Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Hipochonderek,rákfóbiások
Létrehozva: 2014. január 8. 18:45
Sziasztok!
Olyanok jelentkezését várom akik szintén ezekkel a démonokkal küzdenek, akiknek a napjai szinte minden ébren töltött percét megkeseríteni a mérhetetlen szorongás és félelem és szivesen beszélgetnének sorstársakkal. Nálam egyértelműen a ráfóbia a démon bár akik nem ismernek el sem hinnék rólam, mivel alapvetően mosolygós vagyok. Már voltam kineziológusnál, terapeutánál, járok pszichiáterhez stb.,de nagyon nehezen tudom elterelni a gondolataimat. Érdekelne valaki gyógyult-e már ki ebből?Milyen módon? Tudtok e erre jó szakembert ajánlani?Kérem aki segítségnyújtás címén akar halálra rémíteni /pl.vonzás törvénye/ inkább tartsa meg a véleményét,mert így is padlón vagyok, nem hiányzik még egy taposás.Próbálok kikecmeregni a gödörből!Várlak benneteket!
Igen, ugyanígy vagyok én is. Ezek ideig-óráig segítenek, elterelem a gondolataimat velük. Meg persze vannak jobb és rosszabb napok.
Szerintem is pont hogy túlzottan is átérezzük más gondját, férjem mondja is mindig, hogy nem tudjuk a világ összes gondját megoldani.
Én nem is tudom, mikor kezdődött nekem ez az egész. Azt hiszem, amióta eszemet tudom, szorongós voltam, csak ennyire nem volt kiélezve a betegségekre. Emlékszem, 17 éves lehettem, mikor kirándulni mentünk Szlovákiába, és biztos voltam benne, hogy nem jövünk onnan haza élve, mert valami baleset vagy hasonló történik. De akkor még jóval ritkábbak voltak ezek a szorongásos időszakok, amint írtam, kislányom születése óta vált ez sokkal rosszabbá, és azt érzem, nem javul idővel, sőt. Mindig reménykedtem, hogy na most majd, ha erről a tünetről kiderül, hogy nincs alapja, akkor megnyuszom és többet nem hagyom, hogy eluralkodjon rjatma a pánik, de ez nem jön össze, csak rosszabb lesz.
Ne haragudj soha ne menj többé ilyen, kineziológushoz.
Milyen segítség az ha könyítés helyet még 1 nagy terhet tesz rád.
Honnan vette azt hogy neked volt iker tesvéred, ugyan már!
Ezek az emberek épp olyanok mint mi kívül állók, a legtöbb elmondja a sablon szöveget és kész.
Még 1 szer mondom a kulcs a te kezedbe van, ha van annyi lelkierőd és energiád, akkor meg gyógyulsz, NEKED PEDIG VAN!
Pontosan, engem is nagyon megráz mások trgédiája vagy nyomora. A munkahelyemen is sok ilyennel találkozom, azok az esetek is nyomot hagynak bennem.
Meg sok minden, amin más már túllépett, akkor is.
A másik dolog: azzal biztatom magam, hogy régen nem volt ez, csak a sok szörnyűség óta félek, ergo logikus, hogy csak attól parázok, és attól van állandóan valamilyen fizikai fájdalmam/tünetem (itt szúr, ott nyom, amott sajog...).
Ja! Ha lekötöm magam vmivel, ami nagyon pozitív esemény, akkor sikerül nagy nehezen elfelejtenem az aktuális parámat, és akkor nem fáj semmim. :D
Ez is bizonyíték a parára, de ez csak 10 percre nyugtat meg vagy max. fél napra.
Hú, hát ez nem jó... valahogy az volt bennem, hogy ezek (futás, relax + kineziológia) azért valamit tud segíteni. Valahogy azt gondolom, hogy magunkat kell meggyógyítani, de ezek szerint ez nem megy?
Milyen gyógyszert kaptál?
Ezt az "egoista" dolgot azért nem tudom elfogadni, mert engem pl. nagyon megráz minden olyan eset, ami miatt más szenved... nem, nem magam miatt, hanem őmiattuk. Tüneteket felerősíti, ez igaz. De pl. én a hipochonderségtől egyáltalán nem szenvedtem, egész addig, míg családom nem lett; most sem attól félek, hogy mi lenne valam, hanem mi lenne a lányommal, családommal, ha velem valami történne.
