetnek sajátok! S akár a vers, szólhat bármiről.
Kéréseim természetesen csupán irányelvek. A topikot együtt szerkesztjük, mindannyiunknak egyenlő jogunk van, a topikgazdát is beleértve.
Legyen nekünk az év minden napja a költészeté, a költeményeké.
Jékely Zoltán:
Az alkonyat
Az alkonyat a legtisztább zene,
az alkonyat a legszebb épület;
meghallhatod, ha nincsen is füled,
megfoghatod, ha nincsen is kezed.
Az alkonyat a legszebb költemény,
ködtemplomon a legszebb falikép;
ha ilyet alkotnék valamikép,
halhatatlanságom nem félteném.
Az alkonyat a lelkemnek tava,
melyen hattyú módjára útrakél
s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
ringassa rajta az esteli szél.
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyújtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállítani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hűtötted, fújtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad –
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
hoztad el – kértem én?
Mért görbítetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! Nem-lenni igyekszel
s mindent elrontasz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve –
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
"Az embernek talán szüksége van rá, hogy a sors vagy a tudattalan vagy Isten - nevezzék kedvük szerint - jó alaposan az orrára koppintson és beletaszítsa a sárba, mert csak egy megrázó élmény "téríti észre" és ragadja ki valamennyire infantilizmusából, és teszi érettebbé. Hogyan jöjjön rá egy ember, hogy mennyire szüksége van megváltásra, ha magabiztosan azt hiszi, hogy őt nem kell megváltani semmitől sem? Az ember látja árnyékát, önmagát ferde nézetben, de elfordítja róla tekintetét, menekül, nem konfrontálódik, nem foglalkozik vele, nem kockáztat semmit - és aztán dicsekszik Istennek,önmagának, az embereknek, hófehéren és folt nélkül maradt ruhájával, amit valójában csak gyávaságának, regressziójának, kétszínűségének köszönhet. És ahelyett, hogy szégyellné magát, templomban előre áll, és azt mondja: Köszönöm neked, hogy nem vagyok olyan, mint ezek itt..."
Vajda János:
NÁDAS TAVON
Fönn az égen ragyogó nap.
1888Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.
Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás, tündéri.
Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek...
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...
Csoóri Sándor:
ELENGEDNÉLEK, VISSZAHÍVNÁLAK
Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet
egész testemmel
égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad
s holnapi romlása a vágynak
Darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.
Elengednélek
visszahívnálak
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
József Attila:
RINGATÓHolott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.
Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
József Attila
Az árva leány-3.(Petőfi Sándor)
Virágot ültettem
Anyám sírhalmára,
Harmat nem is kell, mert
Könnyem csorog rája.
Még holta után is
Kedvét keresem én,
Ezen virágokat
Csak azért ültetém.
Kedvelője volt a
Virágoknak anyám,
Szép intését mintha
Még most is hallanám:
"Szeresd a virágot
És ne féltsd szívedet,
Mert, ki ezt szereti,
Rosz ember nem lehet;
A virág s az erény
Két atyafi-gyermek,
Egy szívben egymással
Nem ellenkezhetnek.
Tudod, mi a virág?
A földnek jósága;
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága."
Virágot ültettem
Anyám sírhalmára.
Le az égből anyám,
Tekintesz-e rája?
Látod-e az égből
Viruló sírodat,
S viruló sírodnál
Hervadt leányodat?
Pest, 1847. március
Dsida Jenő:HÁLAADÁS
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amig ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat.
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!
Haldd meg jó Istenem, legbúzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!
József Attila:
Könnyű emlékek
Könnyű emlékek,hová tűntetek?
Nehéz a szívem,majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkületek,
már nem fog kézen,amit megfogok.
Egy kis játékot én is érdemelmék-
libbenjetek elő,ti gyönge pillék!
Emlékek,kicsi ólomkatonák,
kikért annyira sóvárogtam én
s akiknek egyengettem szuronyát-
törökök,búrok,gyűljetek körém!
Kis ágyúk,ti is álljatok föl rendben!
Nehéz a szívem.Védjetek meg engem!
Harap utca három alatt
Megnyílott a kutyatár
Síppal-dobbal megnyitotta
Kutyafülű Aladár
Kutyatár, kutyatár, KutyafülűAladár.
Húsz forintért tarka kutya,
Tízért fehér kutya jár,
Törzsvevőknek öt forintért
kapható a kutya már,
Kutyatár, kutyatár, kutyafülű Aladár.
megindult a föld és csillag hull az égről,
de nem azért mert csillaghullás hava van,
hanem mert lehullott homlokodról is egy
annyi magányos éjjelen szőtt glória:
a szerelmem,
ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé
és az ég is könnyezik,
ugye megijedtél most is, hogy ráhullott
ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp
az arcodra, pedig csak az eső esik
és hidd el hogy vége;
és ezt a szerelmet siratja az ég is.
Ne félj,
csak egy levél hullott a lábam elé, mint
ahogy most már szerelmed is lehull...