Tudom, nem nekem írtad, de szerintem hasolókon megyünk át és hasonlóképp gondolkodunk itt, akik ezzel küzdenek.
ez neked mennyi ideig tartott?
Szia!
A gyerekkorom szerintem jó volt,bár anyukám akkor már elvitt pszichológushoz,mert annyira féltékeny voltam az öcsémre,ekkor ovis voltam.Ez mondjuk kamasz koromig bántott,mert az öcsémmel mindig kivételezett legalábbis én ezt így éltem meg.Hozzáteszem most már nagyon jó a kapcsolatom anyukámmal és az öcsémmel is.Kineziológus szerint ikerterhességnek indultam,de az ikertesóm felszívódott.Szerinte innét hordozok magammal bűntudatot és bármi van amit nem tudok megoldani bűntudatba lép át és ezzel büntetem magam.
Nem vagyok érzéketlen, sem egoista. Ha ismernél, tudnád...de nem haragszom, hisz nem ismersz engem.
Nyilván eszembe jutott az is, hogy milyen lehet a gyerekeinek, a férjének...és nagyon szomorú vagyok miatta. :( Nagyon sokszor eszembe jut. :(
Csakhogy abban, akinek ez a fajta félelem az alapproblémája, akkor az ilyen események ezt felerősítik sajnos és újabb félelmeket ültetnek el benne.
Apám volt ilyen, egész életemben a félelmeit hallgattam, nagyon gyanakvó, állandóan a rossz lehetőségekre, lehetséges bajokra koncentrált és azt mantrázta nekem. Eléggé belémivódott sajnos.
Én sem unatkozom. Dolgozom, rohanok haza, házimunka, gyerek, programok, tanulás...
A pszichoterápiára nincs pénzem, jelenleg kb. az van, hogy kaja-rezsi-ebédbefizetés-turi.
Szia.
Ugyanezekkel a problémákkal kűzdök kb.15 éves korom óta. Sajnos segíteni nem tudok, nekem sem sikerül megoldani, pedig mindent megteszek, voltam már mindenhol, igazából az érdekelne, hogy neked a gyerekkorod mennyire volt zűrös, mert az enyém nagyon, már" anyaméh-szinten", és én arra gondolok, hogy ez lehet az oka ennek. Legalábbis nálam. Igazából nincs okom aggódni, viszonylag egészséges vagyok, úgy is élek, mégis minden nap halálfélelmem van, minden helyzetben látok vagy 20 rettenetes lehetőséget, stb. pedig próbálok pozitív lenni. Azt sem mondhatom, hogy unalmamban csinálom, mert vannak gyerekeim, munkám de mégis, ha egy pillanatra nem figyelek oda, már jön a rettegés, a leggyakoribb a bőrrák, erőszakos halál, autóbaleset stb. őrület. Senkinek nem mondom, mosolygós, vidám nőnek látnak, de szinte minden este sírok vagy rettegek.Remélem találsz megoldást a problémádra.
Szerintem az ilyen tünetek mögött van egy erős egoizmus.
Akárkivel, akármi történik, rögtön saját magad jut róla eszedbe.
Ha apukád betegszik meg, még érthető, hogy arra gondolsz, te is az ő génjeit hordozod, te is ugyanúgy beteg lehetsz. De reálisan hasonló korban várhatod azt, az abszurd, hogy másnap (=kb. 30 évvel fiatalabb korban) ugyanettől rettegni kezdj.
Ami meg a fiatal anyukát illeti, akinek megállt a szíve. A legtöbb ember ilyenkor arra gondol, milyen rossz lehet a kisgyerekének, férjének, tudna-e valamiben segíteni nekik. Neked pedig az, hogy este nem mersz elaludni, hátha veled ugyanez történik. Tehát ez az elhunyt anyuka is csak alkalom arra, hogy magaddal foglalkozz.