Nézd már, beborult és hogy esik az eső.
(Radnóti Miklós)
Vajda János:
HÚSZ ÉV MÚLVA
Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen. . .
Áprily Lajos:
NEVEK
Oly bibliás-szelídek, mint a János,és fátylasok, mint őszutón a hold.
Aki viselte, csöndes és leányos,
vagy férfias, de gerlelelkü volt.
Halk útitársak, kedves alakok,
arcukra enyhe békefény világol.
Kezükben könyv, virág vagy sétabot,
amint kilépnek emlék-félhomályból.
Kányádi Sándor:
KÖNYÖRGÉS TAVASSZAL
Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág.
Tavasz van megint, tavasz van újra,
s az ember, az ember messzire lát.
Ó, szép tavaszom, kedvem kibontó!
Annyi, de annyi bús napon át
Tebenned bíztam, Tetőled vártam
keserű szívem szép igazát.
Bontsd ki a kedvem,
bontsd ki: lobogtasd!
Halovány arcom
fényedhez szoktasd.
Simogasson meg
barkáid bolyha,
sápatag vérem
fesd meg pirosra.
Remény-emlődből,
öröm tejével
szoptass meg engem -
igaz igékkel.
Szépíts, erősíts,
beszélj hozzám,
Tavasz-világom,
Tavasz-anyám.
Te szültél, te nevelj:
fiaddal ne perelj!
Elestem, emelj föl:
ne hagyj el, meg ne ölj.
Apaszd el bánatom,
könnyeim töröld le.
Ékesítsd fejemet,
ragyogjon fölötte
örökzöld május-ág.
S ringassák álmaim
illatos orgonák.
Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág:
Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom,
keserű szívem szép igazát.
Úgy félek a valóságtól
mindentől, ami testet ölt, mert
csak a lelkemmel éltem eddig
sejtelmek közt és minden
szabad volt e végtelen mezőkön. . .
Éreztem minden életnek a páráját. . .
Ezer öröm és sors remegett át rajtam. . .
Láttam régi kultúrák ragyogását. . .
Éreztem pogány szépségek
friss márványleheletét. . .
Ha akartam, paloták és a
jövőnek gigászi városai nőttek
a földből és fénycsóvák,
ragyogások között nagy, fehér
hajók röpültek zajtalanul
a végtelen égen. . .
Lelkem borongó áhítatban fürdött
kelet izzó csendjében. . .
. . . És álmodoztam a hűvös, északi
ködben is, hol a szürke tenger
fölött sirályok csaponganak
riadtan, és fehér hab fodrozik
a szirtek szeszélyes karjai között. . .
/. . . . míg testem álmos, régi
bútorok közt, elbújva
élt a szürke napok tengerében
észrevételen. . . /
Szepes Mária: Isten felé (részlet)
József Attila:
MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES
Mikor az uccán átment a kedves,galambok ültek a verebekhez.
Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.
Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.
Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.
És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.
Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!
De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.
És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!
1925. jún. / 1928
Charles Bukowski:
A VARÁZSLAT MEGHATÁROZÁSA
A jó vers olyan, mint a hideg sör
mikor megszomjazol
A jó vers olyan, mint a forró pulykás szendvics
mikor megéhezel
A jó vers fegyver
amikor bekerít a tömeg
A jó vers valami amivel
keresztülsétálhatsz a halál utcáin
A jó verstől úgy olvad el a halál, mint a forró vaj
A jó vers bekeretezi a kínt
és felakasztja a falra
A jó verssel képes vagy talpaddal megérinteni Kínát
Egy jó vers szárnyalásra készteti a megzavart agyat
Egy jó vers megsegít, hogy Mozarttal kezet rázhass
Egy jó vers lehetővé teszi, hogy az ördöggel kockázz
és nyerj
Egy jó vers mindenre képes
és ami a legfontosabb
Egy jó vers tudja mikor kell
abbahagyni
Gyukics Gábor fordítása
E. E. Camings:
KÖTŐDÉS
Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.
És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.
Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:
gyökere minden gyökérnek,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.
Mely magasabbra nő,
mit a lélek remélhet,
vagy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.
A szívemben őrizlek.
Ott őrizlek a szívemben...
József Attila:
SZÉP CSÖNDESEN ALUDJ
Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már.
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.
Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.
Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.
Csönd van
A virágok most megbocsátanak.
Kosztolányi Dezső:
Akarsz-e játszaniA játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Ady Endre
A TE MELEGSÉGED
Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.
Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
RADNÓTI MIKLÓS:
ÁPRILISI VERS GYEREKHANGRA
Április aranyként
hull a fán át,
a bujdosó
levélke szopja ágát,
sikongó hangot ád
s lihegve nő
körül a fű
és peng a sziklakő,
fáról szirom hull,
csippenti szél,
sok katona
vígan mendegél,
por száll, bombás gép száll
a por felett,
gáz pólyálja
a gyönge gyermeket,
föld emészti el majd
s ha jő a nyár,
virágot hajt
szívéből a halál.
Bernáth Aurél festménye