Valahogy azt kéne elérned, hogy ne állandóan magadat tedd a középpontba, hanem fordulj figyelemmel mások felé is. Ha másoktól pozitív visszajelzést kapsz (hálásak segítségedért, figyelmedért), te is jobban fogod érezni magadat a bőrödben.
Azt írod, voltál pszichoterapeutánál, kicsit akkor jobb lett. Miért hagytad abba? Anyagilag volt megterhelő? Vagy ő mondta, hogy ennél több eredmény nem várható?
Én egy aránylag "kigyógyult" ember vagyok, hogy legyen itt egy kis sikertörténet is
Bár a szorongásos mivoltomat valószínűleg a sírig cipelem, de nem mindegy, hogy mekkora és milyen a szorongás.
Kezdődött azal, hogy 23 éves koromban meghalt a 48 éves anyukám. Persze, hogy rákban, ahogy anyai vonalon szinte mindenki. Jó kezdet fiatalon. Persze, hogy felmerült bennem a félelem. Aztán előjött az az önző gondolat, hogy mi lesz velem, velünk ha a férjem meghal? Ma már úgy gondolom, hogy ez abból is fakadt, hogy gyakorlatilag az összes rokonom meghalt és rajta és a lányomon kívül nem volt senkim. Jöttek a testi tünetek....megoldatlanok maradtak....pszichiáter volt az utolsó állomás. Egy jó orvos meg tudja értetni velünk az életet, a világot, a problémák kezelését stb......csak nyitottnak kell lenni a befogadására. Ott van a probléma ha meghallgatod, bólogatsz, kilépsz az ajtón....és letojod. A lényeg az volt, hogy a témát megbeszéltük, feldolgoztam ezáltal és a tanácsára betoltam egy fióba. Tudom, ez egyszerűen hangzik, de tudomásul kell venni, hogy ha állandó félelemben élünk az az egy kis szaros életünk megy rá.
Sose jutott eszembe többet a férjem halála, a rák ellen pedig prevencióval küzdök, szűrésre járok, egyebet nem tehetek. És nem gondolok rá, hiszem, hogy a bajt be tudjuk vonzani.
Hát, ez azért így sok volt egyszerre...
Abszolút megértelek, én is ugyanezzel a démonnal küzdök, egyszerűen nem tudom, hogy lehetne szabadulni.
Amit még problémának tartok, hogy "csak úgy" nem lehet mindent kipróbálni, már csak az anyagi vonzata miatt sem. Pszichológus - ismerős - ajánlott nagyon jó kollégákat, alkalmanként 8-10 ezer forintért, plusz az utazás Pestre, stb. Persze ha tudnám, hogy sikerül megszabadulnom ettől, megérné a pénzt, csak sajnos kísérletezgetni nincs pénzünk.
Tudom, vannak önsegítő módszerek, sport, relaxáció, stb. de ez itt már kevés...
Sziasztok!
Mintha csak én írtam volna ezeket... Jó olvasni, hogy vannak sorstársak, persze nem azért, hogy más is úgy szenved, mint én, hanem mert van kivel őszintén beszélgetni. A környezetemet már nem akarom ezzel nyomasztani.
Én még nem voltam ezzel pszichiáternél, de gyanítom, hogy hipochonder is vagyok, ezen belül leginkább a rák nyomaszt. Néhányáltalam diagnosztizált rák az elmúlt évekből: melanoma, emlő-, nyirokmirigy-, csont-, vese-, bélrák... Így leírva kicsit vicces, átélve egyáltalán nem az.
Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de úgy érzem, mintha a TV-ből, netről és újságokból is ezek az iformciók zúdulnának direkt rám...
Nekem a lányom születése után jött el elő. Előtte is találtam magamon dolgokat, de akkor közel sem járt ez ekkora szorongással. Azóta folyton az jár az eszemben, hogy meddig lehetek vele, stb., mint ahogy ezt itt írta is valaki.
Nem szeretném én sem bevonzani a bajt, bár szerintem ez nem is ennyire közvetlenül működik.
Jó lenne hallani, hogy valakinek bevált már valami segítség...
És az is jó lenne, ha itt tudnánk beszélgetni, szerintem az is segít valamit.
Szia!
Nagyon sajnálom ami veletek történt, mi is elveszítettük a kislányunkat terhességem 20. hetében élettel összeegyeztethetetlen betegsége volt.A döntést mi hoztuk meg, de nekem akkor a lelkem egy darabja is meghalt vele együtt.Aztán mardosott az önvád,hogy biztosan pokolra kerülök amiért így döntöttünk. Nekem apukánál tavaly diagnosztizáltak hólyagrákot,de szerencsére már jól van.Rengeteg rossz dolog történt velem is amit inkább priviben írnék meg ha érdekel. Én is sok mindent kipróbáltam már,de néha úgy érzem semmi sem segít!
Na pl. ezt jobb lett volna el sem olvasnom :)
:((( Ez azért durva...
Egyébként ezért állok át szépen a 70% nyers kosztra, zöldséglére, kevés cukorra, stb. Hiszem, hogy a lelkiek és az egészséges tápanyagbevitel megelőzi /gyógyítja betegségeket.
Már csak a lelkieket kellene helyretennem. :(
Mintha magamat olvastam volna!!
Ugyanez!!
Az én kálváriám egy éve kezdődött.
Szülés után elveszítettük a kislányunkat. Mire valamennyire magunkhoz tértünk, pár hónapra rá apukámat láttam lerobbanni és haldokolni. Tüdőrákja volt. Na másnaptól fájt a hátam, mellkasom, fulladtam. 2x voltam mellkasröntgenen, a másodiknál már kijöttek a nővérek is vigasztalni, mert ott sírtam a halálfélelemtől. Mondták, hogy ez ilyenkor normális, de ne parázzam túl, mert abból lehet baj. Persze semmit nem találtak a felvételeken. Ilyenkor mindig iszonyúan megnyugodtam, de pár hét után találok más „tüneteket” …
Aztán még 2 családtag került kórházba ezzel-azzal. Rengeteg stresszen mentünk keresztül egész évben.
Majd legutóbb meghalt egy fiatal anyuka az oviból…ez kb. 1 hónapja történt.
Megállt a szíve.
Na képzelheted. Azóta sokszor elaludni sem tudok, mert mi van ha velem is ez lesz. Folyton grál a szívem, minden bajom van.
Állandóan a gyerekemmel akarok lenni, hogy kihasználjak minden percet.
Állandóan rettegek, mi van, ha velem történik valami, mi lesz vele.
EZ EGY AGYRÉM :( Aki nem tudja, milyen ez, annak fogalma sincs arról, milyen, amikor kinevetik az embert vagy legyintenek rá. Vagy mennyire haszontalan, mikor azt mondják: „nyugi, nincs semmi bajod”. Most napok óta fáj a gyomrom, már eszembe jutott megint minden…
Voltam pszichoterapeutánál, kicsit akkor jobb lett. Jártam kinez.-nál, de az nem jött be. Még a théta healing segített a legtöbbet!
Nem tudom, valaha elmúlik-e ez!
Mire ideértem, már mindenki eltűnt innen, de azért leírom az én "történetemet", talán holnap elolvassátok.
Szóval: én is beképzeltem magamnak a hajtőráktól a lábrákig minden létező és létezhetetlen nyavalyát. Orvossal egyszer beszéltem erről, baráti körömben pedig egy kezemen meg tudom számolni, hány emberrel. Egyedül neveltem a gyerekemet - aki ma már háromgyermekes anyuka - és igen nyomasztóan hatott rám a tudat, hogy ha velem valami történik, mi lesz akkor vele? Aztán múltak az évek, gyerek elvégezte az egyetemet, én pedig felszabadultam - feladat teljesítve! Aztán egyszercsak már nem voltak rémképeim... A történethez tartozik még az is, hogy nem éreztem jól magam a munkahelyemen, bár azt csináltam, amihez értettem és ezt rendesen meg is fizették. Bizonyos kollégáimmal nem találtam közös hangot, vagy ők velem. De már ez is a múlt!
Ja és még valami: orvosbarátnőm szerint mindenki olyan betegséget kap, amitől szorong. Hogy ez így van-e vagy sem, nem tudom, még senki nem bizonyította - igaz, az ellenkezőjét sem.